15. Rész

                                                                     Sziasztok!
Nagyon szégyenlem magam, mivel nem sikerült betartanom az ígéretem, miszerint gyorsan hozom a részt. Ne haragudjatok rám, de a felvételire való felkészülés teljesen lefoglalt. Az írásbelit letudtam, ezért biztosan nem kell ennyit várnotok a követező részre. A türelmeteket nagyon köszönöm, s minden felvételizőnek sok szerencsét kívánok a szúbelikhez! Jó olvasást!  
ui.: Ez egy rövidebb rész lett, kérlek nézzétek el nekem.
                                                                                                xxxFanny

                                      *****************************************

                                                                Törődni valakivel...


Camilla



Megtorpantam a szobám küszöbén, s éreztem, hogy Juan belém ütközik, majd kikerül. Mikor észrevette, mi zajlik előttünk, gyászosan lesütötte a szemét, mintha tudná, mi történik. Alicia hangjára lettünk figyelmesek, aki pár lépésnyire volt tőlünk, mégis csak akkor vettük észre. Fehér ruhája lebegett rajta, kiemelve csodálatos bőrszínét.
- Hugo... - Ali megszeppenten próbálta elfojtani a kitörni készülő hurrikánt, de már túl késő volt. A természeti csapás azonnal kitört.
- Mi ez az egész? Miguel, mit művelsz? Hová mész?- Még nem hallottam ennyire mérgesnek. Akkor sem emelte fel így a hangját, mikor engem vádolt. Rémültnek és zavarodottnak tűnt, amit próbált a hangjába fojtani. Alira vezettem a tekintetem, aki annyira bepánikolt, hogy hangtalanul zokogni kezdett. Ívelt arccsontján csörgedeztek a könnyek. Apró mozdulattal oldalba böktem Juant, aki ha lehet még jobban megtört a síró szerelme láttán. Lassan odalépett, majd magához húzva vígasztalni kezdte a lányt.
- Hugo, hagyd abba. Nem kell a veszekedés. Erre a döntésre jutottam és nem tágítok mellőle! El kell mennem és el is fogok! Túl sok inger ért ebben a pár hétben. Semmit sem értek már, csak azt, hogy sürgősen el kell tűnnöm innen.- Miguel magabiztosan, végig tartotta Hugo-val a szemkontaktust, akinek a szemei vérben forogtak, s talán könnyben...
- Felfogtad, hogy mik történtek? Hugo, emlékszel, ki mentett meg a halálból? És, hogy hogyan? Mert én emlékszem.- A gyomrom görcsbe rándult, mert tudtam mire gondolt. Eljött az idő, amire nem számítottam, s nem agyaltam rajta. Senki sem emlegette, hogyan mentettem meg őket, de nyilván gyanakodtak, s fogalmam sem volt, hogyan magyarázzam meg, mikor mind a négy szempár fürkészve vizslatott. A lebukás veszélye fenyegetett, amitől rettegtem. Képtelen voltam megszólalni, mikor egy kezet éreztem a vállamon. Felkaptam a fejem, de Tristan már megszólalt.
- Tudtam, hogy egyszer erre is sor fog kerülni, így nem is próbálok hamis meséket gyártani, hanem elmondom az igazat. De, ehhez megértés kell, bizalommal, s hittel együtt. Olyan titok ez, amit a sírba kell vinnetek, máskülönben mindnyájan meghalhatunk. Azon az éjjelen a víz mentett meg minket. Ezt a vizet varászerővel lehet előhívni. Camilla rendelkezik ezzel az erővel, mert a boszorkányság képességével  született.- A szívem egy pillanatra kihagyott, majd gőzerővel dobogni kezdett. A titkom már nem volt többé biztonságban. Egy könnycsepp csordult ki szememből, ahogy körbe néztem az arcokon.
Alicia nem sírt. Komoran meredt maga elé, s Juan kezét szorongatta, aki értetlen arccal motyogott neki valamit a mesékről. Miguel rémültebb már aligha lehetett volna, ahogy a táskáját szorongatta, előre-hátra ingatva a fejét. A mögötte álló értetlen képet vágva, gondterhelten fogta tarkóját, s várta, hogy valaki megszólaljon.
 - Most már megérted a szándékomat? El kell mennem. Semmit sem értek veletek kapcsolatban. Te és Camilla, a seb...- Miguel sírva fakadt, majd félrelökve Hugo-t az ajtóból, heves léptekkel eltűnt. Hugo egy pillanatig lemerevedett, majd Tristan-nel és Juan-nal együtt megiramodott a lépcsőn. A két utóbbi lefogta az őrjöngő férfit, aki félig kétségbeesetten ordítozott Miguel után, félig pedig zokogott. Ali ismét sírva fakadt, de nem törődhettem vele, mivel Hugo kiverekedte magát a fogságából. Pánikot kaptam, s odarohanva átvezettem kezeimet a nyakán, mintha ölelném.
- Ne! Nem mehetsz! Nyugodj meg és hagyd!- A könnyeim eláztatták arcomat, s minden erőmet bevetettem, hogy visszarántsam őt. Izmai ellágyultak. majd hagyta, hogy öntudatlanul is megöleljem. Karjaim összefonódtak nyaka körül, fejemet az övének támasztottam. Feszült csend lett a szobában, ami szabadjára engedte a gondolataim zabolátlan hullámait. Halkan, megnyugtató szvakat duruzsoltam a fülébe, amit csak ő hallhatott. Lehunytam a szemem, s elgondolkodtam, vajon a lábaim miért remegtek? A hasam miért volt olyan, mintha ezer kilós súlyt tettek volna bele? Miért éget kezeinek nyoma, ahogy a derekam köré helyezte őket, s durván magához szorított? De ami a legfontosabb. Miért kerített hatalmába a félelem, miszerint annak a pillanatnak vége szakad, s azután talán újra gyűlölni fog?
De abban a pillanatban nem számított semmi, csak mi ketten. Egy elsöprő hullámot éreztem magamban, amilyet még soha. Tudtam, hogy az ölelés után el kell fojtanom magamban, de csak akkor...
Nem tudtam, miért öleltem meg, egészen addig, míg könnyei el nem áztatták ruhám nyakát. Pontosan tudtam, mit érzek. Tudtam, hogy a halálomat szorítom éppen mellemhez. Törődtem vele, akaratom ellenére. Gondoskodni akartam róla, s cserébe azt akartam, hogy ne lehessen senki másé. Törődtem vele, míg kezem a haját simogatta. A felismerés bódult erejével szorítottam még erősebben magamhoz a végzetem. De egyszer minden jónak vége szakad...


Miguel elmenetele óta fél óra telhetett el, s a levegőben érezhető volt a vihar előtti csend. A kanapén ülve a fogamat kocogtatva vártam, hogy a konyhában lévő Tristan megérkezzen. Hugo szemben velem, a falnak támaszkodva ült a földön, le sem véve a szemét Juanról. Volt valami a tekintetében, valami gyanakvó, elkeseredett. Mintha magában gondolkodott volna.
A feszült csendnek Tristan érkezése vetett véget, aki egy nagy kancsó teával egyensúlyozva lépdelt be a szobába. Amint letette, helyet foglalt Juan mellett, aki pedig mellettem fészkelődött. Alicia lefeküdt, mert nem igazán viselte jól a feszültséget, amit meg is értek.
- Tudom, hogy mindenkit megviselnek a történtek, de nem ragadhatunk le itt. Elment, s ezt tiszteletben kell tartanunk, akkor is ha fáj. Pár nappal ezelőtt is várható volt, hogy így fog dönteni, s csak idő kérdése volt...- Képtelen voltam ezután is Tristanre figyelni, mert Hugo arcvonásai teljes fordulatot vettek. A szeme megtelt könnyel, keze ökölbe szorult, s száját úgy szorította össze, hogy csak egy csík maradt belőle. Éreztem, hogy a vihar elkezdődött...
 - Nem érezte jól magát itt. De ne aggódj, mert tudom, hová megy. Már a táborban is sokat hangoztatta, hogy ha kijut, felkeresi a családját. Ez volt az álma. El sem kellett volna mondania, mert tudtam.- Az ágyú kilőtt... Hugo azonnal felkapta fejét Juan szavaira, s már nem tudta leplezni kósza könnyeit, amik arcát áztatták. Mérhetetlen düh szabadult fel benne, ahogy felpattant a földről, s öklével belevágott a falba. Lemerevedtem, de nem éreztem mást, mint sajnálatot, s azt, hogy oda akarok menni hozzá. Ölembe akartam venni a méregtől vörös arcát, majd simogatni, míg meg nem nyugszik.
Azt hittem ennyivel megelégszik, de a java még csak akkor jött...
Mint akit megszálltak, Hugo olyan gyorsasággal indult meg felénk, vagyis Juan felé.
- Te tudtad?! És nem szóltál?! Egy büdös szót sem szóltál! Testvérek voltunk, és tudtad, hogy nem bírnám elviselni! És nem szóltál.- Kezdetben hangerejébe belerengett az ablak, de mondandója vége már elhalkult, melyben megannyi érzelem tükröződött. Lesújtó Tekintetével egyenesen Juanra nézett, aki dacosan állta a sarat.
- Elmondta volna. De fontosabb dolgod akadt.- Hugoban itt törhetett össze minden. Keze ismét ökölbe feszült, s pillanatok leforgása alatt történt, hogy Tris mellette termett, míg Hugo majdnem nekiesett Juannak.
Innentől kezdve minden gyorsan történt. Juan és Hugo mindent egymás fejéhez vágtak, s az utóbbi majdnem eltörte volna Tristan karját, ha közbe nem lépek. Megragadtam a dühöngő állat vállát, majd felemeltem a hangom, hogy észhez térítsem. Meg is lepődött, de jobb ha tudja, hogy tudok én olyat is. Bár képes lett volna rá, mégsem taszított el, hanem közömbösen fürkészett.
- Nyugodj már meg!! Semmi nem lesz jobb, ha megütöd! Te nem ilyen vagy. Nem vesztheted így el a fejed, ő a barátod.- Megvárta, míg elmondom, majd szavait ismét a készenlétben álló Juannak címezte, undorral az arcán.
- Többé már nem vagy senkim.- Ez volt a végszava. Kitépte magát Tris karjai alól, de az én kezemet magán hagyta, s nemes egyszerűséggel távozott.
Zavartan húztam vissza karomat, s láttam, h mindenki legalább annyira zaklatott mint én. Juan Szinte összeesett. Lerogyott a kanapéra, mintha csak egy bábú lett volna, akit már nem akarnak életre kelteni. Beletúrt fekete hajába, s láttam, hogy ujjai remegtek. Rosszul esett neki. Az egyetlen ember mondott le róla, akit feltétel nélkül szeretett.
Még a mindig magabiztos Tristan is, aki folyton tudta mit kell mondani, tanácstalanul vakarta az állát. Rendszerint makulátlan inge, akkor gyűrötten lógott rajta. Azt inkább el sem képzeltem, vajon én hogyan festhettem... Az volt akkor a legkevesebb gondom...



...................................................................................................................................................................

14. Rész

Sziasztok! 

Vègre egy új résszel jelentkezem! Kérlek, nézzétek el nekem a hosszabb hihagyásokat, de a jövőben igyekszem pontos lenni. Pipáljatok, komizzatok!

