A halál szele
2. fejezet
2. fejezet
Camill
A mai napom pocsékul kezdődött. Amikor kinyitottam a szemem, valami borzalmas érzés kerített hatalmába. A gyomrom görcsbe rándult, hatalmas gombócot éreztem a torkomban. Nem tudtam mire vélni, mi lehet velem. Felvettem az apámtól kapott ruhát, hajamat kiengedve hagytam. A hátam közeléig ért, gesztenye barna, pont mint édesanyámé is volt. Lassan elindultam a lépcsőn, és az étkezőbe mentem, ahol csak az öcsém üldögélt egymagában. Apánk szokásosan nem volt itthon, mert már korán reggel elment a földekre ellenőrizni a munkát. Az öcsém szomorúnak látszott, mint általában. Talán őt viselte meg a legjobban anyánk halála. Szótlan, magába fordult. Most is csak ült egyedül, s épp egy könyvet olvasott. Érkezésemre fel sem nézett.
- Jó reggelt Rob!-kedves mosolyt próbáltam az arcomra erőltetni, bár nekem is inkább sírni volt kedvem. A rossz érzésem nem akard megszűnni.
- Neked is.- Rám sem nézett, csak gyorsan becsukta a könyvét, felállt és kihúzta nekem a széket.
- Köszönöm. Mit olvasol?- Próbáltam kissé oldani a feszültséget, ami mostanában nem újdonság a Darling házban.
- Csak egy régi könyv. Semmi érdekes.- figyeltem, ahogyan felveszi a barna borítós tárgyat az asztalról, majd bólint egyet.
- Most megyek. Szép napot Camill!- Bambán néztem utána, s ismét egyedül maradtam a gondolataimmal és a rossz érzésemmel, ami egy kicsit sem hagyott alább. A kakukkos órára pillantottam, ami halkan kattogva számolta a perceket. Hat óra. Hétfő. Minden gyerek a városban, most indul el az iskolába.
Mélyet sóhajtva felálltam, majd teljesen ok nélkül rávertem egyet az asztalra. Aztán még egyet. Addig ütöttem a fából készült bútort, amíg a könnyeim ki nem csordultak. Az idegeim szét akartak pattanni, talán az örökös egyedülléttől, talán a rossz érzéstől, ami nem hagyott nyugodni. Miért nem lehet egy békés családom? Miért kell mindennek így lennie? Sok kérdésem van, amire nem tudom a választ. Csak azt tudom, hogy ezt már nem bírom így tovább.
Kopogás hallatszódott a lépcső felől, amire összerezzentem.
- Camill! Mégis mit művelsz?- Josephine aggodalmas arccal jelent meg előttem, kezeit körém fonta, erőltetve, hogy ránézzek.
- Mi ütött beléd? Camilla, nézz rám! Nincs semmi baj.- magához ölelt, én pedig nem tudtam mi van velem. Csak zihálva folytak a könnyeim. Tristan. El kell mennem. Hirtelen felindulásból kiszabadítottam magam Josephie karjaiból, s megindultam az ajtó irányába.
- Hová mész? Camilla, mi van veled? Állj meg! Hová mész?- Szinte meg sem hallottam a szavait. Mennem kellett.
Két kezemmel megemeltem a szoknyámat, így nem akadályozta , hogy kocogásra, majd rohanásra váltsak. Húgom kiáltásai megszűntek, ahogy elnyelt a bozót.
- Jó reggelt Rob!-kedves mosolyt próbáltam az arcomra erőltetni, bár nekem is inkább sírni volt kedvem. A rossz érzésem nem akard megszűnni.
- Neked is.- Rám sem nézett, csak gyorsan becsukta a könyvét, felállt és kihúzta nekem a széket.
- Köszönöm. Mit olvasol?- Próbáltam kissé oldani a feszültséget, ami mostanában nem újdonság a Darling házban.
