Karácsonyi Meglepetés!

                                                               Üdv mindenkinek!

 Remélem nagyon jól telnek az ünnepek, s karácsony alkalmából készültem egy kis meglepetéssel. Mivel már rég volt új rész, arra gondoltam, most sem azzal jelentkezem, hanem valami mással.
Reméltem, hogy esetleg jobban is kíváncsiak vagytok a szereplőkre, így összeírtam róluk pár érdekességet. Az összes karaktert nem szerettem volna kiírni, így a hozzám legkedvesebbeket hoztam nektek. Persze, hogyha valakinek kihagytam a kedvencét, akkor hozzászólásban nyugodtan jelezze.
Nem is szaporítanám tovább a szót, jöjjenek a szereplők!



    Camilla Elizabeth Darling

         1. Camilla balkezes
         2. Josephine-re második anyjaként tekint
         3. Nem szeretne megházasodni
         4. Titokban vágyik a szerelemre
         5. Kedvenc állata a ló
         6. Imád meztelenül úszni Landlake-ben
         7. Alicia az első pillanattól kezdve a legjobb barátnője
         8. Utálja, ha valaki parancsolni akar neki
         9.Kedvenc színe a levendula
         10. Beszél latinul
         +1 Nem tud főzni



    Hugó Lordes

         1. Jobb kezes
         2. Nagy családot szeretne
         3. Az életét is feláldozná szeretteiért
         4. Egy napon született Camill-lal
         5. Nem hisz a varászlatokban
         6. Versekben írja le az érzéseit. Ezt senki sem tudja róla.
         7. Mindig azt teszi, amit a szíve jónak ítél
         8. Fél a sötétben
         9. Allergiás a levendulára
         10. Tud lovagolni
         +1 Szeret félmeztelenül járkálni



    Juanito Verde
       
          1. Egészen kiskora óta ismeri Hugo-t
          2. Próbálja mindig a dolgok jó oldalát nézni
          3. Imádja önmagát
          4. Szeretne gazdag lenni
          5. Alacsonyabb, mint Hugo
          6. Nagyon szereti a gyerekeket
          7. Koromfekete haja van.
          8. Tériszonyos
          9. Rosszul megy neki a számolás
          10. A szülei rabszolgák voltak
          +1 Általában az érzelmei vezérlik



    Tristan
     
           1. Testvéreként szereti Alicia-t
           2. Nem kedvelte Sophie-t
           3. Nem meri kimutatni az érzéseit
           4. Mindent tud a természetfeletti lényekről
           5. Folyékonyan beszél franciául és spanyolul
           6. Remekül tájékozódik az erdőben
           7. Már harapta meg holtfarkas
           8. Nem a szavak embere
           9. Ő a legidősebb
           10. Az álma, hogy orvos legyen
           +1 Senkit sem enged be a szobájába
 



Ennyi lett volna az én kis meglepetésem, remélem tetszett. Legközelebb már az új résszel jelentkezem, addig is nagyon boldog és szeretetteljes ünnepeket kívánok nektek!!!

Sok-sok ölelés: xx Fanny

13. Rész

                            Sziasztok,
 rég érkezett új rész, ne haragudjatok. Iszonyatosan boldog vagyok, mivel már 9(!) olvasója van a blognak! Nagyon köszönöm nektek, és nem is húzom tovább az időt, jó olvasást!                        
  xxx Fanny


 

