6. Rész

                             Sziasztok,
       ismét meghoztam az új részt. Újra            megkérlek titeket, hogy írjátok le a    véleményeteket komiban. Előre is köszi,
                         jó olvasást.
                                                xx Fanny

                              Szabadság

Hugo*

- Te teljesen megőrültél? Hogy akarsz innen megszökni?- Bár a cella falai miatt nem tudtam a szemébe nézni, de Juan tudhatta, hogy éppen eléggé megvetően néztem volna rá. Ezt nem tudom , hogy találta ki. Bár sajnos valószínű, hogy ez a terv kudarcba fullad, azért valahol, leges legbelül reménykedni kezdtem, ami már nagyon régóta nem fordult elő. Juan csendben volt. Vagy haragudott, amiért így álltam hozzá, vagy megértette, hogy ez őrültség. Hosszasan elmerengve rájöttem, hogy a hirtelen támadt reményem erősemm mimt az eszem. Legalábbis ebben a pillanatban. Nagyot sóhajtottam.
- Benne vagyok. Remélem kitaláltad, hogy hogyan fogunk kimenni innen. És remélem tudod, hogy csak egy esélyünk van! Ha szökésen kapnak minket akkor megölnek. Mindenkit, aki velünk tart. Sophiát is beleértve.-

Nyomatékosítani akartam benne, hogy ez nemcsak egy játék lesz. Az életünk a tét, úgyhogy jól gondolja át.
Juan még mindig nem szólalt meg.
- Hahó? Juan?
- Hugo, ha nem akarsz már most az elején lebunkni akkor maradj csöndben! Percenként járkálnak itt az őrök.- alig hallhatóan suttogott, de hallottam az izgatottságot a hangjában. Én is ugyan ilyen izgatott voltam, csak nem mertem beleélni magam már most az elején. Bár Juan nem mondott semmit az előbbi mondandómra, tudtam, hogy jól fog dönteni. És már döntött is. Megszökünk.

Este 8 óra lehetett. Az őrök pontban éjfélkor terelik be az embereket a celláikba. Addig kell várnunk a megbeszélèssel és minden mással. Juan nem a türelméről híres, mert már a rövid beszélgetésünk után nyöszörögni kezdett.
- Hugo? Hugo?! HUGO?!
-  Mi van már ? Mit ordítasz? Félsz?
- Mennyit kell még várnunk?
-  Hát ha az éjfélre gondolsz akkor még elég sokat, de ha arra vagy kíváncsi, hogy mikor mész már az idegeimre, akkor örömmel értesítelek, hogy nem kell tovább várnod.
- Hugo! Ne legyél már ilyen! Csak izgatott vagyok! Gondolj csak bele, hogy milyen lesz, hogyha ez tényleg sikerül. Ha kijutunk innen,  családot alapítunk, saját házunk és birtokunk lehet! Nem kell többé ebben a cellában raboskodnunk és soha többé nem kényszeríthetnek semmire! De ami a legjobb az egészben: szabadok leszünk.
Nem korlátoznak minket többé. Ez a leglényegesebb ok, amiért ennyire izgatott vagyok. Bennem már csak ez tartja a reményt. Hugo, reménykedni nem bűn! Tudom, hogy te is ugyanebben reménykedsz. Kérlek, ne add fel.- Juan szavai  elgondolkoztattak. Igaza volt. Reménykedtem. Reménykedtem mindenben amit Juan felsorolt. Egész életemben fogságban èltem. Ki vagyok éhezve a szabadságra! És előbb vagy utóbb szabadok leszünk!
Rengeteget elmélkedhettem Juan szavain, mert a harmadik megszólításomra sem válaszolt. Nem is volt lényeges, hogy èbren legyen, csak ki akartam mondani.
- Juan, soha nem adom fel.

    ~~~
Juan suttogó hangjára ébredtem. Nyilván elérkezett az éjfél.
- Hugo?
- igen?
- Meg van a terv. Az őrök nemsokára lefekszenek, addig meg kell szereznünk a cella kulcsokat.
- Ez kedves kis terv, de elmondanád, hogy akarod elvenni az őrtől a kulcsokat? Mert szerintem a pillarebegtetés nem egy hatásos módszer.- Kezdtem kissé kételkedni ebben az egész "megszökünk" dologban.

- Na ide figyelj, öcsi! Te teljesen hülyének nézel?- Juan hangja cseppet sem volt dühös. 

- Nem nézlek hülyének, bár az vagy. Csak félek. Félek, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Juan én nem akarok itt lenni tovább.- Elérkezett a holdpontom, amikor az eszem érvelt, én pedig hallgattam volna rá. De egyszer már döntöttem, nem adom fel.Elkeseredetten meredtem magam elé,az agyam teljesen máshol járt. Otthon voltam a szüleimmel, teljes biztonságban.De amint körbepillantottam a rideg valóságban, nem láttam mást mint négy falat, amiknek szorításából lehetetlen kiszabadulni.

- Hugo?

- Hmm?- Kizökkentem a gondolataimból. Végtelenül fáradtnak és nyomorultnak éreztem magamat.

- Én mindig itt leszek neked, és vigyázni fogok rád.- Halványan elmosolyodtam, mert tudtam, hogy komolyan gondolja. Ő az egyetlen ember, akit még nem veszítettem el. Mindent meg fogok tenni, hogy vigyázzak rá.

- Még akkor is, ha egy bolond állatnak tartasz.

- Ezt most muszáj volt? Most megtörted a varázst.

- Hugo, mi nem vagyunk szerelmesek, szóval nem volt köztünk semmilyen varázs. Bocs ha most összetöröm a szíveg, de én Sophy-t szeretem...- Visszatért a vidám Juan. Éljen, éljen...

- Végtelenül hülye vagy.- A légkör teljesen megváltozott. Az eddigi nyomott mostmár csak stresszes, de vidámabb volt.

- És helyes is, ha már a legjobb barátomnak is bejövök...- A mondat végén egy kicsit elgondolkozott, ami az ő esetében nem jelent jót, ezért nyorsan megszakítottam benne.

- Na jó, most már állj le.- A falnak dőlve vigyorogtam, megfeletkezve az összes eddigi gondolatomról. Csak hallgattam, ahogy Juan elmeséli, hogy milyen, amikor az ember olyan tudással bír mint ő. Sokáig beszélt nekem, hogy molyen Sophiával lennie, mert állítása szerint a lány imádja őt, csak még nem tud róla. Nem szakítottam meg egy-egy beszólásommal, bár lett volna...Csak hagytam, hogy kimesélje magából, mert lehet, hogy ez az utolsó alkalom mielőtt megszöknénk. Ha sikerül, akkor nagy valószínűséggel még ezerszer meg kell majd hallgatnom, a kis szívtipró Juan gyerekekkel együtt. Előre sajnálom őket...A dolognak viszont van egy másik oldala is, hogy mi történik akkor, ha elkapnak minket. Megint úrrá lett rajtam az aggodalom, de nem volt időm belemerülni, mert lépteket hallottunk egyre közelebbről. Mi van ha már most lebuktunk?


..................................................................................................................................................................