- Csak egy régi könyv. Semmi érdekes.- figyeltem, ahogyan felveszi a barna borítós tárgyat az asztalról, majd bólint egyet.
- Most megyek. Szép napot Camill!- Bambán néztem utána, s ismét egyedül maradtam a gondolataimmal és a rossz érzésemmel, ami egy kicsit sem hagyott alább. A kakukkos órára pillantottam, ami halkan kattogva számolta a perceket. Hat óra. Hétfő. Minden gyerek a városban, most indul el az iskolába.
Mélyet sóhajtva felálltam, majd teljesen ok nélkül rávertem egyet az asztalra. Aztán még egyet. Addig ütöttem a fából készült bútort, amíg a könnyeim ki nem csordultak. Az idegeim szét akartak pattanni, talán az örökös egyedülléttől, talán a rossz érzéstől, ami nem hagyott nyugodni. Miért nem lehet egy békés családom? Miért kell mindennek így lennie? Sok kérdésem van, amire nem tudom a választ. Csak azt tudom, hogy ezt már nem bírom így tovább.
Kopogás hallatszódott a lépcső felől, amire összerezzentem.
- Camill! Mégis mit művelsz?- Josephine aggodalmas arccal jelent meg előttem, kezeit körém fonta, erőltetve, hogy ránézzek.
- Mi ütött beléd? Camilla, nézz rám! Nincs semmi baj.- magához ölelt, én pedig nem tudtam mi van velem. Csak zihálva folytak a könnyeim. Tristan. El kell mennem. Hirtelen felindulásból kiszabadítottam magam Josephie karjaiból, s megindultam az ajtó irányába.
- Hová mész? Camilla, mi van veled? Állj meg! Hová mész?- Szinte meg sem hallottam a szavait. Mennem kellett.
Két kezemmel megemeltem a szoknyámat, így nem akadályozta , hogy kocogásra, majd rohanásra váltsak. Húgom kiáltásai megszűntek, ahogy elnyelt a bozót.
******
- Camilla! Te meg, hogy kerülsz ide? És mi történt veled? Rémültnek látszol.- Annak is éreztem magam, a szívem majd' kiugrott a helyéről, mert átfutottam az egész erdőt.
- Alicia, Trintan itt van? - A hangom meggyötörten hallatszott. Alacia zavartnak látszott.
- Nem, már kora hajnalban elindult a rabszolga telepre. Azt mondta, muszáj mennie. Egy óra múlva biztosan itthon lesz, gyere be addig...-
- De nekem most kell beszélnem vele!!- a mondat egy oktávval magasabban jött ki a torkomból, amire a velem szemben álló lány összerezzent, s lesütötte a szemét. A feszültségem túl ment minden határon. Mennem kell, de nem tudom, hova.
- Sajnálom.- Azzal hátat fordítottam a döbbent lánynak , s ismét rohanni kezdtem.
A lábaim csak vittek, hagytam, hogy ők irányítsanak. Olyan helyeken gázoltam keresztül, ahol még életemben nem jártam. Patakokon, köveken. A ruhám csupa sár lett , de ez érdekelt most a legkevésbé. Meg kell találnom Tristant. Kiértem egy hosszú tisztásra, ahol földművelő eszközöket láttam elszórtan a fűben. Sikerült is megbotlanom, hatalmas puffanással és reccsenéssen landoltam a nyirkos földön. A ruhám alsó rétege leszakadt, oldalamon egy óriási fűfolt égtelenkedett. Ez sem érdekelt. Felpattantam, nem törődve semmivel tovább futottam. A tisztás végén kísérteties épületek magasodtak. Rácsos ablak, mocskos falak. A mellkasom szúrt, nem bírtam már a futást. Zihálva átváltottam egy lassabb tempóra. Átvágtam a "házak" között. Megpillantottam egy hatalmas tömeget, s a rossz érzésem még az eddiginél is jobban gyötört. Újra rohanni kezdtem volna, de egy kezet éreztem a számon, s derekamon, ami berántott egy vékony résbe, két épület között. Kapálótni kezdtem, de a kéz hirtelen elengedett és magához ölelt.