Jó olvasást!   xxFanny

                                                                     Gideon Moe                                                    



Hugo


A hátamon feküdtem, arcommal a plafonra meredtem, s néhol egy-egy pókháló foszlányt véltem felfedezni. A fejem rémesen fájt, a szervezetem tiltakozott az önsajnálat ellen. Azon merengtem, vajon hogyan lett belőlem egy ilyen csődtömeg, aki napokig képes temetni magát. Arra jutottam, hogy semmi sem lesz így semmi sem oldódik meg, ezért túl kell tennem magam a dolgokon. Kitaláltam, mivel tudnám legjobban elterelni a figyelmemet, mi lenne az, ami leköt. Volt rabszolga lévén, mindig is kíváncsi voltam a városra, a nyüzsgésre, a való életre a kerítésen túl. Szinte már egy hete, hogy szabad voltam, de a telepen tanúsított szabadságvágyam, mintha köddé vált volna, majd újraéledt. A városba akartam menni. Szabad akartam lenni, nem törődni semmivel, senkivel. Ott hagyni mindent. Lelkesedésem parazsa újra lángolni kezdett, s nem féltem, hogy talán megégethet.      Újdonsült szobám látványa megérintett, s éreztem, hogy most tudatosult csak bennem a szabadság. Megértettem, hogy a magam ura lehetek, s mindent meg kell becsülnöm, amim van. Kitakaróztam tollpaplanomból, s óvatos léptekkel mentem szekrényemhez, amit Alicia minden nap frissen mosott ruhákkal töltött meg. Ő sokszor járt a piacra, s ellátásunkat teljes mértékben magára vállalta. Sosem tudtam, Tristan mivel keresi a napi betevőnkre valót, de kötelességemnek tartottam, hogy én is beszálljak, s segítsek neki. Elvégre nem várhattuk el, hogy ők ketten tartsanak el minket, nekem pedig már hiányzott a munka.
A szekrényemet kinyitva, egy halom ruha omlott a kezembe, amiből találomra vettem ki egy inget és egy nadrágot. A szekrény ajtaján egy kisebb tükör díszelgett, ami nekem ritkaságnak számított, mint a fehér holló. A kinézetem abban a pillanatban meglepett, mert ilyen ruhákat aligha viseltem azelőtt.
A cipőmet a bejárat előtti is helységben hagytam, nehogy összekoszoljak valamit, mint a szőnyeget, amit Alicia már segített kitisztítani. Sokat mosolygott az ügyön, ami nekem kissé kínos volt, de őt szemlátomást egy kicsit felvidította.
Halkan léptem ki a folyosóra, ahol szinte hallani lehetett volna, ha valaki leejt egy tűt. A szobám melletti ajtó Miguel kuckóját rejtette, ahol az említett éppen az ágyon ült, s komoly arccal magyarázott. Amint az ajtó takarása engedte, világossá vált, hogy nincs egyedül. De erre rájöhettem volna, hiszen az emberek nem beszélnek magukban. Legalábbis a normális emberek. Akikbe látszólag nem tartozom bele, mivel szent szokásom magammal beszélgetni. Elvégre, egy kedves emberrel is kell néha beszélgetni...
Ahogy elhaladtam a szoba előtt, lopva elengedtem egy pillantást, hogy megtudjam a Miguellel szemben ülő kilétét. Egy ismerős szőkés barna hajzuhatag, és egy vékony, de annál erősebb alak hallgatta feszülten Miguel-t. Ők is észrevettek engem, s beszélgetésük abbamaradt. Tétováztam, vajon megálljak-e, de végül Miguel kért meg rá. Annyira kívántam bemenni abba a szobába, mint egy kínzókamrába. Ingemet kezdtem igazgatni, aminek nyaka hirtelen igencsak szűkös lett.
- Hugo, örülök, hogy látlak. Minden rendben?- Miguel barátom arckifejezése nyitott könyv volt számomra. Minden rezzenéséből ki tudtam olvasni a szándékát. Akkor éppen a homlokát ráncolta, s szemét Tristan-en tartotta, aki mogorván figyelte a padlót. Ez a jelenet régen nem jelentett jót. A küszöbön álltam, nem akaródzott be menjek a szobába, mert féltem a baljós jelektől.
- Én is örülök neked Miguel. Nem is tudom, mit mondhatnék. A lábam rendbe jött, már csak a hegek emlékeztetnek rá, hogy egyáltalán ott volt. Most viszont ne haragudj, de nem bírok tovább itt maradni.- Utolsó pillantást vetettem rájuk. Tristan arcán vegyes érzelmeket láttam, ami kapcsán keserű ízt éreztem számban. Miguel megszólalni sem tudott, s mikor becsuktam magam mögött az ajtót, már nem is foglalkoztam vele, vajon mit akart mondani.

A ház további részében ügyeltem, hogy senki se vegyen észre, így hamar kijutottam a szabadba. A madarak lágy énekkel borították be az erdőt, amit azelőtt sosem vettem észre. Beleszívtam a levegőbe, ami úgy hatott rám, mint a gazdagokra a szivar. Teljesen betöltötte a tüdőm, s a mámor ízét keltette bennem.
Az erdő sűrűjébe lépve, kissé elbizonytalanodtam. A tájékozódás okozott némi fejtörést. Majdnem a szó szoros értelmében... Határozott léptekkel indultam neki a semminek, s gondoltam, megválthatom a világot is. Ez volt az, ami nem sikerült... Körülbelül a tizedik lépésnél elfogyott alólam a tűlevelekkel borított talaj. Helyette egy kedves szakadékféle jelenség tátondott alattam, ami csak a jószerencsémnek köszönhetően nem volt olyan mély. Fájdalmasan huppantam le hátsófelemre, ami nem sokáig maradt egy helyben. Lefelé kezdtem gurulni, miközben az aljas aljnövényzet rendesen megtépázott. Kezeimmel arcomat védtem, Majd hangod nyekkenéssel értem a vájat mélyére.
Fogalmam sem volt, hogy lehettem ekkora szerencsétlen, de talán ez egy adottság, ami biztosan csak engem kísér. Hátamon feküdtem, megszemlélve magamnak az erdőt. A fákon egy sereg holló ült, akik vad rikácsolásba kezdtek. Vagyis kinevettek, de elég rendesen.
- Átkozott madarak! Nevessetek csak! Semmirekellő dögök.- Arcommal imitáltam a madarakat, s kezemmel csapkodni kezdtem, mintha szárnyaim lennének. Egy hangos köhintésre lettem figyelmes, amitől a hideg is kirázott.
- Fiacskám, ne a madarat okolt, amiért nem tudsz repülni! És ne is a szüleidet. Egyébként igen mulattató egy előadást nyújtottál, az egyszer biztos!- A rabszolgatársaimon és megmentőimen kívül nem volt alkalmam  más emberekkel találkozni,így nagyon izgatott lettem. Számítottam társaságra, hiszen a városba igyekeztem, de nem gondoltam, hogy ilyen közvetlen beszélgetésbe bonyolódok. Elfelejtettem, hogy még mindig fekszem, így nagy lendülettel próbáltam magam feltornázni a földről. A titokzatos idegen szórakozottan figyelte, ahogyan hozom a formám, s visszahuppanok, majd hangosan felkacagott.
- Gyere fiam, itt a kezem, ragadd meg! Fiatal szervezet, s mégsem tud talpra állni. Bezzeg az én időmben!- A felém nyújtott kezet figyelmen kívül hagyva, sikerült felállnom. A nagy erőlködéstől kissé megszédültem, ami ismét megnevettette újdonsült barátomat.
- Ha nem, hát nem! Mondd csak fiam, régóta gyakorlod ezt a mutatványt? Mert ilyet én még nem láttam! Áruld el, ki vagy, te kis tehetség?- Akkor emeltem rá először a tekintetem.  Nálam egy fejjel alacsonyabb, jól megtermett öregúr állt előttem. Göndör, dús haja volt, ami szinte fehér színben pompázott fején. Barna zakót viselt egy elegáns nadrággal. Arcán egy kedves mosoly terült el, ami nem gúnyos volt, csupán vidám. Ha egy ilyen őrülttel találkoznék, mint én, a helyében jól kinevetném. Megjegyzésére csak elmosolyodtam, majd illedelmesen kezet fogtunk.
- A nevem Hugo. Hugo Lordes.- A nevemből áradt, hogy nem onnan származom. Féltem is elárulni a kilétemet, de valami volt abban az öregben, ami megnyugtatott.
Egy pillanatra értetlenül nézett, éles ráncai kidudorodtak homlokán.
- Nem vagy idevalósi. De erre már a bőrszínedből is rájöttem.- Átsuhant rajtam egy kisebb jeges fuvallat, miszerint ha kiderül, hogy rabszolga vagyok, vissza is kerülhetek a telepre. Az öreg láthatta az arcomat, mert "nyugtatólag" beleütött a vállamba.
- Ne félj fiam, nem árullak el senkinek! De azért nem árt, ha vigyázol. Ó, és még be sem mutatkoztam! Én faragatlan! A nevem Gideon Moe.- Vigyorogva megigazgatta zakóját, majd megfordult, s elsétált. Értetlenül néztem, majd utánaeredtem.
- Várjon! Hová megy?- Annak ellenére, hogy Gideon nem volt egy monstrum, elég nagyokat lépett ahhoz, hogy futnom elljen utána.
Megállt egy avarkupacon, így olyan magas lett mint én.
- Hát te merre tartasz? Vagy inkább gurulsz?- Kék szeme sarkában nevetőráncok húzódtak, ami engem is hamis nevetésre késztetett.
- A városba tartok. Még sosem volt szerencsém megnézni. Reméltem, hogy erre találom. Nem szívesen kérek ilyet, de esetleg megmutatná merre menjek?- Mintha csak erre várt volna, Gideon belém karolt, s újra útnak indult.

A város. Sosem láttam, de pont ilyennek képzeltem el. Az utcák macskakővel voltak kirakva, amit alig lehetett észre venni az emberek forgatagától. Hatalmas kalapos, szoknyás hölgyek utaztak lovas hintókon, amik ütemes kopogással jelezték érkezésüket. A házak magas téglafalai tarkán keretezték az utat, s az ablakokból gyér fény áradt. Az üzletek ajtajában zenészek játszottak, kalapba dobáltak nekik egy-két garast. Erősen kapaszkodtam Gideon kezébe, mint egy kisgyerek. Az emberek lökdösődve akartak utat törni maguknak.
Mikor kiértünk a tér forgatagából, egy csendesebb, s szerényebb létszámú utcában kötöttünk ki. Itt szegényesebb ruhába öltözött nőket, gyerekeket láttunk. Hangos kiabálás harsant:
- Tessék Uraim! Vegyenek a szenzációs pékárukból! Tessék, tessék!- Gideon hangját alig lehetett hallani az árusok kiabálásától.
- Ez itt a piac. Alicia is idejár vásárolni. Csodás kis teremtés az a lány!- Ali említése lesokkolt.
- Maga ismeri Alit? És egyáltalán, honnal tudj...- Az öreg sietősen közbevágott, majd elengedte a karomat.
- Én mindent tudok Hugo. Olyanokat is, amiket nem is gondolnál...- Gideon  rám kacsintott, majd eltűnt a tömegben. Az emberek között átvergődve a nyomába eredtem. Nem mehetett el!
Néha beleütköztem egy-egy kisgyerekbe, akik csodálkozva néztek rám. Hosszú ideje kerestem már Gideont, mikor végre rátaláltam a téren, amint egy csinos hölggyel társalog. A vén rókája!
Az érkezésemre elhallgattak- úgy látszik az egy ilyen nap volt- s a bájos, feketébe öltözött szőkeség tekergetni kezdte a haját.
- Végre megtaláltam! Gideon, már vagy egy órája maga után loholok!- A térdemre támaszkodtam, s csak akkor tűnt fel az esés okozta kosz, ami egész ruhámat dísztette. Meg sem lepődtem rajta.
- Camille Laymond vagyok. Gideon éppen rólad mesél. Hallottam, szeretsz verseket írni.- Döbbenten néztem mindkettőjükre. A lány neve tőrként döfött a szívembe. Miért pont Camille? Gideon elégedetten vigyorgott, zsebre dugott kézzel élvezte tépelődésem. Fogalmam sincs, honnan tudta, hogy szeretek verset írni. Ezt még az olyan jó barátaim sen tudták, mint Juan vagy Miguel.
- I-Igen. Megesik,hogy néha írogatok. De semmi említésre méltó.- Gyanakvóan pásztáztam az öreg arcát, mit sem törődve a lánnyal. Bár Camille volt a neve, semmiben sem tudtam Camillahoz hasonlítani. Camilla  gesztenye barna, hosszú haja, vékony alkata, s sötét szempárja messze maga mögött hagyta az eddigi életemben látott lányok tömegét.
- Ne szerénykedj fiam, remekműveket írsz! Egy csiszolatlan gyémánt vagy!- Gideon hátba veregetett, míg a szőkeség bugyután vigyorgott. Az egész helyzet teljesen kínos volt számomra, amire még az egyre hangosodó tömeg is feltett egy lapáttal.
A helyzet egyre nyomasztóbb lett, s nem gondoltam, hogy még ennél is lehet rosszabb.
- Hát nem gyönyörű ez a kis hölgy? No meg a neve? Szerintem csodálatos név ez a Camille, Camilla...- A nyomrom görcsbe rándult, s a hányinger hirtelen tört rám. Gideon titokzatossága gyanakvást ébresztett bennem, amit nem tudtam hova tenni. Minden porcikám tudni akarta, ki ez a férfi, aki mindent tud?
- Na gyere fiam, ideje mennünk. Nagyon örültem a találkozásnak Camille.- A zömök termetű jós elegánsan kezet csókolt, majd pár lépéssel odébb állva, ösztökélve nézett rám. Zavartan a hajamba túrtam, majd esetlenül a lány kezéért nyúltam, aki halk kuncogással pukedlizett egyet. Miután elbúcsúztunk, megvártam a tisztes távolságot, s prüszkölve köptem ki a lány tollas kesztyűjéből érkezett maradványokat. A művelettől eltorzult arccal estem, vagyis estem volna Gideonnak, aki előbb szólalt meg.
- Ismét remekül szórakoztattál! Bámulatos az arcmimikád! Az értetlen arc különösen tetszett.- Elképedve néztem a kacagó férfit, majd az elmúlt napok feszültségének erejével neki szegeztem a kérdéseimet:

