10. Rész

                               Tábortűz

Hugo

A kötél nyomai még mindig égették a bőrömet. Az agyam nem fogta fel, hogy szabad vagyok. Mind szabadok vagyunk.
Néztem az előttem sétáló lányt. Hosszú, barna haját fújta a szél. Arra a pillanatra gondoltam, amikor egymásra néztünk. Ő is azt érezhette, amit én. Ismerjük egymást. A szeme, szája...mindene olyan ismerős. Miután átmentünk a tisztáson, beértünk egy erdőbe. Félelmetes, szinte fekete fák tornyosultak felénk. Egy fiú ment legelöl, mögötte Sophie, Juan és Miguel. Senki sem beszélt, mert túlságosan le voltunk sokkolva.
Vajon hova megyünk? De ami a legfontosabb, mi okuk volt megmenteni minket? Most esett csak le, hogy szinte a halál torkából menekültünk meg. Szabadok vagyunk. Szabadok. Megtorpantam, ahogy el jutott a tudatomig.
- Juan?!- Barátom értetlenül és élettelen arccal fordult hátra. A többiek is megálltak.
- Szabadok.- Ennyi jött ki a torkomon, olyan halkan, hogy szinte elhalt. Juan fáradtan fürkészett.
- Mi?- Elsétáltam a lány mellett, majd megálltam Juannal szemben, kezeimet a vállára tettem.
- Szabadok vagyunk.- Két szó, ami számunkra többet jelentett mindennél. Leesett neki, mert a másik pillanatban könnyes szemmel, nevetve szórított magához.
- Szabadok, szabadok!- Öröm könnyek folytak mindkettőnk szeméből. Leírhatatlan érzés ennyi év szenvedés, munka és könyörtelenség után újra a magad ura lenni. Sophie törékeny kezét éreztem a vállamon. Felnéztem és beengedtem az ölelésünkbe, Miguellel együtt.
A hosszas ölelésünk után, mindenki kicsit megnyugodott, oldódott a feszült hangulat. Juan visszanyerte sziporkáját.
- Te Camill vagy, igaz?- Az előttem sétáló lány mellett folytatta az utat.
- Igen. Te pedig...- A mosolya kicsit elbizonytalanodott, ahogy gondolkozott. Közbe akartam szólni, de nem jött ki hang a torkomon.
- A nevem Juan. Dögösnek jellemezném magam, ami természetes. Gondolom már észre vetted, de még Hugo barátomnak is bejövök.- És rám kacsintott. Kész, vége, Juant tuti megverem. Camilla rámnézett, próbálta leplezni, de látam, hogy vigyorog.
- Ha így folytatod senkinek nem fogsz bejönni, mert átrendezem a képed, szépfiú!- Én is kacsintottam, egy mosoly kíséretében. Camilla elnevette magát, Juan szeme szikrákat szórt.
- Juan?! Ne tedd az agyad, gyere, segíts nekem.- Ez Sophie. Amikor Juan másnak udvarol, féltékeny. Úgy látszik nála ez így működik. Szegény barátomnak kellene már egy kedves barátnő, aki nem játszik vele. Csak ne Camilla legyen az.
- Én vagyok a vak, vagy itt tényleg nincs semmi?- Juannak igaza volt, én sem láttam semmit, amiből tudtam volna, hogy megérkeztünk. Camilla elmosolyodott.
- Nézzetek fel!- Értetlenül felemeltük a fejünket, majd elállt a lélegzetünk. Egy ház, a fa tetején. Egy vékony lépcsőt pillantottunk meg,aminek a legtetején egy lány állt. Fekete lány. Rabszolga, mint mi.
- Tristan! Kiket hoztatok?- A  hangja aranyos volt, elidőzőtt rajtunk a tekintete, majd megvárta, hogy felérjünk.Beléptünk a tágas házikóba, ami lentről kissebbnek tűnt. Azt hittem leszakad ennyi ember alatt, de nem.
- Üdv, Alicia vagyok.- Kinyújtotta a kezèt, amit elfogadtam.
- Hugo.- Sima volt a keze és apró, az enyémhez képest. Juanhoz fordult, aki egy kissé nyíltan bámulta Aliciát. Oldalba böktem barátomat.
- Juan, szerintem kifolyt a nyálad.- Camilla felnevetett, Alicia pedig zavarában tördelte az ujjait.
- Ja, Juan vagyok, így simán, Juan.- Te jó ég...
Miután mindenki tudta mindenkinek a nevét, Camilla félrehívta Aliciát, a fiúk pedig elmentek tűzi fáért. Alicia semleges arccal állt Camilla előtt, aki beszélt hozzá. Miután abbahagyta, elmosolyodtak, majd megölelték egymást. Camilla alacsonyabb volt, s alakja törékenyebb mint Aliciának.