- Nyugodj meg! Itt vagyok! Nincs semmi baj. Én vagyok, Tristan.- Szavaira felnéztem, de cseppet sem nyugtatott meg.
- Camilla, hogy kerülsz ide? Mit keresel itt? Van fogalmad róla, hogy mi lest ha apád meglát?- Összerezzentem. Apám itt van? Nem, az nem lehet. Ez lenne a rabszolga telep? Ezen a förtelmes helyen?
Ennyi kellett. Ellöktem Tristant, és rohanni kezdtem a tömeg felé. Vegyesen voltak férfiak és nők, gyerekek. Szakadt ruhájuk volt és látszott rajtuk a tisztálkodás hiánya. Szívszorító volt a látványuk. Átverekedtem magam az emberek között, mígnem feltárult előttem, hogy mit is néznek. Akasztófa. Három velem egykorú fiatal feküdt a pódiumon. A negyedik állt, nyakában a hurokkal. Ahogy ránéztem, felémkapta a tekintetét. Félelem, zavarodottság. Éppen ezt éreztem én is. Olyan volt, mintha ismertem volna őt. Egy pillanatra elszakítottam róla a tekintetem, s mellé néztem. Elfogott az undor, ahogy megpillantottam ennek a helynek a vezetőjét: Apámat. Éppen utasítást adott a hóhérnak. A fiú nyakán lassan kezdett megfeszülni a kötél. Bepánikoltam, s olyan volt mindtha az én torkom is összeszorulna.
- Azonnal hagyja abba!!! Engedje el őket!!- Üvöltöttem, ahogy csak tudtam, mire apám felémforgult. Elkerekedett a szeme. Ez volt az egyetlen, amit láttam az arcán. Őszinte meglepettség, semmi több. Sosem nézte volna ki belőlem, hogy idejövök, és szembe is szállok vele. Többre vagyok képes, mint amit ő valaha is gondolt.
- Camilla Darling! Ne légy olyan, mint anyád volt. Ezek csak szolgák! Nézz rájuk! Ne légy szánalmas!- Dacosan néztem a szemébe, miközben a nyakamon szinte éreztem a kötél szorítását. Lesajnáló szavait nem hagyhattam annyiban. Az elfolytott dühöm mind előjött, anyám említésére.
- Anyámat ne merészeld a szádra venni!- Ez volt a végszavam. Becsuktam a szemem , s szabadjára engedtem mindazt az érzelmet, ami felhalmozódott bennem. Harag, gyász, elveszettség...
A szél feltámadt, én pedig átvettem az energiáit. Teljesen átjárt ez az érzés. Beborult az ég, szinte orkán tépázta a fákat. Rémült sikolyok hallatszottak, de cseppet sem érdekelt. Egybe forrtam a széllel, s a villámok sugarától még erősebbnek éreztem magam. Az apám egy mocsok. Gyűlöletre se méltó szemét.
Az ég hatalmasat dörgött. A nyakamon érzett szorítás teljesen elmúlt. Kezdetét vette egy égi háború. Hatalmas dörrenéssel kezdett rá a zivatar. A testem megtelt energiával, aztán elvágódtam. Két feketébe öltözött férfi ugrott rám, lefogtak. Az erőm kezdett megfogyatkozni. Apámat láttam magam felett. Undort láttam a szemében, amit gyűlöltem. Az arcom rezzenéstelen maradt, mert nem akartam kimutatni semmi fajta érzelmet.Hosszan néztünk farkasszemet egymással. Mígnem lábát fölém emelte.
- Ne! Apám!!!- A vékonyka hang szívrohamként ütötte meg apám fülét. Josephine. Apám intett a fogvatartóimnak, akik elengedtek. Felálltam, s a pódiumra siettem. Apám Josephine-nel beszélt. Tristan utánam sietett. Úgy látszik ő lemaradt a történtekről.