- Ki a fene maga? Honnan tud rólam olyanokat, amiket még a barátaim sem?- Gideon mintha meg sem hallotta volna, belém karolt, s behúzott egy szűk mellékutcába, ahol csak egy-két ember lézengett.
- Hugo, Hugo. Sok mindent nem tudsz még az életről. Néha olyan emberekkel hoz össze a sors, akikre szükségünk van valamiért. Ne kérdezősködj annyit, mert most nekem kell beszélnem.- A szám O alakot vett fel, míg lassan haladtunk a szürkületben.
- Látom, felzaklatott a Camilla név.- Felkaptam a fejem, s heves ellenkezésbe kezdtem. Nem Camilla körül forog a világ! Ezt jobb ha tudja.
- Honnan tudja, hogy egyáltalán van-e Camilla nevű ismerősöm? Ez csak egy név! Nem jelent az égvilágon semmit!- Éreztem, hogy az arcom forróvá válik, s a szemem égni kezd, amit azonnal elfojtottam.
- Ha nem jelentene semmit, nem érintene ilyen mélyen. Magadnak hazudhatsz, de nekem nem. Tudom, hogy szenvedsz, és azt is, hogy csakis magadnak köszönheted. A saját büszkeséged fog tönkre tenni ha így folytatod. Miért nem fogadod el, ha valaki törődik veled? Fiam, ez így nem lesz jó!- Dorgáló, s egyben sajnálkozó tekintetet vetett rám, s fejét csóválva jelezte, hogy még nem fejezte be.
- Tudod, néha nem csak te lehetsz a rossz. Hibázunk. Néha akkorát is, hogy emberéletet követel a baklövésünk. De túl kell lépnünk, mert aki szeret, az megbocsát. Nekünk is tudnunk kell megbocsátani, legtöbbször saját magunknak. Ez a legnehezebb feladat az életben.- Végig a földet követtem, s beletörődtem, hogy nem tudom meg kilétét. A szavai elgondolkoztattak, s olyan volt, mintha ezer éve ismert volna.
- Befejeztem a hegyi beszédemet, de remélem felfogtad a lényeget. Ne állj a saját érzelmeid útjába.- Már az is átfutott az agyamon, hogy Gideon valami hittérítő egylet tagja.
 Kicsit megszédültem, s az egyik köves épület falainak támasztottam tenyeremet. A szívem a torkomban dobogott, hevesen. Gideon kezét éreztem a vállamon, s pillanatokkal később sikítozás, ordibálás ütötte meg a fülünket. Egyszerre néztünk a tér irányába,ahol egyenruhás férfiak taszították földre az embereket. A gyerekek sírtak mielőtt az asszonyok elrángatták őket a fegyveresek útjából. Homlok ráncolgatva néztem vissza az aggodalmas arcú öregemberre, aki továbbra is a közeledő férfiakat nézte. Erősen megszorította a vállamat, majd maga mögé terelt.
- Eredj fiam! Rohanj, ahogy csak bírsz!- Ekkor esett le, mi történik odakint. Az egyenruhás, fegyveres férfiak kiléte. Rabszolga hajcsárok.
A pánik ismét eluralkodott rajtam, ami egy helyben toporgásra kényszerített. Gigeon hátra fordulva erőset taszított rajtam.
-Meg akarsz halni, fiam? Ezeknek nem mi kellünk! Siess, ahogy csak bírsz, eredj már!- Utolsó pillantást vetettem rá, majd teljes erőmből futni kezdtem az erdő irányába. Egy árus éppen előttem tolta át portékáját, ami csörömpölve hullott a földre, ahogy átugrottam felette. A káromkodás, amit akkor hallatott, zavarba ejtően csengett a fülemben, de rá sem hederítve rohantam tovább. Az emberek birkacsordaként vonultak, nehezen, de sikerült utat törnöm magamnak. Kezemmel próbáltam eltakarni arcomat, míg a pulzusom az egekbe hágva vezérelt keresztül a macskaköveken. A lábak akadálya között apró pillantást vetettem a térre. A fegyveresek szétosztódtak, dacosan irányították a sikongató tömeget. Szívem szerint visszamentem volna, de az eszem nem engedte. A tehetetlenség érzete marta a torkom, mígnem az erdőbe értem, ahol teljes sötétség honolt. Lépteimet még jobban szaporáztam. Rossz élményeim kísértettek ezen a helyen. Az avar susogott cipőm alatt, ingem kigombolódott. Izmaim ellenálltak a hajszolásnak, így kénytelen voltam lelassulni. Mellkason dübörgött, ajkaim elváltak egymástól. Az esti szél mozgatta a fák ágait, kísérteties hangokat kiváltva azokból. A sötétség fokozta félelmemet, s fellélegeztem, mikor megláttam a kis házikót a fa tetején. Felvonszoltam magam a meredek lépcsőn, majd benyitottam a biztonságot jelentő viskóba. Nyugalomra vágytam, amit közel sem akkor kaptam meg. Amint becsuktam az ajtót, üt aggodalmas arc fogadott. Azt hittem miattam váltak ilyenné, de közel sem. Miguel állt közvetlen előttem,kezében hatalmas táskával. Ez volt a nap legnagyobb döfése, amit egyenesen a szívembe intéztek.


...................................................................................................................................................................




  

Karácsonyi Meglepetés!

                                                               Üdv mindenkinek!

 Remélem nagyon jól telnek az ünnepek, s karácsony alkalmából készültem egy kis meglepetéssel. Mivel már rég volt új rész, arra gondoltam, most sem azzal jelentkezem, hanem valami mással.
Reméltem, hogy esetleg jobban is kíváncsiak vagytok a szereplőkre, így összeírtam róluk pár érdekességet. Az összes karaktert nem szerettem volna kiírni, így a hozzám legkedvesebbeket hoztam nektek. Persze, hogyha valakinek kihagytam a kedvencét, akkor hozzászólásban nyugodtan jelezze.
Nem is szaporítanám tovább a szót, jöjjenek a szereplők!



    Camilla Elizabeth Darling

         1. Camilla balkezes
         2. Josephine-re második anyjaként tekint
         3. Nem szeretne megházasodni
         4. Titokban vágyik a szerelemre
         5. Kedvenc állata a ló
         6. Imád meztelenül úszni Landlake-ben
         7. Alicia az első pillanattól kezdve a legjobb barátnője
         8. Utálja, ha valaki parancsolni akar neki
         9.Kedvenc színe a levendula
         10. Beszél latinul
         +1 Nem tud főzni



    Hugó Lordes

         1. Jobb kezes
         2. Nagy családot szeretne
         3. Az életét is feláldozná szeretteiért
         4. Egy napon született Camill-lal
         5. Nem hisz a varászlatokban
         6. Versekben írja le az érzéseit. Ezt senki sem tudja róla.
         7. Mindig azt teszi, amit a szíve jónak ítél
         8. Fél a sötétben
         9. Allergiás a levendulára
         10. Tud lovagolni
         +1 Szeret félmeztelenül járkálni



    Juanito Verde
       
          1. Egészen kiskora óta ismeri Hugo-t
          2. Próbálja mindig a dolgok jó oldalát nézni
          3. Imádja önmagát
          4. Szeretne gazdag lenni
          5. Alacsonyabb, mint Hugo
          6. Nagyon szereti a gyerekeket
          7. Koromfekete haja van.
          8. Tériszonyos
          9. Rosszul megy neki a számolás
          10. A szülei rabszolgák voltak
          +1 Általában az érzelmei vezérlik



    Tristan
     
           1. Testvéreként szereti Alicia-t
           2. Nem kedvelte Sophie-t
           3. Nem meri kimutatni az érzéseit
           4. Mindent tud a természetfeletti lényekről
           5. Folyékonyan beszél franciául és spanyolul
           6. Remekül tájékozódik az erdőben
           7. Már harapta meg holtfarkas
           8. Nem a szavak embere
           9. Ő a legidősebb
           10. Az álma, hogy orvos legyen
           +1 Senkit sem enged be a szobájába
 



Ennyi lett volna az én kis meglepetésem, remélem tetszett. Legközelebb már az új résszel jelentkezem, addig is nagyon boldog és szeretetteljes ünnepeket kívánok nektek!!!

Sok-sok ölelés: xx Fanny

13. Rész

                            Sziasztok,
 rég érkezett új rész, ne haragudjatok. Iszonyatosan boldog vagyok, mivel már 9(!) olvasója van a blognak! Nagyon köszönöm nektek, és nem is húzom tovább az időt, jó olvasást!                        
  xxx Fanny


 