- Hugo! Velünk hozatod a fát? Bámulod a lányokat, mi?- Miguel lényegretörő, mint általában. A lányok meg sem hallották, beszélgettek tovább. Kivettem Miguel kezéből a fát, és a kövekből kirakott körbe tettem. Megérkeztek a többiek is, Sophie Tristan- en lógott. Alicia és Camilla segítettek a nekik száraz levelet gyűjteni, én pedig engedélyt kaptam egy gyors mosakodásra. Felmentem a kisházba, minden ruhámat el akartam égetni. Csak azok emlékeztettek a rabszolgaságra. A fehét felsőmet a földre dobtam, mikor kattant a kilincs. Camilla lépett be, aki kicsit megijedt tőlem.
- Úristen! Ne haragudj, nem tudtam, hogy itt vagy! Jaj, bocsánat.- Szórakoztatónak találtam, ahogy az arcába szökik a vér, szeme pedig megakad a felsőtestemen.
- Semmi baj. Én kérek bocsánatot, csak...- Nem tudtam, hogy mit mondjak, ő sem tudta, lehetett volna meghittebb?
Hirtelen Sophia lépett be. Ki gondolta volna, hogy valaki még jön... Félmeztelen vagyok, Camill olyan vörös mint egy rák.
- Camilla...uu. Megzavartam valamit?- Sophie színlelt zavarában szájához kapta a kezét. Megforgattam a szemem, Camill pedig még vörösebb lett.
- Nem zavartál meg semmit, csan ezt akartam odaadni.- Lehajoltam a pólómért és Sophie- hoz vágtam.
- Égesd el.
- Örömmel!-  Gúnyos mosollyal kiment, magunkra hagyva minket.
- Ha jól látom, Sophie nem a szíved csücske.- A lány végre visszanyerte az eredeti színét. Már épp indult volna kifelé, amikor megragadtam a kezét.
- Még meg sem köszöntem, amit értünk tettél.- Egy fejjel alacsonyabb volt nálam, hosszú szempillái aranyosan megrebegtek, ahogy felnézett rám.
- Nem kell megköszönnöd.- Még mindig a szemembe nézett, az arca egyre jobban közelített az enyémhez. Meg akartam csókolni
- Ne. Ne haragudj, de nem tehetem.- kiszabadította magát az ujjaim alól, és sebes léptekkel eltűnt a fal mögött.
Nem is értem mi ütött belém, hogy csak úgy meg akartam csókolni.
Amikor lementem, már égett a tűz. Besötétedett, s a szikrácskák táncot jártak az ég felé. Leültem Juan mellé egy fatönkre.
- Alicia, nem akarok tolakodó lenni, de egykor te is rabszolga voltál, igaz?- Barátom szégyenlősen piszkálta a haját, úgy nézett a barna bőrű lányra, aki nem vette tolakodásnak ezt a kérdést.
- Igen, így igaz. Tristan és az apukája segítségével sikerült megszöknöm öt évvel ezelőtt. Azóta itt élek, Tristan pedig olyan, mintha a bátyám lenne. Igazán gondoskodó.
- Gondoskodnék én rólad...- Juan barátom ezt tette hozzá, de úgy mondta, hogy csak én hallhassam. Oldalba vágtam, mire felszisszent.
- Alicia, néha azért te gondoskodsz rólam...- Tristan arca ragyogott, ahogy Aliciára nézett, de csupán a testvári szeretettől.
- És veled mi a helyzet Hugo?- Alicia kedvesen rám mosolygott, én pedig monotonon nekikezdtem a történetemnek.
- Én nem tudom, hány éves lehettem, amikor elhurcoltak. Csak azt tudom, hogy féltem. A szemem láttára végeztek a családommal, az addigi életemmel. Rabszolgaként nőttem fel. Életem legnagyobb részében másoknak dolgoztam. Nem emlékszem rá, hogy milyen szabadnak lenni. A remény élt bennem, de nem hittem, hogy valaha kijutunk... Aztán a legreménytelenebb pillanatban, mégis sikerült...- Camillra néztem, aki egész végig csendben ült. Felemelte a tekintetét, ami egy pillanatra találkozott az enyémmel.
-... Szabadok vagyunk. Minden eddigi szenvedés, amit azok az átkozottak okoztak, a múlté. Mind a múlté.- Nem akartam misét tartani, de úgylátszik megértették, mire is gondolok. Csöndben ültünk, elgondolkodva. Még Juan is, pedig megkérdőjelezném, hogy ő tud-e olyat.