- Camilla mit csinálsz? Mi volt ez? - Az eső szakadt, a szél elült.
- Tristan, segíts felállítani őket és menjünk!- Az egyetlen lányhoz indultam, kábán felállt. Tristan felállította a két fiút, míg én a hurokhoz mentem. Megálltam a fekete hajú fiú előtt. Barna szeme volt. Bőre, akár a bronz. Feleszméltem, s levettem a kötelet a nyakáról.
- Köszönöm.- Meggyötört hangja szinte fájt. Mennyi szenvedést okozhatott neki az apám... Ő mindenkinek csak azt okoz...
- Camill?! Menjünk!- Tristan bevárt minket, majd elindultunk a tisztás felé. Utolsó pillantást vetettem hátra. Döbbent tekintetek. Apám üresen nézett utánam, majd elfordította a fejét.
...................................................................................................................................................................
- Camilla! Te meg, hogy kerülsz ide? És mi történt veled? Rémültnek látszol.- Annak is éreztem magam, a szívem majd' kiugrott a helyéről, mert átfutottam az egész erdőt.
- Alicia, Trintan itt van? - A hangom meggyötörten hallatszott. Alacia zavartnak látszott.
- Nem, már kora hajnalban elindult a rabszolga telepre. Azt mondta, muszáj mennie. Egy óra múlva biztosan itthon lesz, gyere be addig...-
- De nekem most kell beszélnem vele!!- a mondat egy oktávval magasabban jött ki a torkomból, amire a velem szemben álló lány összerezzent, s lesütötte a szemét. A feszültségem túl ment minden határon. Mennem kell, de nem tudom, hova.
- Sajnálom.- Azzal hátat fordítottam a döbbent lánynak , s ismét rohanni kezdtem.
A lábaim csak vittek, hagytam, hogy ők irányítsanak. Olyan helyeken gázoltam keresztül, ahol még életemben nem jártam. Patakokon, köveken. A ruhám csupa sár lett , de ez érdekelt most a legkevésbé. Meg kell találnom Tristant. Kiértem egy hosszú tisztásra, ahol földművelő eszközöket láttam elszórtan a fűben. Sikerült is megbotlanom, hatalmas puffanással és reccsenéssen landoltam a nyirkos földön. A ruhám alsó rétege leszakadt, oldalamon egy óriási fűfolt égtelenkedett. Ez sem érdekelt. Felpattantam, nem törődve semmivel tovább futottam. A tisztás végén kísérteties épületek magasodtak. Rácsos ablak, mocskos falak. A mellkasom szúrt, nem bírtam már a futást. Zihálva átváltottam egy lassabb tempóra. Átvágtam a "házak" között. Megpillantottam egy hatalmas tömeget, s a rossz érzésem még az eddiginél is jobban gyötört. Újra rohanni kezdtem volna, de egy kezet éreztem a számon, s derekamon, ami berántott egy vékony résbe, két épület között. Kapálótni kezdtem, de a kéz hirtelen elengedett és magához ölelt.
- Nyugodj meg! Itt vagyok! Nincs semmi baj. Én vagyok, Tristan.- Szavaira felnéztem, de cseppet sem nyugtatott meg.
- Camilla, hogy kerülsz ide? Mit keresel itt? Van fogalmad róla, hogy mi lest ha apád meglát?- Összerezzentem. Apám itt van? Nem, az nem lehet. Ez lenne a rabszolga telep? Ezen a förtelmes helyen?