         
                                                           Kínok, bajok, érzelmek 

Camilla

Három napja gubbasztottam kicsiny szobámban,s újonnan szerzett "lakótársaim" felváltva ápolgattak. Alicia, Tristan és Juan minden nap bejött, hogy megnézze, gyógyulgat-e már a lábam. Hugo-t egyszer sem láttam, mióta egy nagy ostobaságot tettem. Fogalmam sincs,mi üthetett akkor belém...
 Mikor Tristan bejött, elfogott a hála. Azt a csókot csupán köszönetnek szántam, s nem gondoltam, hogy galibát csinálok. Hugo arca azóta sem ment ki a fejemből, ahogy benyit, s átsöpör rajta valami. Szinte közömbös volt, de mégsem. Leírhatatlan, amit akkor éreztem. Azonnal utána akartam menni, de nem volt erőm. Tristan hitetlenkedve meredt rám, amit meg is értek, s e miatt szörnyen is éreztem magamat. Tris kisietett a szobából, majd dörömbölésre is emlékszem, amit elnyomott a szemhéjam leereszkedése. Az álom hatalmas, ólmos keze magával ragadott, elfeledtetve az életet.
Három nappal a történtek után, a nap fénye bevilágította az egész szobámat, amitől egész testem felmelegedett. A kedvem semmilyen volt, amihez lassacskán kezdtem hozzászokni. Szörnyen hiányoztak a testvéreim, de nem tudtam ellene mit tenni. Magányos is voltam, és a hiszti egyre jobban gyülemlett bennem, amit nem akartam senkire sem rázúdítani. A legrosszabb tulajdonságom, hogy sokat szenvedek, nyavalygok, bár neveltetésem megtorolta ezt. Kiskoromban Josephine ügyelt rá, hogy nyilvános ünnepségeken rendesen viselkedjek. De hosszú évek teltek el, s húgom már nincs velem. A saját lábamra kellett állnom, amibe nem fértek bele a gyerekes érzelemkitöréseim.
 Lejjebb húztam a takarómat, egészen a bokámig, s finoman kikötöztem bal vádlimat. A seb majdnem az egész területén végigfutott, de szépen gyógyulgatott. Nagyobbacska mélyedések díszítették lábamat, melyen lilás véraláfutásokat is felfedezni véltem. Sóhajtva visszatekertem a puha anyagot, majd betakaróztam. Étvágyam nem volt. Kimenni nem akartam, de feküdni sem volt kedvem. Befordultam a fal felé, majd vissza. Sehogy sem volt kényelmes, ami nagyon idegesített. Az agyam Hugo körül forgott, s mindennél jobban tudni akartam, mit érez. Tristan-nel is beszélni szerettem volna, de idő kellett hozzá, hogy a szemébe tudjak nézni. Szenvedéseim végtelennek tűntek, amit egy halk kopogás tört meg. A szívem erősen kalapált, s reménykedem, hogy nem Tris az.
- Gyere be!- Az ajtó résnyire kinyílt, s egy barna lobonc bukkant fel mögüle. Alicia látványa, s az arcán terülő mosoly teljesen megnyugtatott. Ez a lány eszméletlen! Lelke szinte világít, ahogy megtelik pozitív energiával, s ezt képes átadni, csupán egy mosollyal. A legsilányabb körülmények sem terítették le, ami igencsak irigylésre méltó adottság.
- Azt hittem, alszol. Nem akarlak zavarni, csak szólj és kimegyek.- Felültem az ágyban, majd odébb vittem hátsófelem, helyet adva fekete barátnőmnek, aki szégyenlősen ácsorgott.
- Dehogy zavarsz! Ülj le! El sem hiszed, mennyire nyomorultul érzem magam. Három napja kínoznak a gondolataim, de mindegy is, mert a te arcod ragyog. Mesélj, mi történt?- Teljesen belelkesültem, hogy végre akadt társaságom,így mindent szegény Alira zúdítottam. Mindannyiunk hangulata elég fagyos mostanság, így Ali apró boldogsága is annyit ért, mint sivatagban egy korty víz.
- Csak meg akartam nézni, minden rendben van-e. Tristan napok óta azt hajtogatja, hogy ne zavarjalak. Teljesen meg van őrülve...- A lelkesedésem elillant, amint Tris szóba került. Rögtön elfogott a rémület, hogy Alicia tudja, mi történt. Egy értelmes mondat sem keringett a fejemben, amit Ali is észrevehetett az arckifejezésemen.
- Baj van?- Kétségbeesetten fürkészett, Mire összekapartam magam.
- Nem, nincsen. Minden rendben. Tristan nem mondott semmit?- Ali hosszasan elgondolkodott, ami idegtépően hatott rám.
- Nem hiszem. Senkivel sem beszél. Biztosan kimerült, ahogyan Hugo is. Pár nap múlva biztosan a régiek lesznek.- Kissé megkönnyebbültem, hogy nem tud a csókról, de dühített, hogy Tristan szóra sem méltat.
- Beszéljünk inkább rólad. Feldobottnak tűnsz.- Mosolyt erőltettem magamra, mert nagyon érdekelt Ali vidámságának oka, s meg akartam végre feledkezni a saját gondjaimról. Ali elpirult, majd az ujjaival a fehér, csipkeruháját kezdte piszkálni.
- Azt hiszem, szerelmes vagyok.- Elvigyorodott, majd kínosan nevetgélni kezdett. Akaratlanul is Robert jutott róla  eszembe, aki pár éve szeretett bele a bejárónőnk lányába. Nekem mondta el elsőként, s ugyanilyen izgatott volt.
- Hiszen ez fantasztikus! Ki a szerencsés? Ő is így érez?- Őszintén feldobott a hír, s mindenre kíváncsi voltam. Alicia csillogó szemekkel nézett rám, én pedig úgy vigyorogtam rá, mint egy vadalma.
- Nem nevezném fantasztikusnak, mert nem tudom, hogy ő mit érez.- Kissé elszontyolodott, ezért játékosan vállon ütöttem
- Au! Látom, jó erőben vagy!- Büszkén kihúztam magam, majd visszagörnyedtem.
- Elárulod, hogy ki ő?- Vegyes érzelem járta át, nekem pedig akkor esett le. Újra elment az életkedvem, s legszívesebben sírtam volna.
- Hugo az, ugye?- Hangom erőtlennek hangzott, s most én kezdtem piszkálni a ruhámat. Ali hangosan felkuncogott, amit nem értettem.
- Dehogy! Hugo kedves, de sosem éreznék iránta többet, mint barátság.- Sokadszorra is megkönnyebbültem, aztán jobban belegondolva, nem volt más ötletem.
- Akkor fogalmam sincs. Elárulod? Már furdalja az oldalam!- Mindkét kezemmel megfogtam Alicia vállát, s gyengéden megrángattam, mire csak nevetett.
- Hű, ennyire nem látszik? Pedig azt hittem nyilvánvaló.- Elengedtem a karját, s a falnak támasztottam a fejemet.
- Elárulod végre?
- Megígéred, hogy soha, senkinek sem mondod el?- Tettetett komolysággal pillantott rám, s nehéz volt visszatartani a nevetésemet.
- Bízhatsz bennem.- Megenyhült az arca, majd visszatért a gyermeki zavara.
- Juan.- Lehunyta a szemét, reakciómra viszont legkevésbé sem számított. Hangos nevetés tört ki belőlem, Ali megszeppentsége csak fokozta a dolgot. Az okát nem tudom, de nagyon jó volt végre önfeledten nevetni. Mikor végre abbahagytam, s inkább csuklottam kacagás helyett, újra rátereltem a figyelmemet a sértődött  leányzóra.
- Ezen mi volt olyan vicces? Tudom, hogy nem viszonozza, de muszáj volt kinevetned?- Gyorsan elhallgattam, de belül nagyon jól szórakoztam rajtuk.
- Nem viszonozza? Ali, te hol élsz?- Szomorú képét nem tudtam elviselni, így oldalba böktem.
- Bolondul érted, már az első perctől kezdve.- Ali teljesen ledöbbent, felpattant, majd tátott szájjal megállt előttem.
- Ez komoly?- Nem értettem őt. El sem hiszem, hogy nem tűnt fel neki...
- A vak is látja,csak te nem! Jaj Ali! Ne légy ilyen butuska!- Vigyorogva ingattam a fejem, s ismét megnevettetett a lány megvilágosodása.
- Szeret? Szeret!- Gyorsan a szájához kapott, majd halkan kántálva ezt az egy szót, ugrálni kezdett örömében. Jókedve engem is feldobott, így hamarosan együtt viháncoltunk a szoba közepén. Én egy lábon egyensúlyoztam, a másikat behajlítottam magam mögött.
- Azt mondod, tényleg tetszem neki?- Bizonytalansága az idegeimre ment.
- Ali! Nem tetszel neki! Odavan érted! Higgy nekem.- Megöleltem barátnőmet, aki beletörődött a valóságba. Mikor elengedtem, egy mámoros mosoly fogadott.
- Örülök, hogy végre megvilágosodtál.
- Sokat beszélgettem vele, de erről még nem esett szó, így nem is gondoltam rá, hogy viszonozza. Camilla, ez annyira jó érzés!- Boldog voltam, hogy örül, de egy kicsit irigyeltem is. Én is vágytam már arra, hogy valaki úgy szeressen, mint kedvesét.
Még nagyon sokáig beszélgettünk, majd unszolásomra elment, hogy Juan-nal beszélgessen. Elégedetten bújtam vissza a takaróm alá, s újra magányos lettem. Sokáig csak bámultam a plafont, majd a hasam hangod korgással jelezte, hogy ideje volna enni valamit. Fájdalomtól fintorogva kecmeregtem ki a meleg ágyamból, majd a szekrényhez sétáltam, amiben többnyire Alicia ruhái voltak. Az enyémek valahol az erdő mélyén kallódtak... Az ominózus éjjel másnapján, Tristan elment, hogy megkeresse elhagyott holmimat, de nyoma veszett mindenemnek. A ruháim érdekeltek legkevésbé, de édesanyám naplója megviselt. Minden, amit nekem hagyott, eltűnt.
 Szomorúan vettem ki egy halvány rózsaszín ruhakölteményt, ami egy kicsit hosszú volt rám. Hajamat megfésültem, majd anyám kézitükrében ellenőriztem kinézetemet. A szemem karikás volt, de ezen kívül egész emberien festettem.
A tükör nem villogott a támadás óta, ami meglepett. Senkinek sem mondtam el, hogyan jutottam el Hugo-hoz, s ez rejtély is maradt.
Fájó lábbal bicegtem az ajtómhoz, amit hangtalanul nyitottam ki. Feszengtem, hogy találkozni fogok valakivel, de ez szerencsére nem történt meg. Átsétáltam a folyosón keresztül a konyháig, ami csendes volt az emberek hiányától. Beleszagoltam a levegőbe, ami arról árulkodott, hogy valaki főzött. Zöldség és krumpli illat terjengett a helységben, amitől szinte jól is laktam, de mivel bélpoklos vagyok, így nem kívántam kihagyni az evést. Kivettem magamnak egy tányért, majd megszedtem mindenféle jóval, amit találtam. Volt ott sajt, főtt krumpli, párolt zöldségek. Mennyeiek voltak!
A konyhából az ebédlőbe mentem, hol leültem egy faszékre, ami fájdalmasan nyikorgott egyet. Neki láttam falatozni, s a meleg ételek nagyon jólestek. Az utolsó falatnál járhattam, mikor csörömpölést hallottam a konyha felől, amik pár perc múlva léptekké váltak. A torkomon akadt a falat, mikor Tristan leült velem szemben, kezében egy hatalmas cipóval. Semleges tekintettel biccentett, majd neki látott felszeletelni az ételét. Próbáltam elsüllyedni, de a padló nem akart megnyílni alattam. Feszülten rágcsáltam az utolsó falatomat, s bátorságot merítettem a megszólaláshoz.
- Tristan, öm, beszélhetnénk?- Érdeklődve nézett rám, majd letette a kését.
- Persze. Én is úgy érzem, hogy lenne mit megbeszélnünk, csak nem volt időm. Hugo-t kellett ápolnom.- Hugo említése kissé felkavart, de hamar kiráztam őt a fejemből,hogy a fontos mondanivalómra tudjak koncentrálni.
- Tudod, hát, hogy is mondjam, ne haragudj rám. Tudom, elcsépelt mondat, de nem is tudom, mi ütött belém. Nem akartam galibát és semmi mást, csak jól esett a törődés és... Nem mentség. Ne haragudj. Mindent elszúrtam, pedig nem akartam. Ha akarod, most azonnal elmegyek.- Szánalmasan éreztem magam, mert nem találtam megfelelő magyarázatot a tettemre. Féltem, hogy gyűlöl, s látni sem akar többé.
- Nem haragszom rád. Mindannyiunk számára bonyolult ez a mostani helyzet, s megértem, hogy meg vagy zavarodva.  Alicia is meg van bolondulva, Juan-nak borzasztó nehéz most, Miguel pedig nem találja a helyét. Mindenkinek máshogyan jönnek ki a problémái, amit el kell viselni, ha együtt akarunk élni.- Tristan-t hallgatva, elöntött a hála. Én nem lettem volna képes megbocsájtani magamnak. Ali kivételesen szerencsés, hogy egy ilyen csodálatos embert tudhat bátyjának. Már el tudtam képzelni Tris édesapját, aki olyan tiszta lelkű volt, mint ő.
- Akkor fátylat emelhetünk a történtekre? Tényleg nem haragszol?- A szemben lévő szék hátra csúszott, majd Tris karja körülölelt.
- Részemről el is van felejtve, de azért maradjon köztünk.- Egy erőltetett krákogás törte meg a meghitt pillanatot, s ha azelőtt el akartam süllyedni, most nem találok szavakat az akkori érzéseimre. A köhögés gazdája az ajtófélfának dőlve állt, kezében tállal. Fehér ingének ujjai fel voltak hajtva, s csak egy alsónadrágot viselt. Hugo jelenléte, s nadrágjának hiánya zavarva ejtett. Robert-ön kívül nem láttam még férfit, hiányos öltözetben. Zavartan lesütöttem a szemem, Tristan pedig kibontotta ölelését.
- Bocsánat, megzavartam valamit?- Gúnyosan elmosolyodott, ami undorral töltött el. Semmit sem változott...
- Nem zavartál meg semmit, én épp befejeztem az ebédemet. Jó,étvágyat!- Tristan felemelte a tálcáját, s rám mosolygott.
- Értem már! Akkor ez csak egy családépítő ölelés volt. A múltkori pedig csak egy testvéri puszi?- Az arcom rákvörös lett, s Tristan-re nézve, dühöt fedeztem fel a szemeiben.
- Tristan-nel mindent megbeszéltünk, és örülnénk, ha el tudnánk felejteni a dolgot. Egyébként, semmi közöd hozzá!- Felemeltem a hangomat, amire mindkét fiú meglepődött. Hugo védekezően maga elé emelte kezeit, s lebiggyesztette alsó ajkát.
- Legkevésbé sem érdekel, mit csinálsz, míg nem viszed véghez az aljas kis tervedet. Csak tudod, érdekesen mutatjátok ki egymásnak a szeretetet.- Teljesen összekavarodtam, s végképp nem értettem a beszélgetést. Tris mellettem termett, majd karon ragadott.
- Mindenki meg van zavarodva! Gyere Camilla! Gyorsan átkötöm a sebedet.- Elsuhantunk Hugo mellett, aki fürkészve figyelte az arcomat. Elkaptam a tekintetem, majd a konyhába érve Tristan leültetett a kanapéra, míg előkereste a kötszereket. Unottan harapdáltam az alsó ajkam, s közben Hugo szavain elmélkedtem. Elgondolkodtató és érthetetlen volt számomra, amit mondott.
Tristan leült mellém, s szótlanul átkötözte a még mindig fájó sebemet. Még csak pár perce jöttem vissza az életembe, máris kedvem lett volna visszaburkolózni a takarómba, s ki sem nézni többé. Tristan is máshol járhatott, mert homlokát néha összeráncolta. Nem szóltunk egymáshoz, ami egy idő után kezdett kínos lenni számomra. Szerencsémre Juan toppant be a konyhába, haja szanaszét állt. Remekül festett, amitől Ali biztosan elolvadt volna. Egy fehér ing volt rajta, s egy rövidebb fazonú nadrág.Amint meglátott, kivirult egy kissé.
- Camilla! Jobban vagy? Tristan senkit sem engedett be hozzád. Már hiányoztál.- Egy kecsesnek nem nevezhető pukedlizás után helyet foglalt mellettem, s összecsapta tenyerét.
- Miguel és én egy életre elég fát szedtünk! Soha többé nem fogunk fázni!- Tristan egy pillanatra ráemelte a tekintetét az elégedetten vigyorgó fiúra, majd felállva vállon veregette.
- Azt hiszem, végeztünk Camill. Legközelebb este kell majd átkötözni a lábadat. Egyébként szépen gyógyul.- Rám mosolygott, majd távozott a nappaliból. Ketten maradtunk Juan-nal, akivel nagyon szerettem volna már beszélgetni. Kevés ideje ismertem, de éreztem, hogy megért, s ugyanígy vissza. De ez kizárólag barátság volt kettőnk között.
- Már nagyon szerettem volna beszélni veled. Azóta nem is beszéltünk...- Örültem, hogy ő szólalt meg először, amit egy kedves mosollyal jutalmaztam.
- Nekem is lenne mondanivalóm. Na meg rengeteg kérdésem.- Vállammal meglöktem karját, s a folyosó felé biccentettem, jelezve, hogy menjünk be a szobámba. Gyors léptekkel hamar be is mentünk, majd helyet foglaltam az ágyon, ő pedig a kis karosszékemben. Régen fontolgattam a kérdést, s akkor jött el az ideje, hogy feltegyem.
- Hogy vagy?- Két szó, amit a lelkétől kérdeztem. Értette, mire gondoltam, mert fészkelődni kezdett mielőtt válaszolt.
- Nem. Illetve, Jobban.- Nem nézett a szemembe, s láttam, hogy eltorzul az arca.- Hiányzik.- Teljes mértékben átéreztem a helyzetét, de nem mondtam semmit. Némán odamentem, s átöleltem. Ilyenkor csak a tettek tudnak segíteni, mert a szavak lényegtelenné válnak. Pokoli érzés keringhetett benne, még ha nem is mutatta a külvilágnak.
- Közhelyesnek tűnhet, de tudom mit érzel. Add ki magadból, és megkönnyebbülsz. Időbe fog telni, mire minden rendben lesz, de itt vagyunk. Segítünk.- Hallottam, ahogyan szipog, s szorosabban ölelt.
- Nagyon nehéz. Azt a legrosszabb, hogy egyszerre két fontos személyt is elveszítettem.- Próbáltam minden fájdalmát magamba nyomni, hogy ő ne érezze őket, de ez lehetetlen. Sokan a szerelem miatt sírnak, de az közel sem hasonlítható a gyászhoz, mert ha egyszer elvesztesz valakit, az többé nem jön vissza. Örökké elnyeli a sötétség, s csak az emlékek maradnak utána.
Csendben ültünk, egymásba fonódva, mint két riadt kisgyermek, akik félnek a jövőtől.
Hagytam, hogy Juan kiengedje magából érzelmeit, de nekem egy könnycsepp sem csordult ki s szememből. Ürességet éreztem legbelül, s erőt véve magamon, már nem tudott megsiratni. Régen történt, fáj, de már nem sírhatok.
Mikor azt éreztem, Juan kicsit megnyugodott, finoman eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
- Jobban vagy? Nekem mindig segít egy kis könny. Bár én elég hisztis típus vagyok...- A mondat végén elnevette magát, aminek nagyon örültem.
- Köszönöm.- Hálásan nézett rám, mire aprót bólintottam.Ez csak természetes. Az öcsémet láttam benne, aki szörnyen hiányzott. Minden pillanat, amit a testvéreim nélkül töltöttem, egyre tátongóbb űrt hagyott bennem. Juan egy kicsit elfeledtette velem.
- Szeretnél másról beszélgetni?- Hevesen bólogatott, s tekintetébe visszaköltözött a huncutság, ami megmosolyogtatott.
- Akkor mesélj!- Mindkettőnknek üdébb lett a hangulata, s Juan belekezdett meséjébe.
- Hát, nálam ez eléggé látszik, de ha esetleg még nem vette volna észre mindenki, akkor elmondom. Azt hiszem, szerelmes vagyok, amiért bűntudatom is van.- Elégedett voltam, mert tudtam, mit érez Alicia. Örültem nekik, de Juan-t is megértettem. Sophie után hamar esett újra szerelembe, amiről nem tehetett.
- Ő is így akarná. Nem kell egész életedben gyászolnod.- Pont jó osztogatta a tanácsokat...- Talán hirtelen jött, de hidd el, helyénvaló.- Rám mosolygott, majd elkomorodott az arca.
- Hugo rögtön tudta, amint megláttam Ali-t.- A falat kémlelte, fájdalmasan előregörnyedve. Hugo említése mindig felkavar, s akkor sem volt máshogy. Érzelmek hada keringett bennem, örvényként, ami szinte elsodort. Könnyimmel küszködnöm kellett, amint felelevenedtek  bennem szavai.
- Ne haragudj, de nem vagyok képes róla beszélni. Csak arra kérlek, értsd meg őt is. Megharapták. Sosem bántotta volna Őt.- Lehunytam a szemem, s vártam, hogy hirtelen támadt hányingerem elmúljon. Fogalmam sincs, miért védtem meg, de így láttam jónak.
Nem szólt semmit, mert hirtelen trappolást hallottunk. Zavartan összenéztünk, s már az ajtóban is voltunk. A lában megremegett, amint kinyitottam, mert egy nem várt kép tárult elém, ami ledöbbentett, s egyszerre szívbemarkoló fájdalmat okozott.

...................................................................................................................................................................

12. Rész

                                                                      Sziasztok!
Meghoztam az új részt, de eléggé csalódott vagyok, mivel még egy komment sem érkezett.  Ilyenkor nagyon elgondolkodom, hogy érdemes-e folytatnom. Kérlek titeket, ha olvassátok, adjatok visszajelzést! Nektek pár billentyű lenyomás, nekem pedig hatalmas boldogság!
                                                Remélem tetszik a rész, jó olvasást!
                                                                                                    Fanny xxx

                   
                   Az idő majd begyógyítja

Hugo

Az éjszaka borzalmas. Az emlékeim mintha kitörlődtek volna az után, hogy Camilla megjelent. Rémült arca beleégett a fejembe. Soha többé nem akarom ilyennek látni. Nyomorultul érzem magam, hogy ő mentett meg engem. Hálásnak kellene lennem, de tudom azt, amit...

Mikor elmentem, vakmerően nekiindultam a semminek, mondván, úgyis kitalálok az erdőből. Sosem jártam még ott, s ezek után nem is lett a kedvenc helyem, viszont volt időm gondolkozni. Az egész életemet átfuthattam, a jelennel együtt véve. A szívem azt súgta, forduljak vissza és ha igaz a feltételezésem Camillról, akkor minden hátramaradt percet a barátaimmal kell töltenem.

Egész utam alatt, mintha figyeltek volna. Gyakran hátra is fordultam, hogy ellenőrizzem, de csak a sötétség nézett vissza rám. Egyszer csak furcsa neszek is hallhatóak lettek, melyek semmire sem emlékeztettek. Sem állatra, sem emberre.  Mintha csak a fejemben hallottam volna őket. Szédülni kezdtem, a fejem zúgott, majd óriási fájdalom hullám közepette elsötétült a világ.

Mikor kinyitottam a szememet, körülvettek. Gusztustalan, csupasz teremtmények, melyek ontották magukból a dögszagot. Alig tudtam pislogni, s azt hittem itt a vége, mikor Camilla megjelent. Ők nem vették észre, csak én. Észrevétlenül botorkált a fák között, szemébe sok minden tükröződött. Egyszerre láttam dühösnek, és féltőnek. Mikor elindult felém, legszívesebben ordítottam volna, hogy azonnal menjen vissza, de nem tudtam. Lábamban eluralkodott a borzalmas érzés, mely álomra kényszerített.

Nem tudom, hogy kerültem ide, de kibírhatatlan bűntudat gyötör. Az alvás gondolatát hamar elvetettem, miután visszaéltem az éjszaka hangulatát egy álom képében. Forgolódni sem bírtam, lában sajgott, s minden mozdításnál belém nyilallt a fájdalom. Rabszolgaként töltött éveimben sem éreztem ekkora kínt, mint amit az a seb okozott. Folyt rólam a víz, majd fáztam. Minden erőmmel próbáltam nyugtatni magam, mellyel nem jártam sikerrel. A szobában egyre világosabb kezdett lenni, de szenvedésemen még a hajnali madarak éneke sem segített. A házban többször hallottam beszélgetést. A déli napsugarak megnyugtattak, melegükkel cirógatták meggyötört testem, s egy rövid időre álomba merültem. 

- Hugo? Hugo?- Kómásan nyitottam ki szemeimet, s Alicia homályos alakját pillantottam meg. Kezében egy tál, benne átlátszó folyadék.

- Hogy érzed magad?- Kedvesen mosolygott, szemében láttam az együttérzést. Lassan felültem, mielőtt válaszoltam:

- Mindenem sajog. A lában nagyon fáj és nem emlékszem a történtekre. - Alicia lehúzta rólam a takarót, hogy megnézze a sebemet.

- Talán jobb is, hogy nem emlékszel. Még rosszabbul éreznéd magad.- Nem nézett rám, csak kitisztította a sérülésemet. A víz csípte, felszisszentem.

- Mi történt tegnap? Hol vannak a többiek?-Semmit sem értettem, s megragadtam az alkalmat a kérdezősködésre. Alivia egy pillanatra ledermedt, majd a szemembe nézett.

- Sophie meghalt.- A hír hideg zuhanyként ért. Majd bevillant egy kép. Sophie ölében volt a fejem, ő pedig halkan beszélt hozzám. Ez minden, ami derengett.

- Én öltem meg?- Komoran szegeztem neki a kérdést, amire szinte biztosan tudtam a választ. Álmatlan éjszakám alatt èrzett bűntudatom oka világossá vált.  Alicia szomorúan megsimította a karomat, majd kiment a szobából. Pár perc múlva Tristan lépett be. Szememmel követtem, ahogy leül az ágyra.

- Nem emlékszel semmire. Ez teljesen normális. A méreg miatt.- Teljesen nyugodtan beszélt, szeme sem rebbent, mintha már lett volna ebben tapasztalata.

- Miféle méreg? Semmit sem értek.

- A zavartság is teljesen normális. Idővel mindenre emlékezni fogsz, de ami megtörtént, azon már sajnos nem tudunk változtatni.- Leült az ágy szélére, majd hosszasan nézett kifelé az ablakon.

Teljesen világossá vált, hogy én tettem. Megöltem őt. Akármennyire is próbáltam elfojtani, a könnyek előtörtek a szememből. Sokszor civakodtam Sophie-val, de a halálát sosem kívántam. Rengeteg érzés kavargott bennem, s számtalan kérdés.

- Hol van Juan?- Semleges lett a hangnemem, s elképzelni sem tudtam, Juan mit érezhet most. 

- Camilla-val. Csak vele hajlandó megosztani a gondolatait. 

- Gyűlöl engem.- A legnagyobb félelmem vált valóra. Elveszítettem az egyetlen embert, akire családomként tekintettem. Forró könnycseppek szántották végig arcomat, amiket nem volt erőm letörölni.

- Fel kell, hogy dolgozza. Mindannyiunk számára borzasztó volt a tegnapi nap. Idővel mindenen túljutunk, ne aggódj.- Egy világ omlott össze bennem. Juan ezt sosem bocsájtja meg nekem, és teljesen igaza is van.

- Mik voltak azok a lények?- Ez volt az utolsó kérdés, amire még kíváncsi voltam. Tristan felsóhajtott, majd egy kissé felém fordult.

- Holtfarkasok voltak.- Bár komolyan beszélt, a szavai mégis nevetségesen hangzottak.

- Csak teliholdkor jönnek elő. Mint láttad, semmihez sem hasonlítanak. Csupaszak, és hússal táplálkoznak. Kíméletlenül ölnek. Tegnap meglepően higgadtan viselkedtek, ami talán a szerencsénknek tudható be.- A szavai nem jutottak be a fejembe, mert képtelenség, hogy ez igaz legyen.

- De mégis mik ezek pontosan? Olyanok, mint a vérfarkasok? Róluk sok legenda kering.