         
                                                           Kínok, bajok, érzelmek 

Camilla

Három napja gubbasztottam kicsiny szobámban,s újonnan szerzett "lakótársaim" felváltva ápolgattak. Alicia, Tristan és Juan minden nap bejött, hogy megnézze, gyógyulgat-e már a lábam. Hugo-t egyszer sem láttam, mióta egy nagy ostobaságot tettem. Fogalmam sincs,mi üthetett akkor belém...
 Mikor Tristan bejött, elfogott a hála. Azt a csókot csupán köszönetnek szántam, s nem gondoltam, hogy galibát csinálok. Hugo arca azóta sem ment ki a fejemből, ahogy benyit, s átsöpör rajta valami. Szinte közömbös volt, de mégsem. Leírhatatlan, amit akkor éreztem. Azonnal utána akartam menni, de nem volt erőm. Tristan hitetlenkedve meredt rám, amit meg is értek, s e miatt szörnyen is éreztem magamat. Tris kisietett a szobából, majd dörömbölésre is emlékszem, amit elnyomott a szemhéjam leereszkedése. Az álom hatalmas, ólmos keze magával ragadott, elfeledtetve az életet.
Három nappal a történtek után, a nap fénye bevilágította az egész szobámat, amitől egész testem felmelegedett. A kedvem semmilyen volt, amihez lassacskán kezdtem hozzászokni. Szörnyen hiányoztak a testvéreim, de nem tudtam ellene mit tenni. Magányos is voltam, és a hiszti egyre jobban gyülemlett bennem, amit nem akartam senkire sem rázúdítani. A legrosszabb tulajdonságom, hogy sokat szenvedek, nyavalygok, bár neveltetésem megtorolta ezt. Kiskoromban Josephine ügyelt rá, hogy nyilvános ünnepségeken rendesen viselkedjek. De hosszú évek teltek el, s húgom már nincs velem. A saját lábamra kellett állnom, amibe nem fértek bele a gyerekes érzelemkitöréseim.
 Lejjebb húztam a takarómat, egészen a bokámig, s finoman kikötöztem bal vádlimat. A seb majdnem az egész területén végigfutott, de szépen gyógyulgatott. Nagyobbacska mélyedések díszítették lábamat, melyen lilás véraláfutásokat is felfedezni véltem. Sóhajtva visszatekertem a puha anyagot, majd betakaróztam. Étvágyam nem volt. Kimenni nem akartam, de feküdni sem volt kedvem. Befordultam a fal felé, majd vissza. Sehogy sem volt kényelmes, ami nagyon idegesített. Az agyam Hugo körül forgott, s mindennél jobban tudni akartam, mit érez. Tristan-nel is beszélni szerettem volna, de idő kellett hozzá, hogy a szemébe tudjak nézni. Szenvedéseim végtelennek tűntek, amit egy halk kopogás tört meg. A szívem erősen kalapált, s reménykedem, hogy nem Tris az.
- Gyere be!- Az ajtó résnyire kinyílt, s egy barna lobonc bukkant fel mögüle. Alicia látványa, s az arcán terülő mosoly teljesen megnyugtatott. Ez a lány eszméletlen! Lelke szinte világít, ahogy megtelik pozitív energiával, s ezt képes átadni, csupán egy mosollyal. A legsilányabb körülmények sem terítették le, ami igencsak irigylésre méltó adottság.
- Azt hittem, alszol. Nem akarlak zavarni, csak szólj és kimegyek.- Felültem az ágyban, majd odébb vittem hátsófelem, helyet adva fekete barátnőmnek, aki szégyenlősen ácsorgott.
- Dehogy zavarsz! Ülj le! El sem hiszed, mennyire nyomorultul érzem magam. Három napja kínoznak a gondolataim, de mindegy is, mert a te arcod ragyog. Mesélj, mi történt?- Teljesen belelkesültem, hogy végre akadt társaságom,így mindent szegény Alira zúdítottam. Mindannyiunk hangulata elég fagyos mostanság, így Ali apró boldogsága is annyit ért, mint sivatagban egy korty víz.
- Csak meg akartam nézni, minden rendben van-e. Tristan napok óta azt hajtogatja, hogy ne zavarjalak. Teljesen meg van őrülve...- A lelkesedésem elillant, amint Tris szóba került. Rögtön elfogott a rémület, hogy Alicia tudja, mi történt. Egy értelmes mondat sem keringett a fejemben, amit Ali is észrevehetett az arckifejezésemen.
- Baj van?- Kétségbeesetten fürkészett, Mire összekapartam magam.
- Nem, nincsen. Minden rendben. Tristan nem mondott semmit?- Ali hosszasan elgondolkodott, ami idegtépően hatott rám.
- Nem hiszem. Senkivel sem beszél. Biztosan kimerült, ahogyan Hugo is. Pár nap múlva biztosan a régiek lesznek.- Kissé megkönnyebbültem, hogy nem tud a csókról, de dühített, hogy Tristan szóra sem méltat.
- Beszéljünk inkább rólad. Feldobottnak tűnsz.- Mosolyt erőltettem magamra, mert nagyon érdekelt Ali vidámságának oka, s meg akartam végre feledkezni a saját gondjaimról. Ali elpirult, majd az ujjaival a fehér, csipkeruháját kezdte piszkálni.
- Azt hiszem, szerelmes vagyok.- Elvigyorodott, majd kínosan nevetgélni kezdett. Akaratlanul is Robert jutott róla  eszembe, aki pár éve szeretett bele a bejárónőnk lányába. Nekem mondta el elsőként, s ugyanilyen izgatott volt.
- Hiszen ez fantasztikus! Ki a szerencsés? Ő is így érez?- Őszintén feldobott a hír, s mindenre kíváncsi voltam. Alicia csillogó szemekkel nézett rám, én pedig úgy vigyorogtam rá, mint egy vadalma.
- Nem nevezném fantasztikusnak, mert nem tudom, hogy ő mit érez.- Kissé elszontyolodott, ezért játékosan vállon ütöttem
- Au! Látom, jó erőben vagy!- Büszkén kihúztam magam, majd visszagörnyedtem.
- Elárulod, hogy ki ő?- Vegyes érzelem járta át, nekem pedig akkor esett le. Újra elment az életkedvem, s legszívesebben sírtam volna.
- Hugo az, ugye?- Hangom erőtlennek hangzott, s most én kezdtem piszkálni a ruhámat. Ali hangosan felkuncogott, amit nem értettem.
- Dehogy! Hugo kedves, de sosem éreznék iránta többet, mint barátság.- Sokadszorra is megkönnyebbültem, aztán jobban belegondolva, nem volt más ötletem.
- Akkor fogalmam sincs. Elárulod? Már furdalja az oldalam!- Mindkét kezemmel megfogtam Alicia vállát, s gyengéden megrángattam, mire csak nevetett.
- Hű, ennyire nem látszik? Pedig azt hittem nyilvánvaló.- Elengedtem a karját, s a falnak támasztottam a fejemet.
- Elárulod végre?
- Megígéred, hogy soha, senkinek sem mondod el?- Tettetett komolysággal pillantott rám, s nehéz volt visszatartani a nevetésemet.
- Bízhatsz bennem.- Megenyhült az arca, majd visszatért a gyermeki zavara.
- Juan.- Lehunyta a szemét, reakciómra viszont legkevésbé sem számított. Hangos nevetés tört ki belőlem, Ali megszeppentsége csak fokozta a dolgot. Az okát nem tudom, de nagyon jó volt végre önfeledten nevetni. Mikor végre abbahagytam, s inkább csuklottam kacagás helyett, újra rátereltem a figyelmemet a sértődött  leányzóra.
- Ezen mi volt olyan vicces? Tudom, hogy nem viszonozza, de muszáj volt kinevetned?- Gyorsan elhallgattam, de belül nagyon jól szórakoztam rajtuk.
- Nem viszonozza? Ali, te hol élsz?- Szomorú képét nem tudtam elviselni, így oldalba böktem.
- Bolondul érted, már az első perctől kezdve.- Ali teljesen ledöbbent, felpattant, majd tátott szájjal megállt előttem.
- Ez komoly?- Nem értettem őt. El sem hiszem, hogy nem tűnt fel neki...
- A vak is látja,csak te nem! Jaj Ali! Ne légy ilyen butuska!- Vigyorogva ingattam a fejem, s ismét megnevettetett a lány megvilágosodása.
- Szeret? Szeret!- Gyorsan a szájához kapott, majd halkan kántálva ezt az egy szót, ugrálni kezdett örömében. Jókedve engem is feldobott, így hamarosan együtt viháncoltunk a szoba közepén. Én egy lábon egyensúlyoztam, a másikat behajlítottam magam mögött.
- Azt mondod, tényleg tetszem neki?- Bizonytalansága az idegeimre ment.
- Ali! Nem tetszel neki! Odavan érted! Higgy nekem.- Megöleltem barátnőmet, aki beletörődött a valóságba. Mikor elengedtem, egy mámoros mosoly fogadott.
- Örülök, hogy végre megvilágosodtál.
- Sokat beszélgettem vele, de erről még nem esett szó, így nem is gondoltam rá, hogy viszonozza. Camilla, ez annyira jó érzés!- Boldog voltam, hogy örül, de egy kicsit irigyeltem is. Én is vágytam már arra, hogy valaki úgy szeressen, mint kedvesét.
Még nagyon sokáig beszélgettünk, majd unszolásomra elment, hogy Juan-nal beszélgessen. Elégedetten bújtam vissza a takaróm alá, s újra magányos lettem. Sokáig csak bámultam a plafont, majd a hasam hangod korgással jelezte, hogy ideje volna enni valamit. Fájdalomtól fintorogva kecmeregtem ki a meleg ágyamból, majd a szekrényhez sétáltam, amiben többnyire Alicia ruhái voltak. Az enyémek valahol az erdő mélyén kallódtak... Az ominózus éjjel másnapján, Tristan elment, hogy megkeresse elhagyott holmimat, de nyoma veszett mindenemnek. A ruháim érdekeltek legkevésbé, de édesanyám naplója megviselt. Minden, amit nekem hagyott, eltűnt.
 Szomorúan vettem ki egy halvány rózsaszín ruhakölteményt, ami egy kicsit hosszú volt rám. Hajamat megfésültem, majd anyám kézitükrében ellenőriztem kinézetemet. A szemem karikás volt, de ezen kívül egész emberien festettem.
A tükör nem villogott a támadás óta, ami meglepett. Senkinek sem mondtam el, hogyan jutottam el Hugo-hoz, s ez rejtély is maradt.
Fájó lábbal bicegtem az ajtómhoz, amit hangtalanul nyitottam ki. Feszengtem, hogy találkozni fogok valakivel, de ez szerencsére nem történt meg. Átsétáltam a folyosón keresztül a konyháig, ami csendes volt az emberek hiányától. Beleszagoltam a levegőbe, ami arról árulkodott, hogy valaki főzött. Zöldség és krumpli illat terjengett a helységben, amitől szinte jól is laktam, de mivel bélpoklos vagyok, így nem kívántam kihagyni az evést. Kivettem magamnak egy tányért, majd megszedtem mindenféle jóval, amit találtam. Volt ott sajt, főtt krumpli, párolt zöldségek. Mennyeiek voltak!
A konyhából az ebédlőbe mentem, hol leültem egy faszékre, ami fájdalmasan nyikorgott egyet. Neki láttam falatozni, s a meleg ételek nagyon jólestek. Az utolsó falatnál járhattam, mikor csörömpölést hallottam a konyha felől, amik pár perc múlva léptekké váltak. A torkomon akadt a falat, mikor Tristan leült velem szemben, kezében egy hatalmas cipóval. Semleges tekintettel biccentett, majd neki látott felszeletelni az ételét. Próbáltam elsüllyedni, de a padló nem akart megnyílni alattam. Feszülten rágcsáltam az utolsó falatomat, s bátorságot merítettem a megszólaláshoz.
- Tristan, öm, beszélhetnénk?- Érdeklődve nézett rám, majd letette a kését.
- Persze. Én is úgy érzem, hogy lenne mit megbeszélnünk, csak nem volt időm. Hugo-t kellett ápolnom.- Hugo említése kissé felkavart, de hamar kiráztam őt a fejemből,hogy a fontos mondanivalómra tudjak koncentrálni.
- Tudod, hát, hogy is mondjam, ne haragudj rám. Tudom, elcsépelt mondat, de nem is tudom, mi ütött belém. Nem akartam galibát és semmi mást, csak jól esett a törődés és... Nem mentség. Ne haragudj. Mindent elszúrtam, pedig nem akartam. Ha akarod, most azonnal elmegyek.- Szánalmasan éreztem magam, mert nem találtam megfelelő magyarázatot a tettemre. Féltem, hogy gyűlöl, s látni sem akar többé.
- Nem haragszom rád. Mindannyiunk számára bonyolult ez a mostani helyzet, s megértem, hogy meg vagy zavarodva.  Alicia is meg van bolondulva, Juan-nak borzasztó nehéz most, Miguel pedig nem találja a helyét. Mindenkinek máshogyan jönnek ki a problémái, amit el kell viselni, ha együtt akarunk élni.- Tristan-t hallgatva, elöntött a hála. Én nem lettem volna képes megbocsájtani magamnak. Ali kivételesen szerencsés, hogy egy ilyen csodálatos embert tudhat bátyjának. Már el tudtam képzelni Tris édesapját, aki olyan tiszta lelkű volt, mint ő.
- Akkor fátylat emelhetünk a történtekre? Tényleg nem haragszol?- A szemben lévő szék hátra csúszott, majd Tris karja körülölelt.
- Részemről el is van felejtve, de azért maradjon köztünk.- Egy erőltetett krákogás törte meg a meghitt pillanatot, s ha azelőtt el akartam süllyedni, most nem találok szavakat az akkori érzéseimre. A köhögés gazdája az ajtófélfának dőlve állt, kezében tállal. Fehér ingének ujjai fel voltak hajtva, s csak egy alsónadrágot viselt. Hugo jelenléte, s nadrágjának hiánya zavarva ejtett. Robert-ön kívül nem láttam még férfit, hiányos öltözetben. Zavartan lesütöttem a szemem, Tristan pedig kibontotta ölelését.
- Bocsánat, megzavartam valamit?- Gúnyosan elmosolyodott, ami undorral töltött el. Semmit sem változott...
- Nem zavartál meg semmit, én épp befejeztem az ebédemet. Jó,étvágyat!- Tristan felemelte a tálcáját, s rám mosolygott.
- Értem már! Akkor ez csak egy családépítő ölelés volt. A múltkori pedig csak egy testvéri puszi?- Az arcom rákvörös lett, s Tristan-re nézve, dühöt fedeztem fel a szemeiben.
- Tristan-nel mindent megbeszéltünk, és örülnénk, ha el tudnánk felejteni a dolgot. Egyébként, semmi közöd hozzá!- Felemeltem a hangomat, amire mindkét fiú meglepődött. Hugo védekezően maga elé emelte kezeit, s lebiggyesztette alsó ajkát.
- Legkevésbé sem érdekel, mit csinálsz, míg nem viszed véghez az aljas kis tervedet. Csak tudod, érdekesen mutatjátok ki egymásnak a szeretetet.- Teljesen összekavarodtam, s végképp nem értettem a beszélgetést. Tris mellettem termett, majd karon ragadott.
- Mindenki meg van zavarodva! Gyere Camilla! Gyorsan átkötöm a sebedet.- Elsuhantunk Hugo mellett, aki fürkészve figyelte az arcomat. Elkaptam a tekintetem, majd a konyhába érve Tristan leültetett a kanapéra, míg előkereste a kötszereket. Unottan harapdáltam az alsó ajkam, s közben Hugo szavain elmélkedtem. Elgondolkodtató és érthetetlen volt számomra, amit mondott.
Tristan leült mellém, s szótlanul átkötözte a még mindig fájó sebemet. Még csak pár perce jöttem vissza az életembe, máris kedvem lett volna visszaburkolózni a takarómba, s ki sem nézni többé. Tristan is máshol járhatott, mert homlokát néha összeráncolta. Nem szóltunk egymáshoz, ami egy idő után kezdett kínos lenni számomra. Szerencsémre Juan toppant be a konyhába, haja szanaszét állt. Remekül festett, amitől Ali biztosan elolvadt volna. Egy fehér ing volt rajta, s egy rövidebb fazonú nadrág.Amint meglátott, kivirult egy kissé.
- Camilla! Jobban vagy? Tristan senkit sem engedett be hozzád. Már hiányoztál.- Egy kecsesnek nem nevezhető pukedlizás után helyet foglalt mellettem, s összecsapta tenyerét.
- Miguel és én egy életre elég fát szedtünk! Soha többé nem fogunk fázni!- Tristan egy pillanatra ráemelte a tekintetét az elégedetten vigyorgó fiúra, majd felállva vállon veregette.
- Azt hiszem, végeztünk Camill. Legközelebb este kell majd átkötözni a lábadat. Egyébként szépen gyógyul.- Rám mosolygott, majd távozott a nappaliból. Ketten maradtunk Juan-nal, akivel nagyon szerettem volna már beszélgetni. Kevés ideje ismertem, de éreztem, hogy megért, s ugyanígy vissza. De ez kizárólag barátság volt kettőnk között.
- Már nagyon szerettem volna beszélni veled. Azóta nem is beszéltünk...- Örültem, hogy ő szólalt meg először, amit egy kedves mosollyal jutalmaztam.
- Nekem is lenne mondanivalóm. Na meg rengeteg kérdésem.- Vállammal meglöktem karját, s a folyosó felé biccentettem, jelezve, hogy menjünk be a szobámba. Gyors léptekkel hamar be is mentünk, majd helyet foglaltam az ágyon, ő pedig a kis karosszékemben. Régen fontolgattam a kérdést, s akkor jött el az ideje, hogy feltegyem.
- Hogy vagy?- Két szó, amit a lelkétől kérdeztem. Értette, mire gondoltam, mert fészkelődni kezdett mielőtt válaszolt.
- Nem. Illetve, Jobban.- Nem nézett a szemembe, s láttam, hogy eltorzul az arca.- Hiányzik.- Teljes mértékben átéreztem a helyzetét, de nem mondtam semmit. Némán odamentem, s átöleltem. Ilyenkor csak a tettek tudnak segíteni, mert a szavak lényegtelenné válnak. Pokoli érzés keringhetett benne, még ha nem is mutatta a külvilágnak.
- Közhelyesnek tűnhet, de tudom mit érzel. Add ki magadból, és megkönnyebbülsz. Időbe fog telni, mire minden rendben lesz, de itt vagyunk. Segítünk.- Hallottam, ahogyan szipog, s szorosabban ölelt.
- Nagyon nehéz. Azt a legrosszabb, hogy egyszerre két fontos személyt is elveszítettem.- Próbáltam minden fájdalmát magamba nyomni, hogy ő ne érezze őket, de ez lehetetlen. Sokan a szerelem miatt sírnak, de az közel sem hasonlítható a gyászhoz, mert ha egyszer elvesztesz valakit, az többé nem jön vissza. Örökké elnyeli a sötétség, s csak az emlékek maradnak utána.
Csendben ültünk, egymásba fonódva, mint két riadt kisgyermek, akik félnek a jövőtől.
Hagytam, hogy Juan kiengedje magából érzelmeit, de nekem egy könnycsepp sem csordult ki s szememből. Ürességet éreztem legbelül, s erőt véve magamon, már nem tudott megsiratni. Régen történt, fáj, de már nem sírhatok.
Mikor azt éreztem, Juan kicsit megnyugodott, finoman eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
- Jobban vagy? Nekem mindig segít egy kis könny. Bár én elég hisztis típus vagyok...- A mondat végén elnevette magát, aminek nagyon örültem.
- Köszönöm.- Hálásan nézett rám, mire aprót bólintottam.Ez csak természetes. Az öcsémet láttam benne, aki szörnyen hiányzott. Minden pillanat, amit a testvéreim nélkül töltöttem, egyre tátongóbb űrt hagyott bennem. Juan egy kicsit elfeledtette velem.
- Szeretnél másról beszélgetni?- Hevesen bólogatott, s tekintetébe visszaköltözött a huncutság, ami megmosolyogtatott.
- Akkor mesélj!- Mindkettőnknek üdébb lett a hangulata, s Juan belekezdett meséjébe.
- Hát, nálam ez eléggé látszik, de ha esetleg még nem vette volna észre mindenki, akkor elmondom. Azt hiszem, szerelmes vagyok, amiért bűntudatom is van.- Elégedett voltam, mert tudtam, mit érez Alicia. Örültem nekik, de Juan-t is megértettem. Sophie után hamar esett újra szerelembe, amiről nem tehetett.
- Ő is így akarná. Nem kell egész életedben gyászolnod.- Pont jó osztogatta a tanácsokat...- Talán hirtelen jött, de hidd el, helyénvaló.- Rám mosolygott, majd elkomorodott az arca.
- Hugo rögtön tudta, amint megláttam Ali-t.- A falat kémlelte, fájdalmasan előregörnyedve. Hugo említése mindig felkavar, s akkor sem volt máshogy. Érzelmek hada keringett bennem, örvényként, ami szinte elsodort. Könnyimmel küszködnöm kellett, amint felelevenedtek  bennem szavai.
- Ne haragudj, de nem vagyok képes róla beszélni. Csak arra kérlek, értsd meg őt is. Megharapták. Sosem bántotta volna Őt.- Lehunytam a szemem, s vártam, hogy hirtelen támadt hányingerem elmúljon. Fogalmam sincs, miért védtem meg, de így láttam jónak.
Nem szólt semmit, mert hirtelen trappolást hallottunk. Zavartan összenéztünk, s már az ajtóban is voltunk. A lában megremegett, amint kinyitottam, mert egy nem várt kép tárult elém, ami ledöbbentett, s egyszerre szívbemarkoló fájdalmat okozott.

...................................................................................................................................................................

12. Rész

                                                                      Sziasztok!
Meghoztam az új részt, de eléggé csalódott vagyok, mivel még egy komment sem érkezett.  Ilyenkor nagyon elgondolkodom, hogy érdemes-e folytatnom. Kérlek titeket, ha olvassátok, adjatok visszajelzést! Nektek pár billentyű lenyomás, nekem pedig hatalmas boldogság!
                                                Remélem tetszik a rész, jó olvasást!
                                                                                                    Fanny xxx

                   
                   Az idő majd begyógyítja

Hugo

Az éjszaka borzalmas. Az emlékeim mintha kitörlődtek volna az után, hogy Camilla megjelent. Rémült arca beleégett a fejembe. Soha többé nem akarom ilyennek látni. Nyomorultul érzem magam, hogy ő mentett meg engem. Hálásnak kellene lennem, de tudom azt, amit...

Mikor elmentem, vakmerően nekiindultam a semminek, mondván, úgyis kitalálok az erdőből. Sosem jártam még ott, s ezek után nem is lett a kedvenc helyem, viszont volt időm gondolkozni. Az egész életemet átfuthattam, a jelennel együtt véve. A szívem azt súgta, forduljak vissza és ha igaz a feltételezésem Camillról, akkor minden hátramaradt percet a barátaimmal kell töltenem.

Egész utam alatt, mintha figyeltek volna. Gyakran hátra is fordultam, hogy ellenőrizzem, de csak a sötétség nézett vissza rám. Egyszer csak furcsa neszek is hallhatóak lettek, melyek semmire sem emlékeztettek. Sem állatra, sem emberre.  Mintha csak a fejemben hallottam volna őket. Szédülni kezdtem, a fejem zúgott, majd óriási fájdalom hullám közepette elsötétült a világ.