Ennyi kellett. Ellöktem Tristant, és rohanni kezdtem a tömeg felé. Vegyesen voltak férfiak és nők, gyerekek. Szakadt ruhájuk volt és látszott rajtuk a tisztálkodás hiánya. Szívszorító volt a látványuk. Átverekedtem magam az emberek között, mígnem feltárult előttem, hogy mit is néznek. Akasztófa. Három velem egykorú fiatal feküdt a pódiumon. A negyedik állt, nyakában a hurokkal. Ahogy ránéztem, felémkapta a tekintetét. Félelem, zavarodottság. Éppen ezt éreztem én is. Olyan volt, mintha ismertem volna őt. Egy pillanatra elszakítottam róla a tekintetem, s mellé néztem. Elfogott az undor, ahogy megpillantottam ennek a helynek a vezetőjét: Apámat. Éppen utasítást adott a hóhérnak. A fiú nyakán lassan kezdett megfeszülni a kötél. Bepánikoltam, s olyan volt mindtha az én torkom is összeszorulna.
- Azonnal hagyja abba!!! Engedje el őket!!- Üvöltöttem, ahogy csak tudtam, mire apám felémforgult. Elkerekedett a szeme. Ez volt az egyetlen, amit láttam az arcán. Őszinte meglepettség, semmi több. Sosem nézte volna ki belőlem, hogy idejövök, és szembe is szállok vele. Többre vagyok képes, mint amit ő valaha is gondolt.
- Camilla Darling! Ne légy olyan, mint anyád volt. Ezek csak szolgák! Nézz rájuk! Ne légy szánalmas!- Dacosan néztem a szemébe, miközben a nyakamon szinte éreztem a kötél szorítását. Lesajnáló szavait nem hagyhattam annyiban. Az elfolytott dühöm mind előjött, anyám említésére.
- Anyámat ne merészeld a szádra venni!- Ez volt a végszavam. Becsuktam a szemem , s szabadjára engedtem mindazt az érzelmet, ami felhalmozódott bennem. Harag, gyász, elveszettség...
A szél feltámadt, én pedig átvettem az energiáit. Teljesen átjárt ez az érzés. Beborult az ég, szinte orkán tépázta a fákat. Rémült sikolyok hallatszottak, de cseppet sem érdekelt. Egybe forrtam a széllel, s a villámok sugarától még erősebbnek éreztem magam. Az apám egy mocsok. Gyűlöletre se méltó szemét.
Az ég hatalmasat dörgött. A nyakamon érzett szorítás teljesen elmúlt. Kezdetét vette egy égi háború. Hatalmas dörrenéssel kezdett rá a zivatar. A testem megtelt energiával, aztán elvágódtam. Két feketébe öltözött férfi ugrott rám, lefogtak. Az erőm kezdett megfogyatkozni. Apámat láttam magam felett. Undort láttam a szemében, amit gyűlöltem. Az arcom rezzenéstelen maradt, mert nem akartam kimutatni semmi fajta érzelmet.Hosszan néztünk farkasszemet egymással. Mígnem lábát fölém emelte.
- Ne! Apám!!!- A vékonyka hang szívrohamként ütötte meg apám fülét. Josephine. Apám intett a fogvatartóimnak, akik elengedtek. Felálltam, s a pódiumra siettem. Apám Josephine-nel beszélt. Tristan utánam sietett. Úgy látszik ő lemaradt a történtekről.
- Camilla mit csinálsz? Mi volt ez? - Az eső szakadt, a szél elült.
- Tristan, segíts felállítani őket és menjünk!- Az egyetlen lányhoz indultam, kábán felállt. Tristan felállította a két fiút, míg én a hurokhoz mentem. Megálltam a fekete hajú fiú előtt. Barna szeme volt. Bőre, akár a bronz. Feleszméltem, s levettem a kötelet a nyakáról.
- Köszönöm.- Meggyötört hangja szinte fájt. Mennyi szenvedést okozhatott neki az apám... Ő mindenkinek csak azt okoz...
- Camill?! Menjünk!- Tristan bevárt minket, majd elindultunk a tisztás felé. Utolsó pillantást vetettem hátra. Döbbent tekintetek. Apám üresen nézett utánam, majd elfordította a fejét.
...................................................................................................................................................................
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése