3.Rész

                                Napló

Camill*

- Camill kérlek nyisd ki az ajtót! Beszélnünk kell!-
Josephin dörömbölt, de nem tudtam, hogy beengedjem-e. Mi van ha látta? Ha tudja, hogy esetleg közöm lehet a történtekhez. Lehetetlen. Nem láthatta hiszen csak én láttam, a fejemben. De mi van, ha látta rajtam? Nem, ez nem történhet meg!! Nem hihetik azt, hogy közöm van hozzá!!! Nem vagyok gyilkos!
- Cami, kérlek.-
Tanakodtam egy kicsit, de beengedtem. De a hangja egyáltalán nem hangzott vádlóan vagy gyanakvóan. Egyszerűen kedves volt. Lassan az ajtóhoz sétáltam és alig mertem kinyitni. Mint egy gyerek, akit rosszaságon kapnak...
- Végre már, hogy beengedsz.-
Semmit sem tudtam mondani, csak ültem az ágyamon és néztem ahogy gondolkozik.
- Figyelj Camill, nem tudom mi ez az egész, de ha bármi közöd van Rose kisasszony halálához, akkor kérlek....
- Mi??? Meghalt?-
Josephin némán bólintott, én pedig lesokkolódtam. Ez nem lehet. Nem én öltem meg... De Josephin honnan tudta? És miért nem mérges vagy csalódott?
- Tudom, hogy közöd van a történtekhez és ne aggódj...-
Jose megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett:
- Megőrzöm a titkodat, ahogy anyáét is megőriztem.- Ezt a mondatát nem tudtam hová tenni.
- Nem értelek Jose...
- Nem is kell. Majd idővel megértesz mindent.-
Rám mosolygott. Az arca, akár anyánké. Bár én vagyok az idősebb, ő sokkal érettebb és erősebb mint én. Anyánk halála óta, ő gondoskodik a családunkról. Sosem láttam anyánk miatt szomorkodni. Mintha tudná, hogy neki kell példát mutatnia, mert ha ő tovább lép, akkor nekünk is könnyebb. Ezért is ő áll legközelebb apánkhoz. Robertet és engem sosem szeretett annyira mint őt. Mintha lenne benne valami távolságtartás irántunk. Persze ezt nem vallaná be.
- Az ajándékodat még meg sem kaptad tőlem.-
Oldalra nyúlt,és elő vett egy csinosan becsomagolt dobozt.
- Tudod, hogy nem kellett volna külön ajándékot venned. Apa úgyis vett valami felesleges dolgot a többi közé.-
Felvonta fél szemöldökét, nem szereti amikor így beszélek apáról. Így gyorsan hozzátettem:
- Aminek biztos nagyon örülök majd, ha megkapom!
Villantottam egy őrült-vigyort.
- Megyek és megnézem, hogy Rob lefeküdt-e már. És neked is ideje lenne...- Megjelent az anyai arckifejezése, amivel tiszteletet próbál parancsolni. Ilyenkor vissza kell tartanom a nevetésemet.
- Nagykorú vagyok, tudod ugye?
Ismét egy vigyort villantottam rá, ő pedig fejcsóválva kiment, ezzel egyedül hagyva engem, az idegölő gondolataimat és az ajándékot. Sóhajtottam egyet, majd az ölembe vettem a kis dobozkát.
* Na lássuk mit kaptam.*

Kibontottam a csomagolást, ami alatt egy kis levélke és egy könyv volt. Címtelen könyv. Arany cirádás minták díszítették a zöldes borítót. A levélben ez állt:

"Kedves Camill, ne haragudj amiért ezt így kell meg tudnod, de nem volt alkalmam ezt elmondani neked.
Tudod, hogy már nem lehetek ott veletek, de ennek oka van...
Mindig is tudtam, hogy te öröklöd apád vérvonalának képességét, amit részletesen leírtam és tovább adom neked segítségül. Most biztosan nem érted, hogy mire gondolok,  de idővel mindent megértesz. Arra kérlek, vigyázz, mert ami egykor áldás, könnyen átokká válik."

*Anyu..ez anya naplója.*

Sírni kezdtem, nem fogtam fel a levél lényegét, csak azt, hogy ezt édes anyám írta... nekem. Csak nekem.
Megfogtam a naplót, majd elhelyezkedtem az ágyamban. Lassan kinyitottam a megviselt lapokat, és olvasni kezdtem.
Már harmadszorra próbáltam elolvasni az első mondatot, de egyszerűen nem ment...
Ez nem is szokványos írás. Olyan bonyolult, cifra jelek amiknek semmi értelme. Sokra megyek vele ha el sem tudom olvasni... Fáradt voltam ezért félre tettem, az ágyam melletti kis asztalra. Bebújtam a hatalmas, kényelmes ágyamba, és mélyen beleburkolóztam a paplanba. Lehajtottam a fejem és álomba merültem. Az álom csendesen lopódzott a fejembe, s nyugalmat árasztott. Anyám ölében ültem, csendesen, biztonságban. Aztán mindennek nyoma veszett.

Hirtelen bevillant valami.


...................................................................................................................................................................