Mikor kinyitottam a szememet, körülvettek. Gusztustalan, csupasz teremtmények, melyek ontották magukból a dögszagot. Alig tudtam pislogni, s azt hittem itt a vége, mikor Camilla megjelent. Ők nem vették észre, csak én. Észrevétlenül botorkált a fák között, szemébe sok minden tükröződött. Egyszerre láttam dühösnek, és féltőnek. Mikor elindult felém, legszívesebben ordítottam volna, hogy azonnal menjen vissza, de nem tudtam. Lábamban eluralkodott a borzalmas érzés, mely álomra kényszerített.

Nem tudom, hogy kerültem ide, de kibírhatatlan bűntudat gyötör. Az alvás gondolatát hamar elvetettem, miután visszaéltem az éjszaka hangulatát egy álom képében. Forgolódni sem bírtam, lában sajgott, s minden mozdításnál belém nyilallt a fájdalom. Rabszolgaként töltött éveimben sem éreztem ekkora kínt, mint amit az a seb okozott. Folyt rólam a víz, majd fáztam. Minden erőmmel próbáltam nyugtatni magam, mellyel nem jártam sikerrel. A szobában egyre világosabb kezdett lenni, de szenvedésemen még a hajnali madarak éneke sem segített. A házban többször hallottam beszélgetést. A déli napsugarak megnyugtattak, melegükkel cirógatták meggyötört testem, s egy rövid időre álomba merültem. 

- Hugo? Hugo?- Kómásan nyitottam ki szemeimet, s Alicia homályos alakját pillantottam meg. Kezében egy tál, benne átlátszó folyadék.

- Hogy érzed magad?- Kedvesen mosolygott, szemében láttam az együttérzést. Lassan felültem, mielőtt válaszoltam:

- Mindenem sajog. A lában nagyon fáj és nem emlékszem a történtekre. - Alicia lehúzta rólam a takarót, hogy megnézze a sebemet.

- Talán jobb is, hogy nem emlékszel. Még rosszabbul éreznéd magad.- Nem nézett rám, csak kitisztította a sérülésemet. A víz csípte, felszisszentem.

- Mi történt tegnap? Hol vannak a többiek?-Semmit sem értettem, s megragadtam az alkalmat a kérdezősködésre. Alivia egy pillanatra ledermedt, majd a szemembe nézett.

- Sophie meghalt.- A hír hideg zuhanyként ért. Majd bevillant egy kép. Sophie ölében volt a fejem, ő pedig halkan beszélt hozzám. Ez minden, ami derengett.

- Én öltem meg?- Komoran szegeztem neki a kérdést, amire szinte biztosan tudtam a választ. Álmatlan éjszakám alatt èrzett bűntudatom oka világossá vált.  Alicia szomorúan megsimította a karomat, majd kiment a szobából. Pár perc múlva Tristan lépett be. Szememmel követtem, ahogy leül az ágyra.

- Nem emlékszel semmire. Ez teljesen normális. A méreg miatt.- Teljesen nyugodtan beszélt, szeme sem rebbent, mintha már lett volna ebben tapasztalata.

- Miféle méreg? Semmit sem értek.

- A zavartság is teljesen normális. Idővel mindenre emlékezni fogsz, de ami megtörtént, azon már sajnos nem tudunk változtatni.- Leült az ágy szélére, majd hosszasan nézett kifelé az ablakon.

Teljesen világossá vált, hogy én tettem. Megöltem őt. Akármennyire is próbáltam elfojtani, a könnyek előtörtek a szememből. Sokszor civakodtam Sophie-val, de a halálát sosem kívántam. Rengeteg érzés kavargott bennem, s számtalan kérdés.

- Hol van Juan?- Semleges lett a hangnemem, s elképzelni sem tudtam, Juan mit érezhet most. 

- Camilla-val. Csak vele hajlandó megosztani a gondolatait. 

- Gyűlöl engem.- A legnagyobb félelmem vált valóra. Elveszítettem az egyetlen embert, akire családomként tekintettem. Forró könnycseppek szántották végig arcomat, amiket nem volt erőm letörölni.

- Fel kell, hogy dolgozza. Mindannyiunk számára borzasztó volt a tegnapi nap. Idővel mindenen túljutunk, ne aggódj.- Egy világ omlott össze bennem. Juan ezt sosem bocsájtja meg nekem, és teljesen igaza is van.

- Mik voltak azok a lények?- Ez volt az utolsó kérdés, amire még kíváncsi voltam. Tristan felsóhajtott, majd egy kissé felém fordult.

- Holtfarkasok voltak.- Bár komolyan beszélt, a szavai mégis nevetségesen hangzottak.

- Csak teliholdkor jönnek elő. Mint láttad, semmihez sem hasonlítanak. Csupaszak, és hússal táplálkoznak. Kíméletlenül ölnek. Tegnap meglepően higgadtan viselkedtek, ami talán a szerencsénknek tudható be.- A szavai nem jutottak be a fejembe, mert képtelenség, hogy ez igaz legyen.

- De mégis mik ezek pontosan? Olyanok, mint a vérfarkasok? Róluk sok legenda kering.

- Nem. Semmiben nem kötődnek a vérfarkasokhoz, akik emberek, természetfeletti képességgel. A holdfarkasok valaha halandók voltak, akik büntetésből kerültek abba az állapotba. - Azt hittem, ez csak egy rossz mese, de sajnos a két szememmel láttam őket.

- Miért kapták ezt a büntetést? És egyáltalán kitől?- Mindent meg akartam tudni, hogy összerakhassam a képet.

- Az Úrtól. Vannak kiváltságosok, akiket Ő kiválasztott magának, hogy éljen az emberek között, s irányítsa őket a helyes útra. Akik ezt a parancsolatot megszegték, büntetést kaptak. Kínok között váltak a Hold rabjává, amiért engedetlenek voltak. Ők egész életükben ebbe a testbe kényszerülve élnek. Csak teliholdkor jönnek elő búvóhelyükről, s csak ekkor lehet velük végezni. Ekkor a testük hamuvá válik, s nem létezik többé. Hát, ez lenne a legenda.- Tristan bekötötte a sebemet, majd elindult a maga dolgára. Azt megtudhattam róla, hogy sosem fecseg feleslegesen.

- Várj!- A fiú kíváncsian rám nézett, ujjai közt tartva a kilincset.

- Én miért változtam olyanná? 

- Mint mondtam, a mérgük miatt. Az egyikük megharapott, de ha nem sértelek meg vele, te nem tartozol a kiváltságosokhoz, nem válhattál teljesen azzá, csak egy időre. A méreg kitisztult a szervezetedből, s holnapra a sebnek sem lesz nyoma. Egyet jegyezz meg. Sose járkálj egyedül az erdőben, főleg ne telihold idején.- Komoly pillantást vetett rám, majd magamra hagyott.

A tegnapi napon kezdtem ismét gondolkozni. Felelevenedett bennem a tábortűz hangulata, s a feltételezésem Camilla-val kapcsolatban, amiben még mindig biztos voltam. Alicia szavai csengtek a fülemben, amiket elmenetelemkor mondott. Zavart volt, s Camilla testvéréről beszélt. Hosszasan elmélkedtem róla, majd rájöttem a megoldásra, ami visszagondolva egyértelmű volt. Egyedül Tristan-ről beszélhetett, mint Camilla testvére, akit most ismert meg. Egyedül az nem volt világos, hogy ezt miért nem mondták el nekünk? Hiszen ebben nincsen szégyellnivaló. 

Délután lehetett, mikor elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy kimerészkedjek a szobából. A lábam kevésbé fájt, így könnyebben botorkáltam ki az ajtón. A szobámból egyből a konyhába jutottam, ahol Alicia, Tristan és Miguel tartózkodott. Az utóbbi éppen ételt készített egy nagy tálban, az előbbiek pedig alig hallhatóan duruzsoltak, s érkezésemre szétrebbentek. 

- Hol van Juan?- Miguel felém nézett. Szánakozva ingatta a fejét , míg Alicia a földet vizslatta.

- Camilla-t ápolja. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne beszélned vele. Hagynod kell, hogy feldolgozza.- Miguel megértő volt, talán Tristan neki is elmesélte azt, amit nekem. Minden oka megvolt, hogy haragudjon rám.

- Mi történt Camill-al?- A hangom kétségbeesettebben hangzott, mint terveztem. Az agyam nem tudta felfogni, hogy Camilla-nak baja esett.

- Mindketten megsérültetek. Ő mentette meg az életünket, kimerült. Később benézhetsz hozzá, de most semmiképp se zavard.- Tristan céltudatosan beszélt.

- Nem akartam bemenni. Tartom magam ahhoz, amit tegnap mondtam, és nektek is ajánlom.

- Fejezd is be, mielőtt elkezdenéd! Hugo, felfogtad, hogy megmentett minket, másodszorra? Súlyosan megsérült akárcsak te...- Miguel zavartan nézett a többiekre, mintha most jött volna rá valamire.

- A sérülésetek... A lábad... Az övé...- Alicia odalibbent Miguel mellé, majd kivette a keséből az edényt.

- Miguel, pihenj le egy kicsit. Fáradtnak látszol.- Alicia furcsán kezdett viselkedni, majd beterelte Miguel-t a nappaliba. A kötésemre pillantottam, ami szinte lehűtötte sérült lábamat. A furcsaságok véget nem érő forgatagába csöppentem...

Hirtelen kattant az egyik ajtó, s Juan kócos haját láttam kilépni a szobából. Kezében rongy, melyet vörös foltok tarkítottak. Egyetlen pillantást sem pazarolt rám, csak elsiklott mellettem, mely olyan volt, mint egy tőr, melyet mélyen a szívembe döfnek.