- Nem. Semmiben nem kötődnek a vérfarkasokhoz, akik emberek, természetfeletti képességgel. A holdfarkasok valaha halandók voltak, akik büntetésből kerültek abba az állapotba. - Azt hittem, ez csak egy rossz mese, de sajnos a két szememmel láttam őket.

- Miért kapták ezt a büntetést? És egyáltalán kitől?- Mindent meg akartam tudni, hogy összerakhassam a képet.

- Az Úrtól. Vannak kiváltságosok, akiket Ő kiválasztott magának, hogy éljen az emberek között, s irányítsa őket a helyes útra. Akik ezt a parancsolatot megszegték, büntetést kaptak. Kínok között váltak a Hold rabjává, amiért engedetlenek voltak. Ők egész életükben ebbe a testbe kényszerülve élnek. Csak teliholdkor jönnek elő búvóhelyükről, s csak ekkor lehet velük végezni. Ekkor a testük hamuvá válik, s nem létezik többé. Hát, ez lenne a legenda.- Tristan bekötötte a sebemet, majd elindult a maga dolgára. Azt megtudhattam róla, hogy sosem fecseg feleslegesen.

- Várj!- A fiú kíváncsian rám nézett, ujjai közt tartva a kilincset.

- Én miért változtam olyanná? 

- Mint mondtam, a mérgük miatt. Az egyikük megharapott, de ha nem sértelek meg vele, te nem tartozol a kiváltságosokhoz, nem válhattál teljesen azzá, csak egy időre. A méreg kitisztult a szervezetedből, s holnapra a sebnek sem lesz nyoma. Egyet jegyezz meg. Sose járkálj egyedül az erdőben, főleg ne telihold idején.- Komoly pillantást vetett rám, majd magamra hagyott.

A tegnapi napon kezdtem ismét gondolkozni. Felelevenedett bennem a tábortűz hangulata, s a feltételezésem Camilla-val kapcsolatban, amiben még mindig biztos voltam. Alicia szavai csengtek a fülemben, amiket elmenetelemkor mondott. Zavart volt, s Camilla testvéréről beszélt. Hosszasan elmélkedtem róla, majd rájöttem a megoldásra, ami visszagondolva egyértelmű volt. Egyedül Tristan-ről beszélhetett, mint Camilla testvére, akit most ismert meg. Egyedül az nem volt világos, hogy ezt miért nem mondták el nekünk? Hiszen ebben nincsen szégyellnivaló. 

Délután lehetett, mikor elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy kimerészkedjek a szobából. A lábam kevésbé fájt, így könnyebben botorkáltam ki az ajtón. A szobámból egyből a konyhába jutottam, ahol Alicia, Tristan és Miguel tartózkodott. Az utóbbi éppen ételt készített egy nagy tálban, az előbbiek pedig alig hallhatóan duruzsoltak, s érkezésemre szétrebbentek. 

- Hol van Juan?- Miguel felém nézett. Szánakozva ingatta a fejét , míg Alicia a földet vizslatta.

- Camilla-t ápolja. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne beszélned vele. Hagynod kell, hogy feldolgozza.- Miguel megértő volt, talán Tristan neki is elmesélte azt, amit nekem. Minden oka megvolt, hogy haragudjon rám.

- Mi történt Camill-al?- A hangom kétségbeesettebben hangzott, mint terveztem. Az agyam nem tudta felfogni, hogy Camilla-nak baja esett.

- Mindketten megsérültetek. Ő mentette meg az életünket, kimerült. Később benézhetsz hozzá, de most semmiképp se zavard.- Tristan céltudatosan beszélt.

- Nem akartam bemenni. Tartom magam ahhoz, amit tegnap mondtam, és nektek is ajánlom.

- Fejezd is be, mielőtt elkezdenéd! Hugo, felfogtad, hogy megmentett minket, másodszorra? Súlyosan megsérült akárcsak te...- Miguel zavartan nézett a többiekre, mintha most jött volna rá valamire.

- A sérülésetek... A lábad... Az övé...- Alicia odalibbent Miguel mellé, majd kivette a keséből az edényt.

- Miguel, pihenj le egy kicsit. Fáradtnak látszol.- Alicia furcsán kezdett viselkedni, majd beterelte Miguel-t a nappaliba. A kötésemre pillantottam, ami szinte lehűtötte sérült lábamat. A furcsaságok véget nem érő forgatagába csöppentem...

Hirtelen kattant az egyik ajtó, s Juan kócos haját láttam kilépni a szobából. Kezében rongy, melyet vörös foltok tarkítottak. Egyetlen pillantást sem pazarolt rám, csak elsiklott mellettem, mely olyan volt, mint egy tőr, melyet mélyen a szívembe döfnek.

- Kitisztítottam. Remélhetőleg hamar begyógyul. Nincs elfertőződve, ami csoda.- Juan letette a rongyot az asztalra, majd megmosta a kezét. Tristan szórakozottan válaszolt neki, ami egy kicsit oldotta a feszült hangulatot.
- Köszönjük a diagnózist, Juan főorvos úr.- Alicia is elmosolyodott, de Juan nem reagált. Némán elmosta az edényeket, majd bevonult a szobájába. Hárman maradtunk, s csendben meredtünk magunk elé, amit nem bírtam elviselni.
- Visszamegyek a szobámba. Úgy éreztem, nem kívánatos személy vagyok, amit meg is értettem. Megöltem egy barátunkat. Szörnyen gyűlöltem magamat. Meg sem várva válaszukat, beviharzottam eddigi kuckóm ajtaján, majd becsaptam magam mögött. Kedvem lett volna elmenni, jó messzire, és csak ordítani egy hatalmasat, mintha az mindent megoldana. A legjobb barátomat  örökre elveszítettem, s bármennyire is ellenszenves volt Sophie, mégis a barátom, s Juan számára fontos személy volt. Tudtam, hogy mikor kioltottam egy életet, nem voltam magamnál, de ez nem mentség.
Pár perc után rémesen untam magam, s a lábam is újra fájni kezdett. Az egyik tincsemet kezdtem piszkálni, ami kicsit hosszabban lógott a homlokomra. Az unalom átvette az uralmat felettem, ami miatt legalább nem gondoltam annyit az önutálatra. Éppen egy nyálbuborékot pukkasztottam ki, mikor hangokat hallottam beszűrődni a konyhából. Halk susmogás volt, de mivel közel voltam a helységhez, így is könnyen meghallottam, hogy valakik beszélnek. Mivel magányomban nem volt jobb dolgom, eldöntöttem, hogy hallgatózok egy keveset, rossz szándéktól mentesen. Terveim közt nem szerepelt nagy titkok kihallgatása, csupán szórakoztatni akartam magam. Fájdalmasan elvergődtem az ajtóig, amit a lehető leghalkabban résnyire nyitottam. Teljesen a fülemre hagyatkoztam, mely azonnal felismerte Tristan és Alicia suttogó hangját. Nagyon kellett fülelnem, hogy hallani tudjak valamit.
- Pontosan mit kotyogtál el neki?- Tristan hanglejtése durvább volt, s bár suttogott, az él érezhető volt a mondatából.
- Mondtam, hogy csak majdnem kicsúszott a számon. Nem kell rögtön leharapni a fejemet!-  A látásomat korlátozta egy ajtó, meg egy vastagabb fal, de tudtam, hogy a lány sértődötten keresztbe teszi a kezét mellkasa előtt. Tipikus női nyomatékosítás, ami Sophie-t juttatta eszembe... Szerencsére nem volt időm belekezdeni egy újabb önsajnálatba, mert Tristan-re kellett figyelnem, aki jobban felkeltette érdeklődésemet.
- Te ezt nem érted, Ali. Nincs itt az ideje, hogy megtudják. Még nincs. Túl sok lenne egyszerre, ha még ezt is a nyakukba zúdítanánk.- Itt Tristan még jobban elhalkult, de még pont elcsíptem a mondat végét.
- Tudniuk kell, hogy a testvére vagy. Előbb vagy utóbb úgyis kiderül!- Alicia vékony hangja cincogásra emlékeztetett, ahogy görcsösen próbált nem kiabálni.
- Tudom. El is mondom majd, ha lecsillapodnak a kedélyek. A legkevesebb problémájuk most, hogy Camilla a testvérem.- A mondatot újra meg újra le kellett játszanom a fejemben, hogy egyáltalán fel tudjam fogni, miről is volt szó. Tristan és Camilla testvérek. a feltételezésem igaz volt. Eszembe jutott a tegnapi este, mikor is Alicia utánam jött. Mondandója zavartnak tűnt akkor, de ekkor már teljesen biztos voltam benne. Erről beszélt Alicia. De vajon ezt miért nem akarják elmondani nekünk? Hiszen ez nem jelent sok mindent.
Időközben a pusmogás teljesen elhalt, én pedig ismét magamra maradtam, hajtincseimmel, melyek szanaszét álltak.
A nap nagy részében aludni próbáltam. Néha-néha benézett hozzám valaki, csak az, vagy inkább azok nem, akikre vágytam volna. Kora délután jutottam el ahhoz a ponthoz, melyet minden férfi elhallgat. Önostorozásomnak érzelemkitörés lett a vége, mely egy eláztatott paplant hagyott maga után. Lerúgtam magamról a nedves agyagot, majd vártam, hogy a lábamba hasító lüktetés véget érjen, de meglepetésemre már nem zavart a fájdalom. Élveztem, hogy fáj. Ennyi kijárt nekem mindazokért, amiket tettem. Úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit érdemelek, így nem elégedtem meg ennyivel. Kikecmeregtem az ágyból, majd erősen rátámaszkodtam sérült végtagomra. Lehunyt szemmel tűrtem az égető érzést, ami még mindig nem bizonyult elégnek. Bal lábamat felemeltem, s minden súlyommal a jobbomra tehénkedtem. Eszméletlen fájdalom nyilallt belém, mely alatt megingott lábam, s elestem. Sérülésem kellős közepére. Hatalmas akarat kellett hozzá, hogy vissza tudjam tartani a kitörni kívánkozó üvöltésemet. Megvártam, míg képes leszek felállni, majd az ágy támlájába kapaszkodva felkecmeregtem a padlóról, melyen nagyobbacska piros folt éktelenkedett a szőnyegen. Megdöbbentem a saját véremtől, majd elszégyelltem magam, mert kárt tettem egy tárgyban, ami nem az én tulajdonom. Teljesen eluralkodott rajtam a pánik. A rabszolgatelepen ezért hatalmas büntetés járna...
Körbe- körbe kezdtem járkálni a szobában, majd elhatároztam, inkább elmondom Tristan-nek, mi történt. Talán így nem fogja kitenni a szűrömet... Pár pillanatig haboztam, majd lassan kimerészkedtem az ajtón.  Lábujjhegyen mentem végig a folyosón, de egy lelket sem láttam sehol. Az ablaknál megálltam, s kinéztem rajta. A lépcső aljánál Alicia és Juan beszélgettek, igencsak közel egymáshoz. Juan arcán nyoma sem volt gyásznak, helyette visszatért a huncut tekintete. Csodálattal nézett Aliciára, mikor a lány nevetett valamin. Határozottan jól festettek egymás mellett. Juan észrevette, hogy nézem őket, mert undorodó arccal pillantott fel oda, ahol álltam. Ali is felnézett, majd megsimítva Juan karját, elindult felfelé a lépcsőn. Megelőztem őt, és sebesen kirobogtam a bejárati ajtón, hogy barátom nyomába eredjek, aki a tűzrakóhely irányába lépkedett. Alicia rémült képpel lépett velem azonos lépcsőfokra, majd tenyerét mellkasomra helyezve, megakadályozta, hogy tovább menjek.
- Hugo, állj! Hová mész? Meg fogsz fázni!- Türelmetlenül toporogtam előtte, s néztem barátom távolodó alakját.
- Alicia, engedj! Utol kell érnem! Muszáj vele beszélnem!- Kétségbeesetten próbáltam lehámozni kezeit, de szorosabban markolta csuklómat..
- Nem! Le kell csillapodnia. Meg kell értened, hogy időre van szüksége. Veszteség érte, amit ki kell hevernie. Légy türelmes, kérlek.- Elgondolkodtatott, amit Alicia mondott, de teljesen el ment az eszem. Juan a családom, s ha elvesztem, nincs értelme tovább élnem. Ugyanakkor a lánynak igaza volt. Idő kell, mire minden helyreáll, vagy legalább lecsillapszik. Ali észrevette elmélkedésemet, s elengedte a karomat.
- Ha szered őket, kivárod a sorod.- Ezzel kikerült, s feltipegett a lépcsőn. A többesszámot nem tudtam értelmezni, így nem is törtem rajta a fejem. Mindenki össze van zavarodva...
 Pár percig még álltam kint, s a távolba nézve meredtem a világra. Az ég enyhén be volt borulva, de a kilátás még így is gyönyörű volt. Az erdő minden pontjába el lehetett látni. Még nem volt szerencsém szabadon megtekinteni Morgan-t. Mámorító érzés a szabadság, s a tudat, hogy a magad ura lehetsz.
Vissza kellett térnem a valóságba, az eredeti tervemhez, miszerint elmondom Tristan-nek, mi történt a szőnyegével. Mikor beértem a meleg faházba, akkor tűnt fel, hogy mennyire is fáztam. Meztelen mellkasom libabőrös lett, lábujjaim pedig szinte lefagytak a helyükről. Vacogva néztem körül a konyhában, majd a nappali felé indultam, megkeresni Tristan-t. Az említett helységben ismét Alicia-ba botlottam, aki éppen rajzolt. Halkan mögé álltam, mert nem akartam kizökkenteni a koncentrált állapotából. A fehér papíron szénrajz díszelgett, mely egy vékony, magas férfi alakot ábrázolt. Arca aprólékosan ki volt dolgozva,s vonásaiból fel lehetett ismerni az illetőt. Juan. Mosolyogva néztem, ahogy Ali precízen egybemossa a szénnel húzott vonalakat. Alicia csodálatos teremtés, s nyilvánvalóan érdeklődött barátom iránt, aki pontosan ilyen lányt érdemelt. Szívesen beszélgettem volna erről Juan-nal is, de arra sajnos nem volt alkalmam.
- Jézusom, Hugo! Te meg mióta állsz itt?- Sebesen lefordította a rajzát, majd szégyenlősen fürkészett.
- Nagyon szépen rajzolsz. Felismerhetőek a vonások. Biztos vagyok benne, hogy neki is tetszene.- Biztatóan  rámosolyogtam, mire az arca édesen vörös lett. Aranyosan viselkedett, s látszott rajta, hogy fülig szerelmes.
- Ne mondd el neki, kérlek. Sokat jelent számomra, és nem szeretném elszúrni.- A földet pásztázva motyogott, s a papír sarkát gyűrögette. Leültem mellé a díványra, lábamat fájdalmasan előrenyújtottam.
- Nem fogom elmondani neki, ha nem szeretnéd. De ha engem kérdezel, sikered lenne.- Szórakozottan rávigyorogtam Alira, aki megszeppenten pislogott. A rajzot becsúsztatta egy párna alá, mikor Juan belépett a szobába. Lehervadt a mosolyom, mikor felnéztem komor, barátságtalan arcára, ami látványomra meg sem rezzent. Leült a dívánnyal szemben lévő karosszékre, s egy papírlapot kezdett tanulmányozni. Ali arca teljesen kivörösödött, már- már azt hittem, kigyullad. Feszült csend ereszkedett közénk, amit nehezen viselek, így nem volt maradásom.
- Alicia, nem láttad Tristan-t? - A lány rám emelte bódult tekintetét, s nyekeregve formálta a szavakat.
- Ca-Camill-nál van. Ellenőrzi az állapotát, ami nem túl fényes. A lába egyre jobban fáj. Nagyon fontos beszélned vele?- Aggodalom fogott el Camilla miatt, amit minden erőmmel próbáltam elfojtani. Igaz, hogy megmentett minket, de nyilván csak a terv miatt, amit a gazember apjával eszeltek ki.
- Fontos.- Sürgetően néztem Alira, mert Juan szúrós pillantásai égették a hátam.
A lány megadóan bólintott, így gyorsan távoztam is a helységből.  Végiglépdeltem a folyosón, egészen annak végéig. Camilla szobája. Az ajtó előtt lemerevedtek lábaim, s valamiért nem akartam bemenni. Csúnya szokás a hallgatózás, de hasznos is, így ahhoz folyamodtam. A vastag faajtón át csak mormolást lehetett hallani, mert a szavak egybefolytak. Hirtelen csend keletkezett, így megragadtam az alkalmat, hogy benyissak. Halkan nyomtam le a kilincset, majd a látvány teljesen lesokkolt. Egy másodpercig tartott, de egy életre beleégett a fejembe az a kép, ami elém tárult. Tristan az ágyon térdelt, Camilla kinyújtott lábakkal ült, s ajkai a fiúéra tapadtak. Tristan a lány csuklóját fogta, s eltolta magától, majd döbbenten pislogott. Camilla a szájához kapott, majd ijedten rám meredt. Az arcom nem tükrözött semmilyen érzelmet, de a lelkem annál inkább. Csalódottság keveredett fájdalommal, s undorral. Épp nyitották volna a szájukat, de én azonnal becsuktam az ajtót, majd megfeledkezve mindenről, a szobám felé sántikáltam. Elsiettem Miguel mellett, aki szinte észre sem vett, majd halkan, de gyorsan zárkóztam be kuckómba. Zaklatottan vetettem le magam az ágyra, majd arcomat a tenyerembe temettem. Összekavarodtak az érzéseim, s nem tudtam, mit gondoljak. Camilla és Tristan testvérek. Undor fogott el, s rengeteg kérdés merült fel bennem. Gondolatmenetemből hangos kopogás zökkentett ki, de nem vettem róla tudomást. Nekem is időre volt szükségem, hogy mindent fel tudjak dolgozni. Nyomorultul éreztem magam, s csak arra vágytam, hogy végre mindennek vége legyen. Elnyúltam az ágyon, s kikapcsolva érzékeim, nyugalomba borultam.

...................................................................................................................................................................

7. Rész

                              Sorstársak

Camill

Titokzatos megmentőm egyáltalán nem tűnt veszélyesnek. Kedves arca volt. Szőkés haja kócosan meredt az égnek, barna szemeivel engem fürkészett. Szája sarkában ott lapult egy szórakozott mosoly.
- A nevem Tristan.- Ugyanolyan kedvességgel mutatkozott be, hangjától teljesen megnyugodtam. Felém nyújtotta a kezét, amit elfogadtam.
- Camilla Darling.- Kicsit félénken szólaltam meg.
- Szép név, szép lány.- Édesen szájához emelte kezemet, és megcsókolta. Az arcom a kelleténél több színt kapott, lesütöttem a szememet.
- Camilla, mutatok valamit.- azzal elindult a kicsi faház folyosóján. Követni kezdtem, lépteim alatt nyikorogtak a deszkák. A falon végig kicsi ajtócskákat lehetett látni. Nem tudtam mik azok, talán szekrények. Végül egy hatalmas ablakhoz értünk. Ezt akarta mutatni?
Hirtelen megragadta a kezem és maga mellé állított. Rögtön világossá vált, hogy mit akart mutatni. Ahogy kinéztem, elém tárult a gyönyörű kilátás. Magasan voltunk egy fa tetején. Elláttam az erdő végéig. Hitetlenkedve Tristanre néztem, aki csak mosolygott Valami kimondhatatlant éreztem iránta. Nem szerelem volt, de valahogy éreztem, hogy közöm van hozzá. Hosszú percekig csak néztünk egymás szemébe. Az érzéseim zavarosak voltak. Egy ajtócsapódás terelte vissza a gondolataimat a földre.
- Tristan?! Hazaértem. Voltam a városban!- Egy majdnem velem egykorú lány lépett be a szobába, akinek elállt a lélegzete amikor meglátott engem.
- Tristan, ő kicsoda?- A hangneme egyáltalán nem volt vádló, csak kíváncsi. Sötét, szinte fekete göndör haja volt, és színes bőre. Még sosem láttam ezelőtt fekete embert. Pedig apám rabszolga tartó...  Ilyen szép lánnyal még életemben nem találkoztam.  Karcsú volt és magas. Elképzeltem az én ruháimban, melyek kiemelnék alakját.
- Camilla vagyok. Tristan talált rám  az erdőben, majd idehozott. Eszméletlen voltam. Neki köszönhetem, hogy még életben vagyok.-
A lány arca kissé komor lett, és döbbenet vette át a kíváncsiságát, ahogy végigmért. Tekintetét hirtelen Tristanre kapta, aki egy aprót bólintott. Nem értettem ezt a reakciót. Zavarban éreztem magam. Mezítelen lábaimra néztem, s megmozgattam ujjaim.
- Camill, ő itt Alicia. Húgom helyett húgom. Anyám helyett anyám. Bár pár évvel fiatalabb, ő gondoskodik rólam.-
Alicia visszanyerte kedves mosolyát, amint kezet nyújtottam neki. Alacsonyabb voltam nála, talán pár centivel, így csak egészen kicsit kellett lenéznie rám.
- Örvendek Camilla.

~~~~~

Immár egy gyönyörű faasztalnál ültünk, hárman. Kint már majdnem sötét volt. Elbeszélgettük az időt. Mindketten igazán barátságosan viselkedtek velem, annak ellenére, hogy először látnak. Nálunk ez sosem volt szokás. Apánk mindig arra tanított minket, hogy mindenkivel illedelmesen és távolságtartóan viselkedjünk. Mindenkivel tartsunk távolságot, ne mutassuk önmagunkat... Ezt mindig ostobaságnak tartottam. Ha nem vagyunk nyitottak mások felé, ök sem lesznek azok felénk.
- Szóval édesapád megmentő volt?- kíváncsi voltam minden részletre. Tristan korán vesztette el az anyukáját, ahogyan én is. Aztán később az apja is távozott, akit a hallottakból ítélve csodálatos embernek tartottam.Felfoghatatlan, hogy mindig a jók mennek el...
- Sosem gondolt magára megmentőként, csupán ott akart segíteni, ahol tudott. Annak idején, mikor Aliciat tette szabaddá abból a rettenetes táborból, számomra bebizonyosodott, hogy nála tisztább szívű ember nem létezik még egy.- Tristan határozott volt. Látszott, hogy már fel tudta dolgozni apja halálát, már amennyire az ilyet fel lehet...
- Én is úgy tekintettem rá, mintha az édesapám lett volna.- Alicia nem tudta megállni, hogy ne sírja el magát. Felálltam a székemből és átöleltem. Kedvesen viszonozta, majd visszaültem, amikor már egy kicsit megnyugodott.
- Én az édesanyámat vesztettem el pár éve, azóta sem találom a helyem. Csak egy naplót hagyott hátra nekem, még a régi holmijait sem tarthattam meg. Apám nem tudta feldolgozni a hirtelen halálát, ezért kidobta az összeset.- A hangom elcsuklott, s ezúttal Alicia jött segítségemre egy öleléssel.
- Teljesen megértjük.- Alicia az enyém mellé húzta a székén, és ott foglalt helyet.
- Az apám azóta mindenkivel távolságtartó, kivéve a húgomat. A születésnapomon...- Eszembe jutottak a történtek, és a képességem. Nem szabad elmesélnem nekik! Nem fogadnák el...  Csak bajt hoznék mindannyiunkra.
-... Még csak fel sem köszöntött.
Tristan arca teljesen megváltozott apám említésére. Komor lett és megtelt gyűlölettel. Nem tudtam mire vélni ezeket a reakciókat. Alicia is észrevette, majd megragadta a kezemet.
- Talán ideje lenne indulnod. Nem tanácsos teljes sötétségben mászkálni. Biztosan aggódnak is érted.- Anyáskodó tekintettel nézett rám, pont mint Josephine szokott. Be kellett látnom, hogy igaza van. Jócskán elszaladt az idő. Tristanre néztem, akinek még mindig harag ült a szemében. Barna szemei szinte feketévé váltak , s úgy meredtek a távolba. Kezeimre pillantottam, melyeken hatalmas kék-zöld foltok virítottak. Nagyot sóhajtva felálltam, majd lassan megálltam a fiú előtt.
- Köszönöm.- Ennyit tudtam mondani, de Tristam megértette. Felállt, bólintott, majd illedelmesen kezet csókolt. Eltűnt a harag a szeméből, minden mással együtt. Üresen nézett rám, majd Aliciával együtt az ajtóhoz kíséltek. Ahogy kinyílt, egy hosszú falépcsőt pillantottam meg az esti homályban. Itt hozott volna fel engem teljesen egyedül? Talán 3 méter magasan lehettünk, ami épp elég, egy embert cipelve...Tristan előre ment, egyik kezével segített le a lépcsőfokokon. Alicia mögöttünk jött. Mikor leértünk, megálltunk egymással szemben. Tristan az eget kémlelte.
- Idetalálsz holnap?- Értetlenül Aliciára néztem.
- Szeretnénk, ha átjönnél. Vagy akár el is ájulhatsz, Tristan úgyis megtalál.- Vigyorogva a fiúra nézett, aki nevetett, majd fülön pöckölte a lányt.
- Hé! Ez fájt! - Próbált komoly lenni, de elnevette magát.
- Mostmár ideje indulnom. Holnap találkozunk.- Mosollyal az arcomon vágtam neki a sötét erdőnek...

~~~~~

A birtokunkhoz èrve lassabbra vettem a lépteim. Eddig nem gondoltam, hogy mi lesz, ha ilyen későn érek haza. Egy kicsit féltem, reméltem, hogy senki sem lesz ébren. Lassan kinyitottam a hazalmas ajtót, majd levettem a cipőmet, nehogy kopogjon a kövezeten. Lábujjhegyen indultam fel a márvány lépcsőn. A szobám szerencsére a folyosó legelején volt. Megkönnyebbülten zártam be magam után "birodalmam" ajtaját. Leraktam a cipőmet, s meglepetten néztem az ágyamat. Két nagyobbacska doboz volt a paplanon. A tetejükre tett cetlin ez állt:

" Camill,
Tegnap nem tudtalak felköszönteni, ezért fogadd el most jókívánságaim, ebben a formában.

                    Atyád "

Kurta levél, egy kurta embertől... Köszönöm, hogy nem személyesen köszöntöttél. Kedves vagy " atyám", de ajándék helyett jöhettél volna velem beszélgetni....
Csalódottan az ágyamra ültem, majd nekiláttam kibontani a nagyobbik dobozt. Egy masnival volt átkötve. Könnyedén kibontottam, majd egy ruhát találtam benne. Rózsaszín, réteges ruha. Csipkézett az alja, s ujja. Egy hozzáillő kalap is lapult alatta. Gyönyörű ajándék, személyesen átadva még jobb. Nagyon örültem neki. Apámnak mindig jó ízlése volt. Csak a modora elég "sajátos".
A másik doboz jóval kissebb volt. Egy kis kézi tükröt fedeztem fel benne, kézzel faragott fából. Azonnal felismertem. Anyám legféltettebb kincse volt. Még az ő édesanyjától maradt rá.
Könnyek szöktek a szemembe, ahogy magamhoz szorítottam a legfontosabb tárgyamat. Azt hittem apám mindent kidobott, de mégsem... Hálás voltam neki. Fáradtan dőltem hátra az ágyamban, még mindig a tükröt szorongatva. Előtört belőlem minden érzelem, amit anyámmal kapcsolatban elfojtottam.
Csak zokogtam, míg valahogy elnyomott az álom.


...................................................................................................................................................................

9. Rész

                      A halál szele
                                   2. fejezet

Camill

A mai napom pocsékul kezdődött. Amikor kinyitottam a szemem, valami borzalmas érzés kerített hatalmába. A gyomrom görcsbe rándult, hatalmas gombócot éreztem a torkomban. Nem tudtam mire vélni, mi lehet velem. Felvettem az apámtól kapott ruhát, hajamat kiengedve hagytam. A hátam közeléig ért, gesztenye barna, pont mint édesanyámé is volt. Lassan elindultam a lépcsőn, és az étkezőbe mentem, ahol csak az öcsém üldögélt egymagában. Apánk szokásosan nem volt itthon, mert már korán reggel elment a földekre ellenőrizni a munkát. Az öcsém szomorúnak látszott, mint általában. Talán őt viselte meg a legjobban anyánk halála. Szótlan, magába fordult. Most is csak ült egyedül, s épp egy könyvet olvasott. Érkezésemre fel sem nézett.
- Jó reggelt Rob!-kedves mosolyt próbáltam az arcomra erőltetni, bár nekem is inkább sírni volt kedvem. A rossz érzésem nem akard megszűnni.
- Neked is.- Rám sem nézett, csak gyorsan becsukta a könyvét, felállt és kihúzta nekem a széket.
- Köszönöm. Mit olvasol?- Próbáltam kissé oldani a feszültséget, ami mostanában nem újdonság a Darling házban.
- Csak egy régi könyv. Semmi érdekes.- figyeltem, ahogyan felveszi a barna borítós tárgyat az asztalról, majd bólint egyet.
- Most megyek. Szép napot Camill!- Bambán néztem utána, s ismét egyedül maradtam a gondolataimmal és a rossz érzésemmel, ami egy kicsit sem hagyott alább. A kakukkos órára pillantottam, ami halkan kattogva számolta a perceket. Hat óra. Hétfő. Minden gyerek a városban, most indul el az iskolába.
Mélyet sóhajtva felálltam, majd teljesen ok nélkül rávertem egyet az asztalra. Aztán még egyet. Addig ütöttem a fából készült bútort, amíg a könnyeim ki nem csordultak. Az idegeim szét akartak pattanni, talán az örökös egyedülléttől, talán a rossz érzéstől, ami nem hagyott nyugodni. Miért nem lehet egy békés családom? Miért kell mindennek így lennie? Sok kérdésem van, amire nem tudom a választ. Csak azt tudom, hogy ezt már nem bírom így tovább.
Kopogás hallatszódott a lépcső felől, amire összerezzentem.
- Camill! Mégis mit művelsz?- Josephine aggodalmas arccal jelent meg előttem, kezeit körém fonta, erőltetve, hogy ránézzek.
- Mi ütött beléd? Camilla, nézz rám! Nincs semmi baj.- magához ölelt, én pedig nem tudtam mi van velem. Csak zihálva folytak a könnyeim. Tristan. El kell mennem. Hirtelen felindulásból kiszabadítottam magam Josephie karjaiból, s megindultam az ajtó irányába.
- Hová mész? Camilla, mi van veled? Állj meg! Hová mész?- Szinte meg sem hallottam a szavait. Mennem kellett.
Két kezemmel megemeltem a szoknyámat, így nem akadályozta , hogy kocogásra, majd rohanásra váltsak. Húgom kiáltásai megszűntek, ahogy elnyelt a bozót.

******
- Camilla! Te meg, hogy kerülsz ide? És mi történt veled? Rémültnek látszol.- Annak is éreztem magam, a szívem majd' kiugrott a helyéről, mert átfutottam az egész erdőt.
- Alicia, Trintan itt van? - A hangom meggyötörten hallatszott. Alacia zavartnak látszott.
- Nem, már kora hajnalban elindult a rabszolga telepre. Azt mondta, muszáj mennie. Egy óra múlva biztosan itthon lesz, gyere be addig...-
- De nekem most kell beszélnem vele!!- a mondat egy oktávval magasabban jött ki a torkomból, amire a velem szemben álló lány összerezzent, s lesütötte a szemét. A feszültségem túl ment minden határon. Mennem kell, de nem tudom, hova.
- Sajnálom.- Azzal hátat fordítottam a döbbent lánynak , s ismét rohanni kezdtem.
A lábaim csak vittek, hagytam, hogy ők irányítsanak. Olyan helyeken gázoltam keresztül, ahol még életemben nem jártam. Patakokon, köveken. A ruhám csupa sár lett , de ez érdekelt most a legkevésbé. Meg kell találnom Tristant. Kiértem egy hosszú tisztásra, ahol földművelő eszközöket láttam elszórtan a fűben. Sikerült is megbotlanom, hatalmas puffanással és reccsenéssen landoltam a nyirkos földön. A ruhám alsó rétege leszakadt, oldalamon egy óriási fűfolt égtelenkedett. Ez sem érdekelt. Felpattantam, nem törődve semmivel tovább futottam. A tisztás végén kísérteties épületek magasodtak. Rácsos ablak, mocskos falak. A mellkasom szúrt, nem bírtam már a futást. Zihálva átváltottam egy lassabb tempóra. Átvágtam a "házak" között. Megpillantottam egy hatalmas tömeget, s a rossz érzésem még az eddiginél is jobban gyötört. Újra rohanni kezdtem volna, de egy kezet éreztem a számon, s derekamon, ami berántott egy vékony résbe, két épület között. Kapálótni kezdtem, de a kéz hirtelen elengedett és magához ölelt.
- Nyugodj meg! Itt vagyok! Nincs semmi baj. Én vagyok, Tristan.- Szavaira felnéztem, de cseppet sem nyugtatott meg.
- Camilla, hogy kerülsz ide? Mit keresel itt? Van fogalmad róla, hogy mi lest ha apád meglát?- Összerezzentem. Apám itt van? Nem, az nem lehet. Ez lenne a rabszolga telep? Ezen a förtelmes helyen?
Ennyi kellett. Ellöktem Tristant, és rohanni kezdtem a tömeg felé. Vegyesen voltak férfiak és nők, gyerekek. Szakadt ruhájuk volt és látszott rajtuk a tisztálkodás hiánya. Szívszorító volt a látványuk. Átverekedtem magam az emberek között, mígnem feltárult előttem, hogy mit is néznek. Akasztófa. Három velem egykorú fiatal feküdt a pódiumon. A negyedik állt, nyakában a hurokkal. Ahogy ránéztem, felémkapta a tekintetét. Félelem, zavarodottság. Éppen ezt éreztem én is. Olyan volt, mintha ismertem volna őt. Egy pillanatra elszakítottam róla a tekintetem, s mellé néztem. Elfogott az undor, ahogy megpillantottam ennek a helynek a vezetőjét: Apámat. Éppen utasítást adott a hóhérnak. A fiú nyakán lassan kezdett megfeszülni a kötél. Bepánikoltam, s olyan volt mindtha az én torkom is összeszorulna.
- Azonnal hagyja abba!!! Engedje el őket!!- Üvöltöttem, ahogy csak tudtam, mire apám felémforgult. Elkerekedett a szeme. Ez volt az egyetlen, amit láttam az arcán. Őszinte meglepettség, semmi több. Sosem nézte volna ki belőlem, hogy idejövök, és szembe is szállok vele. Többre vagyok képes, mint amit ő valaha is gondolt.
- Camilla Darling! Ne légy olyan, mint anyád volt. Ezek csak szolgák! Nézz rájuk! Ne légy szánalmas!- Dacosan néztem a szemébe, miközben a nyakamon szinte éreztem a kötél szorítását. Lesajnáló szavait nem hagyhattam annyiban. Az elfolytott dühöm mind előjött, anyám említésére.
- Anyámat ne merészeld a szádra venni!- Ez volt a végszavam. Becsuktam a szemem , s szabadjára engedtem mindazt az érzelmet, ami felhalmozódott bennem. Harag, gyász, elveszettség...
A szél feltámadt, én pedig átvettem az energiáit. Teljesen átjárt ez az érzés. Beborult az ég, szinte orkán tépázta a fákat. Rémült sikolyok hallatszottak, de cseppet sem érdekelt. Egybe forrtam a széllel, s a villámok sugarától még erősebbnek éreztem magam. Az apám egy mocsok. Gyűlöletre se méltó szemét.
Az ég hatalmasat dörgött. A nyakamon érzett szorítás teljesen elmúlt. Kezdetét vette egy égi háború. Hatalmas dörrenéssel kezdett rá a zivatar. A testem megtelt energiával, aztán elvágódtam. Két feketébe öltözött férfi ugrott rám, lefogtak. Az erőm kezdett megfogyatkozni. Apámat láttam magam felett. Undort láttam a szemében, amit gyűlöltem. Az arcom rezzenéstelen maradt, mert nem akartam kimutatni semmi fajta érzelmet.Hosszan néztünk farkasszemet egymással. Mígnem lábát fölém emelte.
- Ne! Apám!!!- A vékonyka hang szívrohamként ütötte meg apám fülét. Josephine. Apám intett a fogvatartóimnak, akik elengedtek. Felálltam, s a pódiumra siettem. Apám Josephine-nel beszélt. Tristan utánam sietett. Úgy látszik ő lemaradt a történtekről.
- Camilla mit csinálsz? Mi volt ez? -  Az eső szakadt, a szél elült.
- Tristan, segíts felállítani őket és menjünk!- Az egyetlen lányhoz indultam, kábán felállt. Tristan felállította a két fiút, míg én a hurokhoz mentem. Megálltam a fekete hajú fiú előtt. Barna szeme volt. Bőre, akár a bronz. Feleszméltem, s levettem a kötelet a nyakáról.
- Köszönöm.- Meggyötört hangja szinte fájt. Mennyi szenvedést okozhatott neki az apám... Ő mindenkinek csak azt okoz...
- Camill?! Menjünk!- Tristan bevárt minket, majd elindultunk a tisztás felé. Utolsó pillantást vetettem hátra. Döbbent tekintetek. Apám üresen nézett utánam, majd elfordította a fejét.

...................................................................................................................................................................