2.Rész

                               Furcsa seb

Hugo

Csodás reggelre ébredtünk! Várjunk csak..... mégsem, mert itt senki sem aludt!

Szokásosan dolgoztunk ezeknek a "kellemes" embereknek. Köszönet nincs, aludni minek? Ma hivatalosan is nagykorú lettem, de ez csak annyin változtat, hogy a gyerek fegyelem helyett, most felnőtt módszerrel torolják meg engedetlenségemet. Ami már egy ideje nem fordult elő...

- Hugo??!!! Na ki született ma? - Vigyorgott rám Juan barátom, akinek ez a vigyor inkább ijesztő vicsorgásra sikerült. A szántóföld közepén dolgoztunk, a többi emberrel együtt, akik csendben végezték a feladatukat. Nekünk is az lett volna a dolgunk, de Juan sosem az engedelmességéről volt híres. Fekete haja kócosan keretezte arcát, s a mosoly ma sem hiányzott a képéről. 

Vászon pólója koszos lett a homoktól, lábán pedig fegyelmezésének nyomai látszódtak. Sosem értettem, ennek ellenére hogyan lehet mindig olyan '' be happy''.

- Itt vagyok 1 méterre mögötted! Ne ordíts! Még meghallják! Amúgy meg, nem tudom kinek van ma szülinapja, de marhára nem örül neki!!- Mogorván visszatereltem figyelmemet az ásásra, de Juan csak nem bírt magával. 

- Arra gondoltam, hogy ebéd szünetben megünnepelhetnénk!! -

Kikerekedett szemekkel néztem rá, de nem nagyon érdekelte. Vigyora idióta grimasszá fajult, ami látszólag nem zavarta.

- Akkor hallgatás, beleegyezés! - Elégedetten bólintott egyet,aztán folytatta a munkát.

Pár percig csak bámultam alakját, és nem fért a fejembe ez az ötlet. Na meg az sem, vajon, hogyan képes fütyörészve ásogatni azon a helyen, ahol a legtöbb kínt kell átélnünk. Bolondnak tartottam, de irigyeltem is az optimizmusát, amivel már nem egyszer mentette meg az életemet.
Mélyet sóhajtva elfogadtam sorsomat, majd monoton munkába kezdtem. 

       ~~~

Elérkezett az ebédszünet is. És Juan "csodálatosan kivitelezhető" terve is. Úgyhogy elindultunk a szántóföld határáig, ameddig egyébként tilos elmenni.

- Hugo?! Gyere már gyorsabban ember! Ha már ki kell szöknöm miattad akkor ne itt bukjunk le.

- Hé!! Miattam? Nem is akartam ünnepelni!!

 * ez komolyan nem normális...

- Jó, jó... De amúgy.....

*Mi a franc??!!!*

Amikor már majdnem ott voltunk, megálltam, mert eszméletlenül viszketni kezdett a térdem. Megnézted, de semmi nyoma nem volt csípésnek vagy ilyesmi. Vállat vontam és odasiettem Juanhoz, aki a barátaink társaságában ült

Sophia értetlenül nézett Juanra, aki a lány hosszú, barna haját fonta, s barna szemeit dicsérte. A szántóföld talajához hasonlította azokat, ami egyértelműen nem tetszett Sophienak.
Mosolyogtam, de reméltem, hogy barátom végre észreveszi, hogy a lány csak kihasználja.
Egy erős férfi alkat terült ki a főben, nem messze a pártól. Miguel volt az, aki zöld szemeivel vágyakozva nézte az elsuhanó madarakat, s néha-néha felnevetett Juan bókjain. Letelepedtem mellé, majd kezdetét vette a szülinapom.

                                                                          ~~~

 - Az ebéd szünetnek rég vége. Juan,vissza kellene mennünk!!-Értetlenül néztem Sophie-ra. mert csak akkor jött erre rá. Juan sem az eszéért szerette...
Aztán Juanra néztem. Na erre mi lesz a válasza?

-Jaj Sophia,ne kezdd! Hugo...jézusom, mi lett a lábaddal?

-Mi?Mi lett volna?semm...azta,nem tudom.

Ahogy lenéztem, a lábamon egy elég méretes seb díszelgett (azért nem akkora, hogy belehaljak), amit nem tudom hol szereztem, mert sehol sem estem el... Nem tudtam sokat agyalni rajta, mert hirtelen

hatalmas durranásra lettünk figyelmesek.
Miguel ledermedt, neki esett le először:
- Észre vették, hogy eljöttünk...


...................................................................................................................................................................

1.Rész

                                                              Szülinapi katasztrófa

Camill*

Életem egyik nagy napjának kellene lennie, hogy 21 éves lettem, de nem tudok örülni neki. Ugyanis 2 éve ezen a napon vesztettem el édesanyámat. És én azóta gyászolom őt az egyetlen helyen amit szeretek:

Landlake-tó erdejében, ahol most is vagyok.