Pár perc elteltével Sophie is elmesélte a történetét, miszerint az anyukáját terhesen ölték meg, míg az apja dolgozott. Két testvérével együtt vitték el, akiktől elszakították. Mély utálat fogott el. Milyen emberek ezek? Az ilyen nem ember. Egy várandós nő megölése semmi a többihez képest, amire a rabszolgatartók képesek.
A kezem ökölbe szorult, a tüzet bámultam.
- Rólad még semmit sem hallottunk, Camill.- Miguel hangjára felnéztem, engem is érdekelt Camilla élete, jobban mint szerettem volna. A lány félénken felnézett, arca fájdalmas volt.
- Gazdag, nemesi családba születtem, ami a lehető legrosszabb dolog. A pénz nem megoldás semmire. Az édesanyám két éve halt meg. Őt szerettem a világon mindennél jobban...- Elcsuklott a hangja, s egy könnycsepp buggyant ki a szeméből. Bár nem ismertem őt, borzalmas volt sírni látni.
-... az apámmal sosem jöttem ki jól. Úgy érzem, nem szeret. Szinte gyűlöletet látok a szemében, amikor rám néz. Sosem foglalkozott igazán velünk, mindig a telepen volt.- Utolsó mondatára felkaptam a fejem.
- Milyen telep?- Megrezzent a hangos mondatomra, majd fájdalmasan tette hozzá:
- Rabszolga. Apámé a városi rabszolga telep.- Ennyi kellet. Kész. És én még azt hittem, hogy szenved? Rossz az élete? D. A legundorítóbb ember a világon, az apja. Ő akart kivégezni minket. Erre ment ki a játék. Nyílván közre játszik az apjának, hogy azt higyjük, ő a nagy megmentő, aztán visszavitessen minket, hogy a lehető legbrutálisabb halált kapjuk. Hogy is hihettem el, hogy szabadok lehetünk? Hogy lehettem ekkora szerencsétlen...
- Már mindent értek. Ez volt a terved, ugye? Mikor viszel vissza minket, ha?- Kikeltem magamból. Az eddigi eggyütt érzésem helyét düh vette át. Sírni lett volna kedvem, de csak zihálni tudtam, s felpattantam. Camilla elé álltam, szemébe néztem, megvetően.
- Nem vagy több, csak egy elkényesztetett áruló, akinek fogalma sincs a valódi szenvedésről. Mindent megkaptál az életedben, amit kértél, míg apád családokat rombolt szét! Életemben nem gyűlöltem ennyire senkit... Csak, hogy tudd, a tervetek nem fog összejönni! - Szinte üvöltöttem mérgemben, arra számítva, hogy Camilla semmit sem tud mondani. Helyette felállt, bár kissebb volt mint én, szeme centikre volt az enyémtől.
- Neked fogalmad sincs semmiről! Nem ismered az életemet! Apám tényleg egy szörnyeteg! Ugyanúgy gondolok rá, mint te. Ne merészelj endem árulónak nevezni, mikor gyakorlatilag én mentettem meg az életed! - Kiabált velem, végig a szemembe nézve. Mérges volt, akárcsak én. A többiek döbbenten hallgattak.
- Erre megy ki a játék? Megmentesz, elhiteted, hogy velünk vagy, hogy aztán te magad adhass át apád embereinek? Átlátok rajtad.  Apád jutalmat ídért, ugye?Csak egy ármány dög vagy! Semmi több!- Nem vártam meg, míg válaszolna, Juan felé fordultam.
- Jöttök? Nem várom meg míg a terve sikerülne.- Sokkos arcok néztek rám.
- Szóval így állunk. Maradjatok csak, de én megmondtam.- Megvető pillantást vetettem mindenkire. Camilla hátat fordított nekem, én pedig fapofával indultam neki az erdőnek.
- Hugo?! Hová mész? Ne csináld ezt! Nincs igazad!- Alicia futott utánam. Egy pillanatra megálltam.
- Szerintem te is jobban teszed, ha távol tartod magad tőle, mielőtt téged is visszajuttat a rabszolgaságba.- Alicia arca megkeményedett.
- Sosem tenne ilyet! Te nem ismered az életét! Egyikünk sem ismeri! Még a saját testvére sem! Még csak most ismerkednek, de tudjuk, hogy nem bántana senkit.- Hirtelen elhallgatott, mint aki többet mondott a kelleténél. Összezavart, mert nem értettem a lényeget.
- Mindenesetre, én megmondtam.- Hátat fordítottam Aliciának, a sűrű sötétség felé véve az irányt.


...................................................................................................................................................................

8. Rész

                      A halál szele
                                   1. fejezet

Hugo

A szívem a torkomban dobogott, ahogy a léptek egyre közelebbről hallatszódtak. Erősen a falnak szorítottam felsőtestemet. Hirtelen csend lett, s egy vékony, ismerős hang szólalt meg, alig hallhatóan.
- Juan? Itt vannak a kulcsok. Sietnünk kell.- Sophie hangja megkönnyebbülést hozott. Leengedtem megfeszült vállaim, majd lassan a cella ajtajához másztam.
- Egy csodálatos hölgy, bátor és még a sötétben is észbontóan néz ki.- Megforgattam a szemem, mert nem igaz, hogy Juan ennyire naiv. Sophie nem szereti őt, csak irányítja mint egy bábút. Sosem kedveltem igazán a lányt, talán pont e miatt.
- Kívülről lehet, hogy szép... Sietnünk kellene. Nemsokára felkel a nap.- Juan visszafojtott nevető hangot adott ki magából a megjegyzésemre, Sophie arca pedig mintha eltorzult volna. Szánakozó pillantást vetettem rá, s széttártam a kezeimet, jelezve, hogy őszinte vagyok, nem pedig kedves. A kettő együtt sosem jön össze...
- Ideadnád a kulcsokat?- kedvesen rávigyorogtam, ő pedig fintorogva a kezembe ejtette a szabadságomat. Talán nem kellett volna megbántanom, végtére is ő hozott ki minket a négy fal közül... Majd egyszer meghálálom, ha leszállt a legjobb barátom érzéseiről.
A zár apró kattanással nyílt ki, ahogy elfordítottam benne a kulcsot.Nagyot sóhajtottam, majd kiléptem az ajtón. Nem álmodtam, tényleg ki tudtam menni. Ez volt a szabadságunk első, egyben legkönnyebb lépése. Nem tudom, hogy Sophie , hogy jutott ki, és terelte el az őrök figyelmét, de ügyes volt, annyi biztos. Juan cellájához fordultam, ahol barátom már nagyon türelmetlenül várta, hogy kiszabadítsam.
- Hugo, kinyitnád nekem is?
- Ja, hogy te is ki szeretnél jönni?- Játékosan rávigyorogtam, s meglengettem előtte a kulcscsomót.
- Ne szórakozz már! Nincs sok időnk.- Teljesen kétségbe volt esve, de nekem most gonoszkodni volt kedvem.
- Megèri ez nekem? Magamra szabadítsak egy hősszerelmest?- Megjátszott gondolkodással vakargattam az állam, míg hirtelen kivették a kulcsot a kezemből
- Nincs időnk a marhaságokra! Ne most éld ki magad!- Úgy látszik Sophie tényleg berágott rám. Nyors mozdulatokkal nyitotta ki a cellát, barátom pedig üdvözlés képpen beleütött a vállamba.
- Nem voltál vicces...- Elhaladt előttem, csakúgy mint Sophie, aki merő "véletlenségből" széttaposta a lábam.
Miután a "párocska" kellően megsanyargatott, elindultunk a sötét épület folyosóján. Én mentem leghátul, Juan vezetett minket Miguel cellájához. A folyosó minkét oldalán rabszolák aludtak, elszigetelve egymástól. Halk szuszogás lepte el a környezetet, nekem pedig majd megszakadt a szívem. Miért ilyen velünk a sors? Miért nem tudunk mindenkit szabaddá tenni?
Akaratlanul is megtorpantam, és a lábaim összecsuklottak. Térdre estem, mert úgy éreztem, hogy az idegeim felmondták a szolgálatot. Túl sokat szenvedtünk. Mikor lesz vége?
- Hugo? Mi a baj? Kelj fel! Nem maradhatunk itt! Nincs időnk. Kérlek ne most add fel. Minden rendben lesz csak állj fel.- Juan segített felállni , de testem nem hagyta abba a remegést. Zihálva vettem a levegőt. A halálfélelem úgy hatolt belém, mint egy nyílvessző. Ismét összerogytam, magammal rántva Juant is.
- Kérlek, ne add fel. Nyugodj meg, emlékszel mit ígértem?- Juan mellém ülve átkarolt, mintha a keze megvédhetett volna bármitől.
-Hugo, nézz rám! Emlékszel mit ígértem? Soha, de soha nem hagynám, hogy bajod essen. Soha.- Erőtlenül bólintottam, majd vállába temettem az arcom. Biztonságot nyújtott, hogy velem lesz mindvégig. Kezdtem megnyugodni, s beláttam, hogy nem maradhatunk itt. Ahogy felálltunk, észrevettük, hogy Sophie nincs velünk.
- Hol van Sophie?- Értetlenül néztem Juanra , aki elmondta, hogy előre küldte a lányt Miguel-hez. A folyosó végéről hangokat lehetett hallani. Teljesen ledermedtünk. Akár meg is áshatjuk a sírunkat... Két férfi hang, egyre hangosodott. Tanácstalanul néztün össze. Egyre gondoltunk. Mélyet sóhajtottam, majd megragadtam barátom vállát, s testvéri ölelésre húztam magamhoz, amit viszonzott.
- A legjobb dolog az életemben, hogy megismerhettelek. Köszönöm.- Egy könnycsepp csordult ki a szememből, mire Juan erősebben szorított.
- Nem kell elbúcsúznod, mert tőlem a túlvilágon sem szabadulsz.- Viccnek szánta, de ahogy eltolt magától, szemeiben láttam az elveszettséget. Kiabálás törte meg a nyomasztó csendet.
-Ezért halál jár!!! Nem menekülsz meg! Pokolra juttok mindannyian!- A hang irányába kaptuk a fejünket, mert azt hittük, nekünk kiabálnak. De nem. Csodával határos módon az őrök ellenkező irányba vették az irányt handos dobogással. Sokkos állapotba kerültünk, majd belém hasított valami.
- Sophie!- Juan rámkapta a tekintetét, majd kilőtt, mint a puskagolyó.
- Ne! Ne !!!- Reménytelenség visszhangzott szavaiban. Gyorsan vette a kanyarokat, míg Miguel cellájához nem ért. Az ajtó tárva- nyitva. Ezúttal ő rogyott a földre. Melléültem.
- Nincs semmi bajuk. Biztosan kimentek a tisztásra és minket várnak. Kelj fel és induljunk mi is.- Bíztatni próbáltam, majd vállamra támaszkodva a végső kijárat felé vettük az irányt.

*****

- Hugo, te is hallod? Ez Miguel!- Zavarodott pillantásokkal próbáltuk megkeresni, honnan jöhet Miguel segítségkérő hangja. A tisztáson álltunk, majd dél felé indulva követtük a kiáltásokat. A hosszú harmatos fű birizgálta a lábamat, de nem érdekelt. Lehet, hogy egy barátunk bajban van. Szaporább léptekkel haladtunk. A hangok a régi gabonatárolóból jöttek.
- Neee!!!- Ez Sophie vékony kiáltása volt, aminek hallatán Juan vérszemet kapott. Rohanni kezdett, semerre sem nézett. Kénytelen voltam követni, bár nem voltam benne biztos, hogy ez nem valami átverés.
Igazam volt. Amint az aztóhoz értem, belöktek rajta, majd rekedtes nevetés hallatszott.
- Milyen aranyos, hogy azt hittétek megszökhettek! Érthetetlen számomra, hogy csak most sikerült elkapnunk titeket.- A siló üres volt. Két őr állt az ajtónál, egy fogott engem, egy- egy pedig Sophiet, Juant és Miguelt. Aki beszélt, nem őr volt. Az őrök csak a szolgái boltak, akárcsak mi. Ő maga Lucifer volt. A világon nem láttam nála kegyetlenebb lényt. Övé volt minden. A birtok, rabszolgák, őrök. Ő irányított mindent. D. Mindenki csak D- nek emlegette.
- Tudjátok mi jár azoknak, akik ellenszegülnek?- Költői kérdés. Mindenki tudta, hogy a szökésért halál jár. Minden félemem beigazolódott. Itt van a vége. Ennyi lett volna az életem? Ennyi lett volna mindannyiunk élete?
Erős rántást éreztem a kezemen. Csak ennyire elmlékszem...

*****

Résnyire nyitottam a szemeim. A nap ragyogott felettem. Meghaltam talán?
Szédültem. Felültem, s körbepillantva láttam a többieket, akik mellettem feküdtek. Aztán megpillantottam a hatalmas tömeget... az összes rabszolga körülöttünk állt. Szemükben sajnálat és szánakozás bújkált. Hallottam, ahogy halkan pusmognak. Egy fapódiumon feküdtünk, amiből rögtön világossá vált:
Kötél általi halál.
Sosem láttam még olyat, de most meg fogom élni. Leírhatatlan az a félelem, amit èreztem.
- H- Hugo?- Barátom gyenge hangjára felfigyeltem.
- Itt...Itt vagyok.- Nem mutattam ki, mennyire félek.- Sajnálom.- Egy feketébe öltözött férfi elkapta Juan kezét és felrángatta a földről.
- Te leszel az első!- Szórakozott hangja undorral töltött el. A harag elnyomta a félelmemet, ahogy felpattantam
- Ne bántsa! Kérem, inkább engem vigyen helyettük. Csak engem. Az egész az én hibám. Csak én érdemlek halált.-  Egyenesen álltam, felszegett fejjel vártam a halálomat. A férfi hanyagul ellökte Juant, aki a a földnek csapódott. A " kaszás" megragadott.
- Megengedem, hogy te legyél az első, hogy ne kelljen végignézned a többieket, nyomorult.- A megjelölt helyre rángatott, majd nyakamba akasztotta a hurkot.
- Kérlek Őrangyalom. Kérlek, kérlek.- halkan mormoltam, majd meghallottam az ismerős, rekedtes nevetést.
- Halált reá!


...................................................................................................................................................................