- Kitisztítottam. Remélhetőleg hamar begyógyul. Nincs elfertőződve, ami csoda.- Juan letette a rongyot az asztalra, majd megmosta a kezét. Tristan szórakozottan válaszolt neki, ami egy kicsit oldotta a feszült hangulatot.
- Köszönjük a diagnózist, Juan főorvos úr.- Alicia is elmosolyodott, de Juan nem reagált. Némán elmosta az edényeket, majd bevonult a szobájába. Hárman maradtunk, s csendben meredtünk magunk elé, amit nem bírtam elviselni.
- Visszamegyek a szobámba. Úgy éreztem, nem kívánatos személy vagyok, amit meg is értettem. Megöltem egy barátunkat. Szörnyen gyűlöltem magamat. Meg sem várva válaszukat, beviharzottam eddigi kuckóm ajtaján, majd becsaptam magam mögött. Kedvem lett volna elmenni, jó messzire, és csak ordítani egy hatalmasat, mintha az mindent megoldana. A legjobb barátomat  örökre elveszítettem, s bármennyire is ellenszenves volt Sophie, mégis a barátom, s Juan számára fontos személy volt. Tudtam, hogy mikor kioltottam egy életet, nem voltam magamnál, de ez nem mentség.
Pár perc után rémesen untam magam, s a lábam is újra fájni kezdett. Az egyik tincsemet kezdtem piszkálni, ami kicsit hosszabban lógott a homlokomra. Az unalom átvette az uralmat felettem, ami miatt legalább nem gondoltam annyit az önutálatra. Éppen egy nyálbuborékot pukkasztottam ki, mikor hangokat hallottam beszűrődni a konyhából. Halk susmogás volt, de mivel közel voltam a helységhez, így is könnyen meghallottam, hogy valakik beszélnek. Mivel magányomban nem volt jobb dolgom, eldöntöttem, hogy hallgatózok egy keveset, rossz szándéktól mentesen. Terveim közt nem szerepelt nagy titkok kihallgatása, csupán szórakoztatni akartam magam. Fájdalmasan elvergődtem az ajtóig, amit a lehető leghalkabban résnyire nyitottam. Teljesen a fülemre hagyatkoztam, mely azonnal felismerte Tristan és Alicia suttogó hangját. Nagyon kellett fülelnem, hogy hallani tudjak valamit.
- Pontosan mit kotyogtál el neki?- Tristan hanglejtése durvább volt, s bár suttogott, az él érezhető volt a mondatából.
- Mondtam, hogy csak majdnem kicsúszott a számon. Nem kell rögtön leharapni a fejemet!-  A látásomat korlátozta egy ajtó, meg egy vastagabb fal, de tudtam, hogy a lány sértődötten keresztbe teszi a kezét mellkasa előtt. Tipikus női nyomatékosítás, ami Sophie-t juttatta eszembe... Szerencsére nem volt időm belekezdeni egy újabb önsajnálatba, mert Tristan-re kellett figyelnem, aki jobban felkeltette érdeklődésemet.
- Te ezt nem érted, Ali. Nincs itt az ideje, hogy megtudják. Még nincs. Túl sok lenne egyszerre, ha még ezt is a nyakukba zúdítanánk.- Itt Tristan még jobban elhalkult, de még pont elcsíptem a mondat végét.
- Tudniuk kell, hogy a testvére vagy. Előbb vagy utóbb úgyis kiderül!- Alicia vékony hangja cincogásra emlékeztetett, ahogy görcsösen próbált nem kiabálni.
- Tudom. El is mondom majd, ha lecsillapodnak a kedélyek. A legkevesebb problémájuk most, hogy Camilla a testvérem.- A mondatot újra meg újra le kellett játszanom a fejemben, hogy egyáltalán fel tudjam fogni, miről is volt szó. Tristan és Camilla testvérek. a feltételezésem igaz volt. Eszembe jutott a tegnapi este, mikor is Alicia utánam jött. Mondandója zavartnak tűnt akkor, de ekkor már teljesen biztos voltam benne. Erről beszélt Alicia. De vajon ezt miért nem akarják elmondani nekünk? Hiszen ez nem jelent sok mindent.
Időközben a pusmogás teljesen elhalt, én pedig ismét magamra maradtam, hajtincseimmel, melyek szanaszét álltak.
A nap nagy részében aludni próbáltam. Néha-néha benézett hozzám valaki, csak az, vagy inkább azok nem, akikre vágytam volna. Kora délután jutottam el ahhoz a ponthoz, melyet minden férfi elhallgat. Önostorozásomnak érzelemkitörés lett a vége, mely egy eláztatott paplant hagyott maga után. Lerúgtam magamról a nedves agyagot, majd vártam, hogy a lábamba hasító lüktetés véget érjen, de meglepetésemre már nem zavart a fájdalom. Élveztem, hogy fáj. Ennyi kijárt nekem mindazokért, amiket tettem. Úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit érdemelek, így nem elégedtem meg ennyivel. Kikecmeregtem az ágyból, majd erősen rátámaszkodtam sérült végtagomra. Lehunyt szemmel tűrtem az égető érzést, ami még mindig nem bizonyult elégnek. Bal lábamat felemeltem, s minden súlyommal a jobbomra tehénkedtem. Eszméletlen fájdalom nyilallt belém, mely alatt megingott lábam, s elestem. Sérülésem kellős közepére. Hatalmas akarat kellett hozzá, hogy vissza tudjam tartani a kitörni kívánkozó üvöltésemet. Megvártam, míg képes leszek felállni, majd az ágy támlájába kapaszkodva felkecmeregtem a padlóról, melyen nagyobbacska piros folt éktelenkedett a szőnyegen. Megdöbbentem a saját véremtől, majd elszégyelltem magam, mert kárt tettem egy tárgyban, ami nem az én tulajdonom. Teljesen eluralkodott rajtam a pánik. A rabszolgatelepen ezért hatalmas büntetés járna...
Körbe- körbe kezdtem járkálni a szobában, majd elhatároztam, inkább elmondom Tristan-nek, mi történt. Talán így nem fogja kitenni a szűrömet... Pár pillanatig haboztam, majd lassan kimerészkedtem az ajtón.  Lábujjhegyen mentem végig a folyosón, de egy lelket sem láttam sehol. Az ablaknál megálltam, s kinéztem rajta. A lépcső aljánál Alicia és Juan beszélgettek, igencsak közel egymáshoz. Juan arcán nyoma sem volt gyásznak, helyette visszatért a huncut tekintete. Csodálattal nézett Aliciára, mikor a lány nevetett valamin. Határozottan jól festettek egymás mellett. Juan észrevette, hogy nézem őket, mert undorodó arccal pillantott fel oda, ahol álltam. Ali is felnézett, majd megsimítva Juan karját, elindult felfelé a lépcsőn. Megelőztem őt, és sebesen kirobogtam a bejárati ajtón, hogy barátom nyomába eredjek, aki a tűzrakóhely irányába lépkedett. Alicia rémült képpel lépett velem azonos lépcsőfokra, majd tenyerét mellkasomra helyezve, megakadályozta, hogy tovább menjek.
- Hugo, állj! Hová mész? Meg fogsz fázni!- Türelmetlenül toporogtam előtte, s néztem barátom távolodó alakját.
- Alicia, engedj! Utol kell érnem! Muszáj vele beszélnem!- Kétségbeesetten próbáltam lehámozni kezeit, de szorosabban markolta csuklómat..
- Nem! Le kell csillapodnia. Meg kell értened, hogy időre van szüksége. Veszteség érte, amit ki kell hevernie. Légy türelmes, kérlek.- Elgondolkodtatott, amit Alicia mondott, de teljesen el ment az eszem. Juan a családom, s ha elvesztem, nincs értelme tovább élnem. Ugyanakkor a lánynak igaza volt. Idő kell, mire minden helyreáll, vagy legalább lecsillapszik. Ali észrevette elmélkedésemet, s elengedte a karomat.
- Ha szered őket, kivárod a sorod.- Ezzel kikerült, s feltipegett a lépcsőn. A többesszámot nem tudtam értelmezni, így nem is törtem rajta a fejem. Mindenki össze van zavarodva...
 Pár percig még álltam kint, s a távolba nézve meredtem a világra. Az ég enyhén be volt borulva, de a kilátás még így is gyönyörű volt. Az erdő minden pontjába el lehetett látni. Még nem volt szerencsém szabadon megtekinteni Morgan-t. Mámorító érzés a szabadság, s a tudat, hogy a magad ura lehetsz.
Vissza kellett térnem a valóságba, az eredeti tervemhez, miszerint elmondom Tristan-nek, mi történt a szőnyegével. Mikor beértem a meleg faházba, akkor tűnt fel, hogy mennyire is fáztam. Meztelen mellkasom libabőrös lett, lábujjaim pedig szinte lefagytak a helyükről. Vacogva néztem körül a konyhában, majd a nappali felé indultam, megkeresni Tristan-t. Az említett helységben ismét Alicia-ba botlottam, aki éppen rajzolt. Halkan mögé álltam, mert nem akartam kizökkenteni a koncentrált állapotából. A fehér papíron szénrajz díszelgett, mely egy vékony, magas férfi alakot ábrázolt. Arca aprólékosan ki volt dolgozva,s vonásaiból fel lehetett ismerni az illetőt. Juan. Mosolyogva néztem, ahogy Ali precízen egybemossa a szénnel húzott vonalakat. Alicia csodálatos teremtés, s nyilvánvalóan érdeklődött barátom iránt, aki pontosan ilyen lányt érdemelt. Szívesen beszélgettem volna erről Juan-nal is, de arra sajnos nem volt alkalmam.
- Jézusom, Hugo! Te meg mióta állsz itt?- Sebesen lefordította a rajzát, majd szégyenlősen fürkészett.
- Nagyon szépen rajzolsz. Felismerhetőek a vonások. Biztos vagyok benne, hogy neki is tetszene.- Biztatóan  rámosolyogtam, mire az arca édesen vörös lett. Aranyosan viselkedett, s látszott rajta, hogy fülig szerelmes.
- Ne mondd el neki, kérlek. Sokat jelent számomra, és nem szeretném elszúrni.- A földet pásztázva motyogott, s a papír sarkát gyűrögette. Leültem mellé a díványra, lábamat fájdalmasan előrenyújtottam.
- Nem fogom elmondani neki, ha nem szeretnéd. De ha engem kérdezel, sikered lenne.- Szórakozottan rávigyorogtam Alira, aki megszeppenten pislogott. A rajzot becsúsztatta egy párna alá, mikor Juan belépett a szobába. Lehervadt a mosolyom, mikor felnéztem komor, barátságtalan arcára, ami látványomra meg sem rezzent. Leült a dívánnyal szemben lévő karosszékre, s egy papírlapot kezdett tanulmányozni. Ali arca teljesen kivörösödött, már- már azt hittem, kigyullad. Feszült csend ereszkedett közénk, amit nehezen viselek, így nem volt maradásom.
- Alicia, nem láttad Tristan-t? - A lány rám emelte bódult tekintetét, s nyekeregve formálta a szavakat.
- Ca-Camill-nál van. Ellenőrzi az állapotát, ami nem túl fényes. A lába egyre jobban fáj. Nagyon fontos beszélned vele?- Aggodalom fogott el Camilla miatt, amit minden erőmmel próbáltam elfojtani. Igaz, hogy megmentett minket, de nyilván csak a terv miatt, amit a gazember apjával eszeltek ki.
- Fontos.- Sürgetően néztem Alira, mert Juan szúrós pillantásai égették a hátam.
A lány megadóan bólintott, így gyorsan távoztam is a helységből.  Végiglépdeltem a folyosón, egészen annak végéig. Camilla szobája. Az ajtó előtt lemerevedtek lábaim, s valamiért nem akartam bemenni. Csúnya szokás a hallgatózás, de hasznos is, így ahhoz folyamodtam. A vastag faajtón át csak mormolást lehetett hallani, mert a szavak egybefolytak. Hirtelen csend keletkezett, így megragadtam az alkalmat, hogy benyissak. Halkan nyomtam le a kilincset, majd a látvány teljesen lesokkolt. Egy másodpercig tartott, de egy életre beleégett a fejembe az a kép, ami elém tárult. Tristan az ágyon térdelt, Camilla kinyújtott lábakkal ült, s ajkai a fiúéra tapadtak. Tristan a lány csuklóját fogta, s eltolta magától, majd döbbenten pislogott. Camilla a szájához kapott, majd ijedten rám meredt. Az arcom nem tükrözött semmilyen érzelmet, de a lelkem annál inkább. Csalódottság keveredett fájdalommal, s undorral. Épp nyitották volna a szájukat, de én azonnal becsuktam az ajtót, majd megfeledkezve mindenről, a szobám felé sántikáltam. Elsiettem Miguel mellett, aki szinte észre sem vett, majd halkan, de gyorsan zárkóztam be kuckómba. Zaklatottan vetettem le magam az ágyra, majd arcomat a tenyerembe temettem. Összekavarodtak az érzéseim, s nem tudtam, mit gondoljak. Camilla és Tristan testvérek. Undor fogott el, s rengeteg kérdés merült fel bennem. Gondolatmenetemből hangos kopogás zökkentett ki, de nem vettem róla tudomást. Nekem is időre volt szükségem, hogy mindent fel tudjak dolgozni. Nyomorultul éreztem magam, s csak arra vágytam, hogy végre mindennek vége legyen. Elnyúltam az ágyon, s kikapcsolva érzékeim, nyugalomba borultam.

...................................................................................................................................................................

7. Rész

                              Sorstársak

Camill

Titokzatos megmentőm egyáltalán nem tűnt veszélyesnek. Kedves arca volt. Szőkés haja kócosan meredt az égnek, barna szemeivel engem fürkészett. Szája sarkában ott lapult egy szórakozott mosoly.
- A nevem Tristan.- Ugyanolyan kedvességgel mutatkozott be, hangjától teljesen megnyugodtam. Felém nyújtotta a kezét, amit elfogadtam.
- Camilla Darling.- Kicsit félénken szólaltam meg.
- Szép név, szép lány.- Édesen szájához emelte kezemet, és megcsókolta. Az arcom a kelleténél több színt kapott, lesütöttem a szememet.
- Camilla, mutatok valamit.- azzal elindult a kicsi faház folyosóján. Követni kezdtem, lépteim alatt nyikorogtak a deszkák. A falon végig kicsi ajtócskákat lehetett látni. Nem tudtam mik azok, talán szekrények. Végül egy hatalmas ablakhoz értünk. Ezt akarta mutatni?
Hirtelen megragadta a kezem és maga mellé állított. Rögtön világossá vált, hogy mit akart mutatni. Ahogy kinéztem, elém tárult a gyönyörű kilátás. Magasan voltunk egy fa tetején. Elláttam az erdő végéig. Hitetlenkedve Tristanre néztem, aki csak mosolygott Valami kimondhatatlant éreztem iránta. Nem szerelem volt, de valahogy éreztem, hogy közöm van hozzá. Hosszú percekig csak néztünk egymás szemébe. Az érzéseim zavarosak voltak. Egy ajtócsapódás terelte vissza a gondolataimat a földre.
- Tristan?! Hazaértem. Voltam a városban!- Egy majdnem velem egykorú lány lépett be a szobába, akinek elállt a lélegzete amikor meglátott engem.
- Tristan, ő kicsoda?- A hangneme egyáltalán nem volt vádló, csak kíváncsi. Sötét, szinte fekete göndör haja volt, és színes bőre. Még sosem láttam ezelőtt fekete embert. Pedig apám rabszolga tartó...  Ilyen szép lánnyal még életemben nem találkoztam.  Karcsú volt és magas. Elképzeltem az én ruháimban, melyek kiemelnék alakját.
- Camilla vagyok. Tristan talált rám  az erdőben, majd idehozott. Eszméletlen voltam. Neki köszönhetem, hogy még életben vagyok.-
A lány arca kissé komor lett, és döbbenet vette át a kíváncsiságát, ahogy végigmért. Tekintetét hirtelen Tristanre kapta, aki egy aprót bólintott. Nem értettem ezt a reakciót. Zavarban éreztem magam. Mezítelen lábaimra néztem, s megmozgattam ujjaim.
- Camill, ő itt Alicia. Húgom helyett húgom. Anyám helyett anyám. Bár pár évvel fiatalabb, ő gondoskodik rólam.-
Alicia visszanyerte kedves mosolyát, amint kezet nyújtottam neki. Alacsonyabb voltam nála, talán pár centivel, így csak egészen kicsit kellett lenéznie rám.
- Örvendek Camilla.

~~~~~

Immár egy gyönyörű faasztalnál ültünk, hárman. Kint már majdnem sötét volt. Elbeszélgettük az időt. Mindketten igazán barátságosan viselkedtek velem, annak ellenére, hogy először látnak. Nálunk ez sosem volt szokás. Apánk mindig arra tanított minket, hogy mindenkivel illedelmesen és távolságtartóan viselkedjünk. Mindenkivel tartsunk távolságot, ne mutassuk önmagunkat... Ezt mindig ostobaságnak tartottam. Ha nem vagyunk nyitottak mások felé, ök sem lesznek azok felénk.
- Szóval édesapád megmentő volt?- kíváncsi voltam minden részletre. Tristan korán vesztette el az anyukáját, ahogyan én is. Aztán később az apja is távozott, akit a hallottakból ítélve csodálatos embernek tartottam.Felfoghatatlan, hogy mindig a jók mennek el...
- Sosem gondolt magára megmentőként, csupán ott akart segíteni, ahol tudott. Annak idején, mikor Aliciat tette szabaddá abból a rettenetes táborból, számomra bebizonyosodott, hogy nála tisztább szívű ember nem létezik még egy.- Tristan határozott volt. Látszott, hogy már fel tudta dolgozni apja halálát, már amennyire az ilyet fel lehet...
- Én is úgy tekintettem rá, mintha az édesapám lett volna.- Alicia nem tudta megállni, hogy ne sírja el magát. Felálltam a székemből és átöleltem. Kedvesen viszonozta, majd visszaültem, amikor már egy kicsit megnyugodott.
- Én az édesanyámat vesztettem el pár éve, azóta sem találom a helyem. Csak egy naplót hagyott hátra nekem, még a régi holmijait sem tarthattam meg. Apám nem tudta feldolgozni a hirtelen halálát, ezért kidobta az összeset.- A hangom elcsuklott, s ezúttal Alicia jött segítségemre egy öleléssel.
- Teljesen megértjük.- Alicia az enyém mellé húzta a székén, és ott foglalt helyet.
- Az apám azóta mindenkivel távolságtartó, kivéve a húgomat. A születésnapomon...- Eszembe jutottak a történtek, és a képességem. Nem szabad elmesélnem nekik! Nem fogadnák el...  Csak bajt hoznék mindannyiunkra.
-... Még csak fel sem köszöntött.
Tristan arca teljesen megváltozott apám említésére. Komor lett és megtelt gyűlölettel. Nem tudtam mire vélni ezeket a reakciókat. Alicia is észrevette, majd megragadta a kezemet.
- Talán ideje lenne indulnod. Nem tanácsos teljes sötétségben mászkálni. Biztosan aggódnak is érted.- Anyáskodó tekintettel nézett rám, pont mint Josephine szokott. Be kellett látnom, hogy igaza van. Jócskán elszaladt az idő. Tristanre néztem, akinek még mindig harag ült a szemében. Barna szemei szinte feketévé váltak , s úgy meredtek a távolba. Kezeimre pillantottam, melyeken hatalmas kék-zöld foltok virítottak. Nagyot sóhajtva felálltam, majd lassan megálltam a fiú előtt.
- Köszönöm.- Ennyit tudtam mondani, de Tristam megértette. Felállt, bólintott, majd illedelmesen kezet csókolt. Eltűnt a harag a szeméből, minden mással együtt. Üresen nézett rám, majd Aliciával együtt az ajtóhoz kíséltek. Ahogy kinyílt, egy hosszú falépcsőt pillantottam meg az esti homályban. Itt hozott volna fel engem teljesen egyedül? Talán 3 méter magasan lehettünk, ami épp elég, egy embert cipelve...Tristan előre ment, egyik kezével segített le a lépcsőfokokon. Alicia mögöttünk jött. Mikor leértünk, megálltunk egymással szemben. Tristan az eget kémlelte.
- Idetalálsz holnap?- Értetlenül Aliciára néztem.
- Szeretnénk, ha átjönnél. Vagy akár el is ájulhatsz, Tristan úgyis megtalál.- Vigyorogva a fiúra nézett, aki nevetett, majd fülön pöckölte a lányt.
- Hé! Ez fájt! - Próbált komoly lenni, de elnevette magát.
- Mostmár ideje indulnom. Holnap találkozunk.- Mosollyal az arcomon vágtam neki a sötét erdőnek...

~~~~~

A birtokunkhoz èrve lassabbra vettem a lépteim. Eddig nem gondoltam, hogy mi lesz, ha ilyen későn érek haza. Egy kicsit féltem, reméltem, hogy senki sem lesz ébren. Lassan kinyitottam a hazalmas ajtót, majd levettem a cipőmet, nehogy kopogjon a kövezeten. Lábujjhegyen indultam fel a márvány lépcsőn. A szobám szerencsére a folyosó legelején volt. Megkönnyebbülten zártam be magam után "birodalmam" ajtaját. Leraktam a cipőmet, s meglepetten néztem az ágyamat. Két nagyobbacska doboz volt a paplanon. A tetejükre tett cetlin ez állt:

" Camill,
Tegnap nem tudtalak felköszönteni, ezért fogadd el most jókívánságaim, ebben a formában.

                    Atyád "

Kurta levél, egy kurta embertől... Köszönöm, hogy nem személyesen köszöntöttél. Kedves vagy " atyám", de ajándék helyett jöhettél volna velem beszélgetni....
Csalódottan az ágyamra ültem, majd nekiláttam kibontani a nagyobbik dobozt. Egy masnival volt átkötve. Könnyedén kibontottam, majd egy ruhát találtam benne. Rózsaszín, réteges ruha. Csipkézett az alja, s ujja. Egy hozzáillő kalap is lapult alatta. Gyönyörű ajándék, személyesen átadva még jobb. Nagyon örültem neki. Apámnak mindig jó ízlése volt. Csak a modora elég "sajátos".
A másik doboz jóval kissebb volt. Egy kis kézi tükröt fedeztem fel benne, kézzel faragott fából. Azonnal felismertem. Anyám legféltettebb kincse volt. Még az ő édesanyjától maradt rá.
Könnyek szöktek a szemembe, ahogy magamhoz szorítottam a legfontosabb tárgyamat. Azt hittem apám mindent kidobott, de mégsem... Hálás voltam neki. Fáradtan dőltem hátra az ágyamban, még mindig a tükröt szorongatva. Előtört belőlem minden érzelem, amit anyámmal kapcsolatban elfojtottam.
Csak zokogtam, míg valahogy elnyomott az álom.


...................................................................................................................................................................

9. Rész

                      A halál szele
                                   2. fejezet

Camill

A mai napom pocsékul kezdődött. Amikor kinyitottam a szemem, valami borzalmas érzés kerített hatalmába. A gyomrom görcsbe rándult, hatalmas gombócot éreztem a torkomban. Nem tudtam mire vélni, mi lehet velem. Felvettem az apámtól kapott ruhát, hajamat kiengedve hagytam. A hátam közeléig ért, gesztenye barna, pont mint édesanyámé is volt. Lassan elindultam a lépcsőn, és az étkezőbe mentem, ahol csak az öcsém üldögélt egymagában. Apánk szokásosan nem volt itthon, mert már korán reggel elment a földekre ellenőrizni a munkát. Az öcsém szomorúnak látszott, mint általában. Talán őt viselte meg a legjobban anyánk halála. Szótlan, magába fordult. Most is csak ült egyedül, s épp egy könyvet olvasott. Érkezésemre fel sem nézett.
- Jó reggelt Rob!-kedves mosolyt próbáltam az arcomra erőltetni, bár nekem is inkább sírni volt kedvem. A rossz érzésem nem akard megszűnni.
- Neked is.- Rám sem nézett, csak gyorsan becsukta a könyvét, felállt és kihúzta nekem a széket.
- Köszönöm. Mit olvasol?- Próbáltam kissé oldani a feszültséget, ami mostanában nem újdonság a Darling házban.
- Csak egy régi könyv. Semmi érdekes.- figyeltem, ahogyan felveszi a barna borítós tárgyat az asztalról, majd bólint egyet.
- Most megyek. Szép napot Camill!- Bambán néztem utána, s ismét egyedül maradtam a gondolataimmal és a rossz érzésemmel, ami egy kicsit sem hagyott alább. A kakukkos órára pillantottam, ami halkan kattogva számolta a perceket. Hat óra. Hétfő. Minden gyerek a városban, most indul el az iskolába.
Mélyet sóhajtva felálltam, majd teljesen ok nélkül rávertem egyet az asztalra. Aztán még egyet. Addig ütöttem a fából készült bútort, amíg a könnyeim ki nem csordultak. Az idegeim szét akartak pattanni, talán az örökös egyedülléttől, talán a rossz érzéstől, ami nem hagyott nyugodni. Miért nem lehet egy békés családom? Miért kell mindennek így lennie? Sok kérdésem van, amire nem tudom a választ. Csak azt tudom, hogy ezt már nem bírom így tovább.
Kopogás hallatszódott a lépcső felől, amire összerezzentem.
- Camill! Mégis mit művelsz?- Josephine aggodalmas arccal jelent meg előttem, kezeit körém fonta, erőltetve, hogy ránézzek.
- Mi ütött beléd? Camilla, nézz rám! Nincs semmi baj.- magához ölelt, én pedig nem tudtam mi van velem. Csak zihálva folytak a könnyeim. Tristan. El kell mennem. Hirtelen felindulásból kiszabadítottam magam Josephie karjaiból, s megindultam az ajtó irányába.
- Hová mész? Camilla, mi van veled? Állj meg! Hová mész?- Szinte meg sem hallottam a szavait. Mennem kellett.
Két kezemmel megemeltem a szoknyámat, így nem akadályozta , hogy kocogásra, majd rohanásra váltsak. Húgom kiáltásai megszűntek, ahogy elnyelt a bozót.

******
- Camilla! Te meg, hogy kerülsz ide? És mi történt veled? Rémültnek látszol.- Annak is éreztem magam, a szívem majd' kiugrott a helyéről, mert átfutottam az egész erdőt.
- Alicia, Trintan itt van? - A hangom meggyötörten hallatszott. Alacia zavartnak látszott.
- Nem, már kora hajnalban elindult a rabszolga telepre. Azt mondta, muszáj mennie. Egy óra múlva biztosan itthon lesz, gyere be addig...-
- De nekem most kell beszélnem vele!!- a mondat egy oktávval magasabban jött ki a torkomból, amire a velem szemben álló lány összerezzent, s lesütötte a szemét. A feszültségem túl ment minden határon. Mennem kell, de nem tudom, hova.
- Sajnálom.- Azzal hátat fordítottam a döbbent lánynak , s ismét rohanni kezdtem.
A lábaim csak vittek, hagytam, hogy ők irányítsanak. Olyan helyeken gázoltam keresztül, ahol még életemben nem jártam. Patakokon, köveken. A ruhám csupa sár lett , de ez érdekelt most a legkevésbé. Meg kell találnom Tristant. Kiértem egy hosszú tisztásra, ahol földművelő eszközöket láttam elszórtan a fűben. Sikerült is megbotlanom, hatalmas puffanással és reccsenéssen landoltam a nyirkos földön. A ruhám alsó rétege leszakadt, oldalamon egy óriási fűfolt égtelenkedett. Ez sem érdekelt. Felpattantam, nem törődve semmivel tovább futottam. A tisztás végén kísérteties épületek magasodtak. Rácsos ablak, mocskos falak. A mellkasom szúrt, nem bírtam már a futást. Zihálva átváltottam egy lassabb tempóra. Átvágtam a "házak" között. Megpillantottam egy hatalmas tömeget, s a rossz érzésem még az eddiginél is jobban gyötört. Újra rohanni kezdtem volna, de egy kezet éreztem a számon, s derekamon, ami berántott egy vékony résbe, két épület között. Kapálótni kezdtem, de a kéz hirtelen elengedett és magához ölelt.
- Nyugodj meg! Itt vagyok! Nincs semmi baj. Én vagyok, Tristan.- Szavaira felnéztem, de cseppet sem nyugtatott meg.
- Camilla, hogy kerülsz ide? Mit keresel itt? Van fogalmad róla, hogy mi lest ha apád meglát?- Összerezzentem. Apám itt van? Nem, az nem lehet. Ez lenne a rabszolga telep? Ezen a förtelmes helyen?
Ennyi kellett. Ellöktem Tristant, és rohanni kezdtem a tömeg felé. Vegyesen voltak férfiak és nők, gyerekek. Szakadt ruhájuk volt és látszott rajtuk a tisztálkodás hiánya. Szívszorító volt a látványuk. Átverekedtem magam az emberek között, mígnem feltárult előttem, hogy mit is néznek. Akasztófa. Három velem egykorú fiatal feküdt a pódiumon. A negyedik állt, nyakában a hurokkal. Ahogy ránéztem, felémkapta a tekintetét. Félelem, zavarodottság. Éppen ezt éreztem én is. Olyan volt, mintha ismertem volna őt. Egy pillanatra elszakítottam róla a tekintetem, s mellé néztem. Elfogott az undor, ahogy megpillantottam ennek a helynek a vezetőjét: Apámat. Éppen utasítást adott a hóhérnak. A fiú nyakán lassan kezdett megfeszülni a kötél. Bepánikoltam, s olyan volt mindtha az én torkom is összeszorulna.
- Azonnal hagyja abba!!! Engedje el őket!!- Üvöltöttem, ahogy csak tudtam, mire apám felémforgult. Elkerekedett a szeme. Ez volt az egyetlen, amit láttam az arcán. Őszinte meglepettség, semmi több. Sosem nézte volna ki belőlem, hogy idejövök, és szembe is szállok vele. Többre vagyok képes, mint amit ő valaha is gondolt.
- Camilla Darling! Ne légy olyan, mint anyád volt. Ezek csak szolgák! Nézz rájuk! Ne légy szánalmas!- Dacosan néztem a szemébe, miközben a nyakamon szinte éreztem a kötél szorítását. Lesajnáló szavait nem hagyhattam annyiban. Az elfolytott dühöm mind előjött, anyám említésére.
- Anyámat ne merészeld a szádra venni!- Ez volt a végszavam. Becsuktam a szemem , s szabadjára engedtem mindazt az érzelmet, ami felhalmozódott bennem. Harag, gyász, elveszettség...
A szél feltámadt, én pedig átvettem az energiáit. Teljesen átjárt ez az érzés. Beborult az ég, szinte orkán tépázta a fákat. Rémült sikolyok hallatszottak, de cseppet sem érdekelt. Egybe forrtam a széllel, s a villámok sugarától még erősebbnek éreztem magam. Az apám egy mocsok. Gyűlöletre se méltó szemét.
Az ég hatalmasat dörgött. A nyakamon érzett szorítás teljesen elmúlt. Kezdetét vette egy égi háború. Hatalmas dörrenéssel kezdett rá a zivatar. A testem megtelt energiával, aztán elvágódtam. Két feketébe öltözött férfi ugrott rám, lefogtak. Az erőm kezdett megfogyatkozni. Apámat láttam magam felett. Undort láttam a szemében, amit gyűlöltem. Az arcom rezzenéstelen maradt, mert nem akartam kimutatni semmi fajta érzelmet.Hosszan néztünk farkasszemet egymással. Mígnem lábát fölém emelte.
- Ne! Apám!!!- A vékonyka hang szívrohamként ütötte meg apám fülét. Josephine. Apám intett a fogvatartóimnak, akik elengedtek. Felálltam, s a pódiumra siettem. Apám Josephine-nel beszélt. Tristan utánam sietett. Úgy látszik ő lemaradt a történtekről.
- Camilla mit csinálsz? Mi volt ez? -  Az eső szakadt, a szél elült.
- Tristan, segíts felállítani őket és menjünk!- Az egyetlen lányhoz indultam, kábán felállt. Tristan felállította a két fiút, míg én a hurokhoz mentem. Megálltam a fekete hajú fiú előtt. Barna szeme volt. Bőre, akár a bronz. Feleszméltem, s levettem a kötelet a nyakáról.
- Köszönöm.- Meggyötört hangja szinte fájt. Mennyi szenvedést okozhatott neki az apám... Ő mindenkinek csak azt okoz...
- Camill?! Menjünk!- Tristan bevárt minket, majd elindultunk a tisztás felé. Utolsó pillantást vetettem hátra. Döbbent tekintetek. Apám üresen nézett utánam, majd elfordította a fejét.

...................................................................................................................................................................

11. Rész

                           Az Alvilág éjjele

Camill

- Ne foglalkozz vele Camilla. Nyugodj, meg. Hugo ilyen. Erős a fantáziája, amihez még az is közre játszik, hogy nem tudja felfogni, tényleg szabad. Időre van szüksége, ahogy mindannyiunknak. Ne vedd magadra. Szörnyű dolgokat mondott, de mi tudjuk, hogy nem így van. Hamarosan ő is rá fog jönni, hidd el. - Sophie beszéde egy cseppet sem nyugtatott meg. Amiket Hugo mondott, azokra nincs mentsége. Nem ismer engem, ezáltal, hogy mer ilyenekkel vádolni? És ami a legrosszabb, mi van ha nem is téved a családommal kapcsolatban... Mi van, ha tényleg igaza van, és nincs is okom szenvedni? Ha így is van, semmi joga nincsen árulónak nevezni. Ezért voltam dühös. Éreztem, ahogyan természetfeletti energiáim felerősödnek a széllel és a haragommal együtt.
- Mi tudjuk, hogy nem vagy áruló.- Juan kedvesen megsimította a vállam, ami a kelleténél jobban meg volt feszülve. Ez a gesztus nagyon jól is esett volna, ha éppen nem lettem volna ennyire pipa.
- Elmegyek!- Muszáj innen elmennem, hogy egy kicsit egyedül lehessek és átgondolhassam a dolgokat. Túl sok minden történt velem. Fel kell, hogy dolgozzam. Sophie azonnal felkapta a fejét.
- Nem mehetsz el! Ne foglalkozz már vele! Frissek benne a történtek, ahogyan bennünk is. Neki több idő kell, hogy feldolgozza. Ne félj, vissza fog jönni,mert rájön, hogy nem volt igaza és bocsánatot kér. Semmi értelme elmenned!- Hirtelen még dühösebb lettem, mert nem igaz, hogy ezzel el lenne intézve.
- Nem kérek a bocsánatából! Semmit nem old meg! A szavai kitörlődnek? Kevésbé leszek megalázott? Hát nem!- Úgy viselkedtem, mint aki egy emberre próbálná rázúdítani a haragját. Sophie csak sóhajtott egyet, majd pár lépéssel odébb ment. Hatalmas hévvel indultam neki a sötét erdőnek, még véletlenül sem abba az irányba, amerre Hugo ment, bár szívesen felképeltem volna. A nagy lendületet megfékezte egy kéz, ami a karomon ragadott meg. Már éppen pofon vágtam volna, amikor Juant pillantottam meg.
- Azonnal eressz el! Akkor is elmegyek, ha lefogsz, mert magammal rángatlak, vagy kiszabadítom magam, de abból nem lesz köszönet!- Borzalmasan mérges voltam, fel sem fogtam miket beszélek, de egyszerűen el akartam menni. Juan arcára pillantottam, akinek a szokáson csibész tekintete most az egyszer határozottan nézett vissza rám.
- Vigyázz magadra!- Az arcom egy pillanatra megrezdült, majd újra visszaállt a haragos formájába.
- Mindig vigyázok.- Az orrom alá motyogtam, s képtelen voltam a szemébe nézni azok után, hogy szinte leordítottam a fejét. Nem is értem, hogy lehet egy ekkora bunkónak ilyen figyelmes és kedves barátja.
- Kérlek, ne vedd magadra azokat a dolgokat, amiket az az ütődött mondott. Nem jut elég vér az agyába, ezért néha azt sem éri, mit miért mond. Biztos vagyok benne, ha megismered, kedvelni fogod. Bár nálam jobban nem, de félig olyan jófej mint én.- Egy cseppet sem lettem nyugodtabb. Minek hozza fel Hugot? Hallani sem akarok róla! Ennyi volt. Én mentem!
- Nem hiszem el, hogy ennyire nem látjátok át a helyzetet!  Nem volt joga a fejemhez vágni azokat a dolgokat, amiről halvány fogalma sincs! - A hangom el-elcsuklott, ahogy felidéztem a szavait. Gyűlölöm! Őt is, és azokat is , amiket mondott!
Juannak nem volt ideje reagálni, mert kirántottam a kezem az övéből, majd futásnak eredtem az erdő sűrű sötétségébe. Csak rohantam, maradék ruhámat szorongatva, amit néhol megtépázott az észrevétlen bozót. Kavarogtak bennem az érzelmek, s úgy éreztem, felrobbanok. A lábaim remegve vittek, de hamar felmondták a szolgálatot, így nagy puffanással rogytam a földre. A szívem erősen kalapált a futástól, s az erdő nem éppen barátságos látványától. Egészen különleges volt, szinte meseszerű. Telihold fénye kékesen világította meg a fasorokat, ami kiemelte a fekete fák szabálytalan, égbe markoló körvonalát. Néhol mintha ezüstös csillámlások villantak volna a földön, de talán csak a szemem káprázott. Könnycseppek hullottak a ruhámra, s ahogy felnéztem az égre, apró csillagokat láttam, ahogyan körülveszik királyukat, a hatalmas ezüst holdat. Szememhez nyúltam, hogy letöröljem könnyeim, de helyette csak még jobban eleredtek. Zokogásba kezdtem, ami miatt még mérgesebb lettem, mint egy kisgyerek, aki azért bömböl, mert az anyukája nem vigasztalja meg. Pont úgy éreztem magam, s az is voltam. Egy elhagyott kisgyerek. Elveszve a világban. A következő pillanatban összerezzentem. Farkas vonyítás hasított a néma levegőbe, ami arra késztetett, hogy meneküljek. Egy ág reccsent, majd még egy vonyítás. Sikerült rávennem ernyedt izmaimat, hogy felálljak, majd amilyen gyorsan csak tudok, elinduljak. Nyugtalanított a gondolat, hogy hol lehetnek a farkasok, ezért rohantam. Az utamba tévedt gyökerek most nem okoztak gondot, az adrenalin szintem átrepített felettük, míg ki nem értem az erdőből. Fogalmam sem volt, hová megyek, csak el innen. Messze ettől az erdőtől. Az általában pozitív energiák, amiket onnan merítettem, mintha teljesen átváltottak volna nyugtalansággá és félelemmé. Ahogy elértem a patakot, tudtam, hogy hová kell mennem. Anyám naplója az egyetlen, ami maradt nekem. Így régi otthonom felé vettem az irányt, s titkon reméltem, hogy találkozom testvéreimmel, utoljára.

*****

Félelmem továbbra sem szűnt meg, ahogyan szülőházam ajtajához értem. Cipőimet elhagytam futás közben, így nem kellett azon aggódnom, hogy kopogásommal felkeltek valakit. Ahogy beléptem az ismerős légtérbe, semmit sem éreztem. Idegennek tűnt minden, nem éreztem otthonomnak.
Ahogy felértem a hosszú márvány lépcsőn, egy pillanatra megtorpantam, majd Josephine szobájának irányába néztem. Néma csend honolt. Sóhajtva nyitottam be "birodalmamba",s rögtön elkapott a nyugalom. Édesanyám régi könyvtára volt ez a szoba, míg meg nem születtem. Sokat tartózkodott itt, talán ez is az oka, hogy jól érzem magam, ha az én kuckómban vagyok.
Leültem az ágyamra, s hosszú percekig csak néztem körbe. Aztán lehúztam magamról megviselt ruhámat, s egy hófehér, hosszú ujjú, abroncs nélküli darabot vettem fel helyette. Leguggoltam az ágyam mellé, s kivettem alóla anyám tükrét, s a naplóját. Édesanyám sokat nézte magát a tükörben, s emlékszem, arca olyankor mindig üres lett. Néha fájdalmas, pedig gyönyörű asszony volt. Én sosem nézhettem bele abba a tükörbe, mert anyám szerint csak egy felnőtt nőnek kell megnéznie magát, a kisasszonyok mindig makulátlanul szépek. Sosem tartottam magam kifejezetten szépnek, de nem panaszkodtam. Akinek én leszek szerelme tárgya, ez a szépség is pont elég lesz. Feleszméltem gondolataimból, s elérkezett az idő, hogy induljak. Összepakoltam ruháimat, halkan leosontam a lépcsőn. A testvéreim már most szörnyen hiányoztak, de nem volt maradásom. Végső pillantást vetettem szülőházamra, s ismét nekiindultam a semminek.

*****

Az erdő széléhez érve megtorpantam. Ugyan hová is mehetnék? A szívem azt mondta menjek vissza a többiekhez, de az eszem csak azért is ellent mondott neki. Végül a kettőt egybe kombinálva arra jutottam, teszek egy kisebb kerülőt, s úgy térek vissza hozzájuk. 

Az erdő rettentő sötét volt, megőrizte azt a borongós hangulatot, amit elmenetelemkor éreztem. Bosszantott ez az érzés. Tudtam, hogy valami nagyon nincsen rendben. A ruháim közül valami mintha megvillant volna. A hirtelen fényre összerezzentem.  Hangosabban vettem a levegőt, s fehér felhőcskék maradtak minden lélegzet után. A ruháim között csak anyám tükre és naplója volt. Egyik sem tudott világítani. Már éppen visszahajtottam volna az anyagokat, mikor ismét villanás látszódott. Azt hittem, csak a fantáziám játszik velem, mikor megint halvány fény terítette be az erdőt, majd még egy. A tükör volt a. Rendszertelenül villogott, fénnyel beborítva a környezetemet. Az érzelmeim nem voltak olyan erősek ahhoz, hogy én irányítsam, más magyarázatom nem volt. Egyre furcsább dolgok történtek... 

- Ezt komolyan nem értem. Anya, miért nem vagy itt? Miért nem segítesz? - Könnyeim kezdtek gyűlni az egyre erősödő érzéseimtől. Hirtelen lebénított a fájdalom. A lábamba hasított egy borzalmas érzés, amely arra kényszerített, hogy földre rogyva ordítsak. Erre nem volt időm, ugyanis egy hangos sikolyt hallottam meg, nem olyan messze tőlem. A tükör, amit a kezemben tartottam, egyre gyakrabban villant meg, ahogy a hang irányába botorkáltam. Abba az irányba mentem, amerre a tükör a legtöbbször borította fénybe az utat. A lábam lüktetett, sajgott,de nem volt időm megnézni.
A szemem még nem szokott hozzá az erdő sötétjéhez,így teljes mértékben a hallásomra hagyatkoztam. Egy mély férfias hangot hallottam, s tudtam, hogy abba az irányba kell mennem. A vérem  csak úgy lüktetett. Egyre beljebb és beljebb haladtam, a zajok egyre erősebbek lettek, vonyítás és morgás sértette meg az általában nyugodt erdő csendjét.
A kezemben tartott holmik meggátoltak a futásban, így mit sem törődve a fontosabb tárgyakkal, lehajítottam őket a földre. A félelem egyre jobban fokozódott bennem, ahogy éreztem, feltárul előttem mindaz, ami a hangokat adja. Csak a tükör volt a kezemben, egyedül azt nem dobtam el. Fénye szinte alig csillapodott. Már majdnem a tóhoz értem, mikor megpillantottam a hangok gazdáját, illetve gazdáit. ugyanis többen voltak. A sűrűn nőtt fák takarásában igyekeztem észrevétlen maradni. Hunyorogva kémleltem a "lényeket, melyeknek figyelmét látszólag lekötötte valami. A lehető leggyorsabban vettem őket szemügyre. A farkasokra hasonlítottak, de mégsem. Szőrük nem volt, csupán szürke, néhol vérrel borított bőrük. Szájukból csorgott a fekete váladék. Felfordult a gyomrom. Egyszer csak szétrebbentek, elém tárva azt, amire nem számítottam. Hugo. A pulzusom azonnal az egekbe ugrott, ahogy megláttam, véresen, ájultan. Egy fának támaszkodva ült, szemei csukva. Bármennyire is megbántott, eluralkodott rajtam az aggodalom. Ki kellett találnom valamit, de abban a pillanatban nem tudtam ép ésszel gondolkodni, csak neki indultam. Minden érzelmemet megkétszerezte, hogy látom őt. Egyszerre éreztem haragot, félelmet, aggodalmat és valami teljesen márt, amit még nem neveztem volna semminek. A gallyak ropogtak a talpam alatt, amire a nyomorultak is felfigyeltek. Kevesebben voltak, mint hittem. Felém fordultak, szájukból hatalmas fogak álltak ki. Gyorsabb tempót vettem fel, szememet Hugo-n tartottam, nem törődve, hogy talán a halálommal futok szembe. Az idegeim megfeszültek,s kezemet kitárva próbáltam magamhoz hívni a szelet, mely egyre jobban feltámadt. Trappolásom lépésre csökkent, ahogy az energiáim előtörtek. Az első lény megindult felém. Ránéztem, s minden erőmmel arra gondoltam, nem fog bántani, mert előbb belecsap a villám. Támadóm még mindig csörtetett, egyre közelebb hozzám. Teljesen kétségbe estem, amit egy hatalmas villámcsapás szakított félbe. Egyenesen előttem vágott be. A lény nyüszítve, morogva porladt szét, mintha sosem létezett volna. A falkája hatalmas ordításba kezdett, és pedig felkészítettem magam egy újabb támadásra, ami be is következett. Megtorpantam, s erős tekintettel néztem szembe, gondolatban pedig rájuk döntöttem egy agg fenyőt, ami azonnal recsegve dőlt rá áldozataira, kik hamuként borították be a talajt. Az erőm a tetőfokán volt. Minden porcikám megtelt a természet energiáival, melyek részemmé váltak. Hangosan dörgött az ég. Kiabálást hallottam, s oldalra kapva fejemet, Sophia rohant  felém. Gyorsan megragadtam kezét, magam mögé rántottam, eltekintve a szidalomtól, amit megérdemelt volna. Kezemet kinyújtva képeztem hurrikánt, mely elterelte ellenségeim figyelmét, míg Sophie-val elaraszoltunk Hugohoz.
- Sophie, menj és figyelj rá! Itt vagyok, és vigyázok rátok! Kérlek...- A hangom itt majdnem odaveszett, s koncentrációm is megrezzent. - ... ne hagyd, hogy feladja.- A lány kétségbeesett bólintással vette ölébe Hugo ernyedt, szinte élettelen testét. Vissza kellet terelnem a gondolataimat. Előrébb kellett mennem, de testemmel még mindig védelmezően takarta Sophie-t és Hugo-t. Egy hatalmas "állat" közelített felénk. A szemembe nézett, miközben egy kisebb hóvihart kavartam, ami ledöntötte lábáról. Tristan jelent meg a falka mögött, szerencsére nem vették észre. Kezében balta. Mögötte Juan és Miguel, ugyancsak felszerelkezve. Vakmerően nekirohantak egy-egy lénynek, ütéseik után porfoszlányok maradtak. Egyre gyorsabban fogyatkoztak, s azt hittem nyerésre állunk, mikor meghallottam Sophie rémült kiáltásait. Hátra kaptam a fejem, felfedeztem egy hatalmas példányt, aki egyenesen Sophie előtt villogtatta fogait. A lábán hatalmas seb, esetleg harapás díszelgett. Az agyam szinte leblokkolt, mikor Sophie-ra vetette agát,aki sikítva rogyott meg az állat alatt. Eszeveszetten túrkáltam a fejemben, megoldást keresve. Egy ágat láttam, pont felettük. Elmémmel leszakítottam, s susogással hullott alá, lekényszerítve a dögöt Sophie testéről. A hátam mögül jövő hangok pánikba ejtettek. Az agyam kikapcsolt az ösztöneim javára, ami egy képet játszott le a fejemben. Minden energiámra szükségem volt, hogy ezt a gondolatot véghez tudjam vinni, de sikerült. Landlake tava felmordult. A víz csobogni, majd fodrozódni kezdett. Hatalmas hullámok emelkedtek az ég felé, majd lesújtottak ránk. Mindenkit egyaránt elárasztott a víz. Fulladozni kezdtem, látásom megszűnt. Éreztem, hogy lábam elemelkedik, majd visszaereszkedik a talajra. Az áramlat földre kényszerített. Kábulatban voltam, mikor az ég kitisztult felettem, a víznem pedig nyoma veszett. A gyomrom megrándult, ahogy köhögni kezdtem. Csurom vizes volt a ruhám, torkom belefájdult az öklendezésbe. Megkönnyebbülten hallottam a többiek köhögését, majd elbizonytalanodtam. Lány nem köhögött rajtam kívül. Olyan lendülettel fordultam hátra, hogy megszédültem. Sophie ugyanott feküdt. Azonnal odamásztam mellé, fejét ölembe vébe próbáltam életjelet csikarni belőle. Könnyeim kicsordultak, mikor nem válaszolt.
- Sophie?! Sophia!!!- Hisztérikusan zokogtam- Juan?!- Egy kéz ragadta meg a vállamat. Juan azonnal ölébe fektette Sophie-t. Óvatosan élesztgetni kezdte, majd egyre erősebben rázta a lányt. Semmi jelet nem adott. Meghalt.
- Meghalt. Juan, meghalt.- Tristan ért oda hozzánk. Ő mondta ki először a tényt.
Juan sírva rogyott rá Sophie testére. Elviselhetetlen érzés tört rám, majd megpillantottam valamit. Azt hittem nem lehet már borzalmasabb.
- Tris-Tristan. Tristan!- Meredten bámultam a faágat, mely alatt Hugo feküdt, véresen, lábán egy hatalmas sebbel. Mozdulatlanul hevert ott, én pedig az idegroham szélén ingáztam. Tristan és Juan egyszerre kapták felém a fejüket, majd észrevették kiborulásom okát. Azonnal rájöttek arra, amire én. Mindketten látták, mikor megtámadták Sophie-t. Juanra néztünk, miközben megpróbáltam leemelni Hugo-ról az ágat. Borzalmasan éreztem magam. Hugo nyögve nyitotta ki a szemét. Leguggoltam mellé, majd megfeledkezve mindenről, átöleltem.
- Camilla.- A szívem elszorult, ahogy a nevemet mondta. Kétségbeesettem markolta a kezemet, mintha és jelenteném számára a biztonságot. Egy káz ragadott ki az ölelésből, ami a földnek csapott.
- Megölted! Te voltál, aki megölte őt! Szerettem! Tudtad, hogy szereted, de megölted!- Juan sírva nézett farkasszemet Hugo-val, aki értetlenül nézett rá.
- Nem tudom miről beszélsz.- A gyomrom görcse rándult, ahogy Hugo védte magát, s látszott rajta a tudatlanság.
- Juan, nem tudja mi történt. Csillapodj le. Barátok vagytok, mindent el fogtok rendezni, csak nyugodjunk meg.
- Tisztában vagy vele, miket beszélsz? Camilla, ez egy szörnyeteg. Megölte őt, megbántott téged, és még véded?- Olyan lenézően nézett Hugo arcába, hogy Tristan-en is látszott a feszengés. Én sem értettem, pontosan miért védem, de így láttam helyesnek.
- Többé már nem a barátom. sosem hittem, hogy valaha is ezt mondom, de vége. Soha többé nem akarlak látni.- Hugo fájdalmasan emelte fel a fejét, tekintete meggyötörtséget sugárzott. Juan meg sem várta a válaszát, ölébe kapta Sophie-t és eltűnt az erdő sűrűjében.
Hugo összeomlott. Arcát a kezébe temette, érzései szinte bennem is éltek. Lábára néztem, melyen a hatalmas seb tátongott, majd elgondolkodtam. Felhúztam a szoknyám, ahol megsebesültem. Zavaromat lehetetlen volt leplezni.
- Camilla, azt mikor szerezted?- Tristan gyanakvó arca megrémített. Titokzatos volt a pillantása. Gyorsan visszaejtettem a szoknyámat, majd nagyot nyelve Hugo-ra néztem, mit sem törődve Tristan kérdésére.
- Fel tudsz állni?- Hugo haragosan nézett a szemembe.
- Gyerekjáték.- Felé nyújtottam a kezemet, de nem törődött vele, felállt. Arca fájdalmasan eltorzult, mikor lábra állt. Nekem is fájt, nem is kicsit. Tristan mellém érve áttette kezemet a vállán, amit hálás pillantással nyugtáztam. Hugo előttünk  sántikált, fejét leszegezte.
- Szerinted mi lesz?- Tristan gondterhelten sóhajtott.
- Semmi sem lesz a régi. Juan jogosan mérges. Felfoghatatlan. Hugo viszont nem tud semmiről.
- És egyáltalán, hogyan történhetett ez meg? Hugo... Az a lény?- Értetlenül zagyváltam, remélve, hogy megérti.
- Átmeneti állapot. Lábon harapták. A méreg bejutott a szervezetébe, ami megmagyarázza az átalakulást. Amint a seb begyógyul, nyoma sem marad.- Úgy beszélt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Honnan tudsz ilyeneket?- Csodálattal néztem rá.
- Itt élek egy ideje.- Nem nézett a szemembe, ami kíváncsivá tett. Valamit elhallgatott.
 A ruhám még mindig vizes volt, Tristan pedig magához ölelt, hogy ne fázzak annyira. Azt a tárgyat markolásztam, amiről idáig meg is feledkeztem. A tükör. Egy pillanatig sem engedtem el, mégsem tűnt fel, hogy a kezemben van. Eszembe jutottak a holmijaim, amiket útközben hajítottam el.
- Tris, vissza kell mennem!- Anyám naplója is a ruháim közt volt, ami egyetlen örökségem. Kitárt, hogy otthagyom, még akkor is, ha Tristan összeráncolt homlokkal vizslatja, hogy meg van-e minden kerekem.
- Hazamentem, és elhoztam a holmimat, köztük egy naplót is, amire szükségem van.- A hangulatom kezdett ismét hisztérikus lenni. Mostanában talán kissé érzékenyebb vagyok...
- Nem akarlak megsérteni, de szerintem most a naplódra van legkevésbé szükséged...- Hitetlenkedve néztem rá.
- Nem akarok naplót írni! Az Isten szerelmére! Anyám naplójáról van szó. Muszáj, hogy velem legyen!- Tris-nek mintha bevillant volna valami, gyorsabban kezdett lépkedni, magával rántva engem is.
- Tris!!!- Levettem a kezem a válláról, majd felé fordultam.
- Nem mehetünk vissza! A Holdfarkasok még mindig ott ólálkodnak. Mi a fontosabb, a napló vagy az életed? Szerintem is az utóbbi, úgyhogy nem nyitok vitát! Kisasszony, azonnal hazamegyünk!- Nem hittem a fülemnek.
- Camilla, egy barátunk elhunyt. Nem ez a legfontosabb most.- Azt hittem menten elájulok. Tudtam, hogy nem illő a napló miatt hisztériáznom, de nem hittem, hogy Tristan felhozza Sophie-t. Hosszú másodpercekig néztem rá, majd sietős léptekkel megindultam haza. Hallottam, ahogy sóhajt, majd utánam jön. Mikor a faházhoz értünk, Alicia mr várt minket. Tristan ragaszkodik hozzá, hogy otthon maradjon, mikor sötét van, illetve nem lenne biztonságban. Hugo kikerülte őt, majd felbaktatott a lépcsőn.
- Hallottam mi történt.- Hangja halk volt és megértő.  Én csak bólintani bírtam.
- Juan merre van?- Tristan helyettem is megszólalt, s megkérdezte, amit én nem tudtam. Alicia arca komor lett.
- Végső nyugalomba helyezik Sophie-t. Velük akartam menni, de Juan megtiltotta. Azt mondta titeket se engedjelek. El akar tőle búcsúzni.- Könnyes lett a szeme, amit nem bírtam nézni, így átöleltem, majd felkísértem a lépcsőn. Tris  mögöttünk lépkedett. Alicia megmutatta a szobámat, majd elment.
- Camilla?-  Tristan komoly arccal nézett a szemembe, majd vonásai ellágyultak. - Holnap megnézem a sebedet.- Majd ügyetlenül átölelt. Mindannyiunk számára nehéz volt ez a nap, s ez az ölelés nagyon jól esett. Elengedtük egymást, majd Tristan elindult a folyosó másik végébe.
Benyitottam újdonsült szobámba, melynek látványa teljesen lenyűgözött. Szembe velem egy hatalmas könyves szekrény állt, mellette egy aprócska oltár, mely fehér selyemkendővel volt leborítva. Tőlem jobbra egy ágy, felette álomfogók hada. Körülvették az egész ágyat.
Fáradtan rogytam le közéjük, megfeledkezve vizes ruháimról. Testemet átjárta a nyugalom, ahogy egyenletes lett a légzésem. Az elmém tarka képeket alkotott, s egy időre minden gond eltűnt körülöttem.

...................................................................................................................................................................

10. Rész

                               Tábortűz

Hugo

A kötél nyomai még mindig égették a bőrömet. Az agyam nem fogta fel, hogy szabad vagyok. Mind szabadok vagyunk.
Néztem az előttem sétáló lányt. Hosszú, barna haját fújta a szél. Arra a pillanatra gondoltam, amikor egymásra néztünk. Ő is azt érezhette, amit én. Ismerjük egymást. A szeme, szája...mindene olyan ismerős. Miután átmentünk a tisztáson, beértünk egy erdőbe. Félelmetes, szinte fekete fák tornyosultak felénk. Egy fiú ment legelöl, mögötte Sophie, Juan és Miguel. Senki sem beszélt, mert túlságosan le voltunk sokkolva.
Vajon hova megyünk? De ami a legfontosabb, mi okuk volt megmenteni minket? Most esett csak le, hogy szinte a halál torkából menekültünk meg. Szabadok vagyunk. Szabadok. Megtorpantam, ahogy el jutott a tudatomig.
- Juan?!- Barátom értetlenül és élettelen arccal fordult hátra. A többiek is megálltak.
- Szabadok.- Ennyi jött ki a torkomon, olyan halkan, hogy szinte elhalt. Juan fáradtan fürkészett.
- Mi?- Elsétáltam a lány mellett, majd megálltam Juannal szemben, kezeimet a vállára tettem.
- Szabadok vagyunk.- Két szó, ami számunkra többet jelentett mindennél. Leesett neki, mert a másik pillanatban könnyes szemmel, nevetve szórított magához.
- Szabadok, szabadok!- Öröm könnyek folytak mindkettőnk szeméből. Leírhatatlan érzés ennyi év szenvedés, munka és könyörtelenség után újra a magad ura lenni. Sophie törékeny kezét éreztem a vállamon. Felnéztem és beengedtem az ölelésünkbe, Miguellel együtt.
A hosszas ölelésünk után, mindenki kicsit megnyugodott, oldódott a feszült hangulat. Juan visszanyerte sziporkáját.
- Te Camill vagy, igaz?- Az előttem sétáló lány mellett folytatta az utat.
- Igen. Te pedig...- A mosolya kicsit elbizonytalanodott, ahogy gondolkozott. Közbe akartam szólni, de nem jött ki hang a torkomon.
- A nevem Juan. Dögösnek jellemezném magam, ami természetes. Gondolom már észre vetted, de még Hugo barátomnak is bejövök.- És rám kacsintott. Kész, vége, Juant tuti megverem. Camilla rámnézett, próbálta leplezni, de látam, hogy vigyorog.
- Ha így folytatod senkinek nem fogsz bejönni, mert átrendezem a képed, szépfiú!- Én is kacsintottam, egy mosoly kíséretében. Camilla elnevette magát, Juan szeme szikrákat szórt.
- Juan?! Ne tedd az agyad, gyere, segíts nekem.- Ez Sophie. Amikor Juan másnak udvarol, féltékeny. Úgy látszik nála ez így működik. Szegény barátomnak kellene már egy kedves barátnő, aki nem játszik vele. Csak ne Camilla legyen az.
- Én vagyok a vak, vagy itt tényleg nincs semmi?- Juannak igaza volt, én sem láttam semmit, amiből tudtam volna, hogy megérkeztünk. Camilla elmosolyodott.
- Nézzetek fel!- Értetlenül felemeltük a fejünket, majd elállt a lélegzetünk. Egy ház, a fa tetején. Egy vékony lépcsőt pillantottunk meg,aminek a legtetején egy lány állt. Fekete lány. Rabszolga, mint mi.
- Tristan! Kiket hoztatok?- A  hangja aranyos volt, elidőzőtt rajtunk a tekintete, majd megvárta, hogy felérjünk.Beléptünk a tágas házikóba, ami lentről kissebbnek tűnt. Azt hittem leszakad ennyi ember alatt, de nem.
- Üdv, Alicia vagyok.- Kinyújtotta a kezèt, amit elfogadtam.
- Hugo.- Sima volt a keze és apró, az enyémhez képest. Juanhoz fordult, aki egy kissé nyíltan bámulta Aliciát. Oldalba böktem barátomat.
- Juan, szerintem kifolyt a nyálad.- Camilla felnevetett, Alicia pedig zavarában tördelte az ujjait.
- Ja, Juan vagyok, így simán, Juan.- Te jó ég...
Miután mindenki tudta mindenkinek a nevét, Camilla félrehívta Aliciát, a fiúk pedig elmentek tűzi fáért. Alicia semleges arccal állt Camilla előtt, aki beszélt hozzá. Miután abbahagyta, elmosolyodtak, majd megölelték egymást. Camilla alacsonyabb volt, s alakja törékenyebb mint Aliciának.
- Hugo! Velünk hozatod a fát? Bámulod a lányokat, mi?- Miguel lényegretörő, mint általában. A lányok meg sem hallották, beszélgettek tovább. Kivettem Miguel kezéből a fát, és a kövekből kirakott körbe tettem. Megérkeztek a többiek is, Sophie Tristan- en lógott. Alicia és Camilla segítettek a nekik száraz levelet gyűjteni, én pedig engedélyt kaptam egy gyors mosakodásra. Felmentem a kisházba, minden ruhámat el akartam égetni. Csak azok emlékeztettek a rabszolgaságra. A fehét felsőmet a földre dobtam, mikor kattant a kilincs. Camilla lépett be, aki kicsit megijedt tőlem.
- Úristen! Ne haragudj, nem tudtam, hogy itt vagy! Jaj, bocsánat.- Szórakoztatónak találtam, ahogy az arcába szökik a vér, szeme pedig megakad a felsőtestemen.
- Semmi baj. Én kérek bocsánatot, csak...- Nem tudtam, hogy mit mondjak, ő sem tudta, lehetett volna meghittebb?
Hirtelen Sophia lépett be. Ki gondolta volna, hogy valaki még jön... Félmeztelen vagyok, Camill olyan vörös mint egy rák.
- Camilla...uu. Megzavartam valamit?- Sophie színlelt zavarában szájához kapta a kezét. Megforgattam a szemem, Camill pedig még vörösebb lett.
- Nem zavartál meg semmit, csan ezt akartam odaadni.- Lehajoltam a pólómért és Sophie- hoz vágtam.
- Égesd el.
- Örömmel!-  Gúnyos mosollyal kiment, magunkra hagyva minket.
- Ha jól látom, Sophie nem a szíved csücske.- A lány végre visszanyerte az eredeti színét. Már épp indult volna kifelé, amikor megragadtam a kezét.
- Még meg sem köszöntem, amit értünk tettél.- Egy fejjel alacsonyabb volt nálam, hosszú szempillái aranyosan megrebegtek, ahogy felnézett rám.
- Nem kell megköszönnöd.- Még mindig a szemembe nézett, az arca egyre jobban közelített az enyémhez. Meg akartam csókolni
- Ne. Ne haragudj, de nem tehetem.- kiszabadította magát az ujjaim alól, és sebes léptekkel eltűnt a fal mögött.
Nem is értem mi ütött belém, hogy csak úgy meg akartam csókolni.
Amikor lementem, már égett a tűz. Besötétedett, s a szikrácskák táncot jártak az ég felé. Leültem Juan mellé egy fatönkre.
- Alicia, nem akarok tolakodó lenni, de egykor te is rabszolga voltál, igaz?- Barátom szégyenlősen piszkálta a haját, úgy nézett a barna bőrű lányra, aki nem vette tolakodásnak ezt a kérdést.
- Igen, így igaz. Tristan és az apukája segítségével sikerült megszöknöm öt évvel ezelőtt. Azóta itt élek, Tristan pedig olyan, mintha a bátyám lenne. Igazán gondoskodó.
- Gondoskodnék én rólad...- Juan barátom ezt tette hozzá, de úgy mondta, hogy csak én hallhassam. Oldalba vágtam, mire felszisszent.
- Alicia, néha azért te gondoskodsz rólam...- Tristan arca ragyogott, ahogy Aliciára nézett, de csupán a testvári szeretettől.
- És veled mi a helyzet Hugo?- Alicia kedvesen rám mosolygott, én pedig monotonon nekikezdtem a történetemnek.
- Én nem tudom, hány éves lehettem, amikor elhurcoltak. Csak azt tudom, hogy féltem. A szemem láttára végeztek a családommal, az addigi életemmel. Rabszolgaként nőttem fel. Életem legnagyobb részében másoknak dolgoztam. Nem emlékszem rá, hogy milyen szabadnak lenni. A remény élt bennem, de nem hittem, hogy valaha kijutunk... Aztán a legreménytelenebb pillanatban, mégis sikerült...- Camillra néztem, aki egész végig csendben ült. Felemelte a tekintetét, ami egy pillanatra találkozott az enyémmel.
-... Szabadok vagyunk. Minden eddigi szenvedés, amit azok az átkozottak okoztak, a múlté. Mind a múlté.- Nem akartam misét tartani, de úgylátszik megértették, mire is gondolok. Csöndben ültünk, elgondolkodva. Még Juan is, pedig megkérdőjelezném, hogy ő tud-e olyat.
Pár perc elteltével Sophie is elmesélte a történetét, miszerint az anyukáját terhesen ölték meg, míg az apja dolgozott. Két testvérével együtt vitték el, akiktől elszakították. Mély utálat fogott el. Milyen emberek ezek? Az ilyen nem ember. Egy várandós nő megölése semmi a többihez képest, amire a rabszolgatartók képesek.
A kezem ökölbe szorult, a tüzet bámultam.
- Rólad még semmit sem hallottunk, Camill.- Miguel hangjára felnéztem, engem is érdekelt Camilla élete, jobban mint szerettem volna. A lány félénken felnézett, arca fájdalmas volt.
- Gazdag, nemesi családba születtem, ami a lehető legrosszabb dolog. A pénz nem megoldás semmire. Az édesanyám két éve halt meg. Őt szerettem a világon mindennél jobban...- Elcsuklott a hangja, s egy könnycsepp buggyant ki a szeméből. Bár nem ismertem őt, borzalmas volt sírni látni.
-... az apámmal sosem jöttem ki jól. Úgy érzem, nem szeret. Szinte gyűlöletet látok a szemében, amikor rám néz. Sosem foglalkozott igazán velünk, mindig a telepen volt.- Utolsó mondatára felkaptam a fejem.
- Milyen telep?- Megrezzent a hangos mondatomra, majd fájdalmasan tette hozzá:
- Rabszolga. Apámé a városi rabszolga telep.- Ennyi kellet. Kész. És én még azt hittem, hogy szenved? Rossz az élete? D. A legundorítóbb ember a világon, az apja. Ő akart kivégezni minket. Erre ment ki a játék. Nyílván közre játszik az apjának, hogy azt higyjük, ő a nagy megmentő, aztán visszavitessen minket, hogy a lehető legbrutálisabb halált kapjuk. Hogy is hihettem el, hogy szabadok lehetünk? Hogy lehettem ekkora szerencsétlen...
- Már mindent értek. Ez volt a terved, ugye? Mikor viszel vissza minket, ha?- Kikeltem magamból. Az eddigi eggyütt érzésem helyét düh vette át. Sírni lett volna kedvem, de csak zihálni tudtam, s felpattantam. Camilla elé álltam, szemébe néztem, megvetően.
- Nem vagy több, csak egy elkényesztetett áruló, akinek fogalma sincs a valódi szenvedésről. Mindent megkaptál az életedben, amit kértél, míg apád családokat rombolt szét! Életemben nem gyűlöltem ennyire senkit... Csak, hogy tudd, a tervetek nem fog összejönni! - Szinte üvöltöttem mérgemben, arra számítva, hogy Camilla semmit sem tud mondani. Helyette felállt, bár kissebb volt mint én, szeme centikre volt az enyémtől.
- Neked fogalmad sincs semmiről! Nem ismered az életemet! Apám tényleg egy szörnyeteg! Ugyanúgy gondolok rá, mint te. Ne merészelj endem árulónak nevezni, mikor gyakorlatilag én mentettem meg az életed! - Kiabált velem, végig a szemembe nézve. Mérges volt, akárcsak én. A többiek döbbenten hallgattak.
- Erre megy ki a játék? Megmentesz, elhiteted, hogy velünk vagy, hogy aztán te magad adhass át apád embereinek? Átlátok rajtad.  Apád jutalmat ídért, ugye?Csak egy ármány dög vagy! Semmi több!- Nem vártam meg, míg válaszolna, Juan felé fordultam.
- Jöttök? Nem várom meg míg a terve sikerülne.- Sokkos arcok néztek rám.
- Szóval így állunk. Maradjatok csak, de én megmondtam.- Megvető pillantást vetettem mindenkire. Camilla hátat fordított nekem, én pedig fapofával indultam neki az erdőnek.
- Hugo?! Hová mész? Ne csináld ezt! Nincs igazad!- Alicia futott utánam. Egy pillanatra megálltam.
- Szerintem te is jobban teszed, ha távol tartod magad tőle, mielőtt téged is visszajuttat a rabszolgaságba.- Alicia arca megkeményedett.
- Sosem tenne ilyet! Te nem ismered az életét! Egyikünk sem ismeri! Még a saját testvére sem! Még csak most ismerkednek, de tudjuk, hogy nem bántana senkit.- Hirtelen elhallgatott, mint aki többet mondott a kelleténél. Összezavart, mert nem értettem a lényeget.
- Mindenesetre, én megmondtam.- Hátat fordítottam Aliciának, a sűrű sötétség felé véve az irányt.


...................................................................................................................................................................