                                *******

Borús napnak indult ez a mai. A madarak sem énekeltek, mintha gyászolnának ,bár ez nem volt valószínű. A napomat ma is az erdőben indítottam. Besétáltam az erdő legmélyére, ahol néha furcsa állathangokat lehetett hallani, de egy ideig nem sikerült őket azonosítanom. Épp a tónál voltam amikor megszólalt a déli harang, ami azt jelentette, mennem kell! Hűen magamhoz, hazafelé menet elestem a semmiben, és jól elszakítottam a ruhámat. Meg persze lett egy szép horzsolás a térdemen. Hát nem előkelő?
Átvágtam a mezőn, ami közvetlenül a birtokunk mellett, gazosan árválkodott, mert gazdája nem volt. Hagytam, hogy a kora reggelről maradt harmat cseppek kimossák sebesült térdem. Abban reménykedtem, talán az út nem fogy el előttem, s nem kell szembenéznem az otthon váró ünnepéllyel, de sajnos nem így történt. Megpillantottam a hatalmas embertömeget, akik nyüzsögve várták a bebocsátást. 

Apám szokásosan nem törődött a véleményemmel, és hatalmas díszünnepséget szervezett... Ragyogó. Ma is lehet bájologni...
A hatalmas abroncsos ruhákba öltözött nők, és frakkot és elegáns öltönyt viselő kísérőik magabiztosan lépkedtek a bejárat felé, ahol apám egyenként üdvözölte őket. Nyilván fogalma sem volt, hogy egyáltalán hol vagyok, de ennek ellenére nyugodt szívvel kezdte el az ünneplést.

Nagyon mérges voltam rá, mert sosem törődik azzal, hogy én mit akarok.

Amikor megláttam, a dühöm még nagyobb lett! A hátsó bejáraton osontam be a házba, majd mit sem törődve egy meglepett párral, felrohantam a lépcsőn, egyenesen a szobámba. Bár nem volt ínyemre a mulatság, mégis az én tiszteletemre rendezték, így gyorsan rendbe szedtem magam, s örültem, mert a belépőmre mindenki felfigyelt. Sokan üdvözöltek, s elhalmoztak jókívánságukkal. Mosolyogtam, de amit belül éreztem, azt senki sem látta.

200 ember után már nem tartottam számon az érkezőket. De gondolom mindenki megérkezett, ezért leültünk az asztalhoz, ami két egybenyitott termen át tartott. Rengeteg gyertya égett és a főételek után megérkezett a nem túl kicsi tortám. Még mindig iszonyat dühös voltam apámra, aki ott sem volt...

Oldalra néztem és az ajtóban állva cseverészett valami...nővel! Hát nem cuki?

A gyereke gyászolva ül egy rakás emberrel akit nem is ismer, ő meg nagyban bájolog...

Josephine megfogta a kezem, ezzel jelezve, hogy nyugodjak le, de nem tudtam!!! Tomboltam és olyanra gondoltam, amire nem kellett volna:

Elképzeltem, ahogy az a "nő" összeesik és meghal. Dühömben sem kellett volna ilyet gondolnom, de ami utána történt...

A gyertyák elaludtak, apám "nője" pedig nagyot csattant a padlón!

Magamban arra gondoltam, hogy talán csak képzeltem, és semmi ilyesmi nem történt. Becsuktam a szemem, majd ismét kinyitottam. Ugyanaz a látvány. Apám hitetlen arccal próbálta feléleszteni a nőt, de az semmire sem reagált. 

Apám az orvosért küldette az őröket, én pedig kiakadtam. Felrohantam a szobámba, faképnél hagyva a zavart vendégeimet. Hangos csattanással csuktam be szobám ajtaját, majd az ágyra rogyva elnyomott a tehetetlenség álma.

                                                                        ********

Arra ébredtem, hogy valaki eszméletlenül dörömböl...



.................................................................................................................................................................

Prológus

A nevem Camill. 1837-ben születtem Morgan városában. Apám gazdag rabszolgatartó. Édesanyám, Maryanne Felice úri hölgy, fiatalon ment hozzá apámhoz. Korán szült meg engem és két testvéremet Josephine-t és Robert Darlingot. Eddigi életem során mindenki előtt visszafogtam magam és pukedliztem... Leány lévén ezt várták el tőlem. Egy ideig szenvedtem, mert nem tudtam, hogyan törhetnék ki ebből az udvarias börtönből, míg egy nap...
Anyám betegségben meghalt... Bánatomban elmentem. Csak egy helyen éreztem jól magam:

A Landlake erdejében.
Ott úgy éreztem nem vagyok egyedül... Aztán egyre furcsább dolgok kezdtek történni...

~~~~~

Ember, rabszolga, vagy csak más dühének levezetője... Nem is tudom melyik vagyok én, de talán egy kicsit mind.
Amit tudok magamról:

Hugonak hívnak és nem itt kéne lennem.
Nem itt, egy rabszolga telepen, hanem otthon, Monikban, a szobámban a családommal...
Nem is emlékszem már rá,hogy mikor hurcoltak ide. Könyörtelen egy banda, az biztos! Napi 20 óra munka! Azt a maradék négyet kell beosztanunk alvásra, evésre és egyéb dolgokra, mondjuk ha hív a természet. Hiszem, hogy egyszer kijutok innen, csak várnom kell! És én ugyancsak türelmes ember vagyok...