4. Rész

                    Csak egy álom....

Hugo*


Hirtelen mindannyian ledermedtünk. Ha elkapnak, beavatnak a felnőtt fegyelmezésbe. "Szórakoztató" lehet, meg minden, de most kihagynám. A többiekre néztem, amikor kiabálást hallottam:
- Gyertek elő ti semmirekellő szerencsétlenek! Úgysem menekülhettek el! Háromig számolok, ha addig nem vagytok itt, garantálom, hogy lelőlek mindannyiótokat! -
Juan magához rántotta Sophit, kezét pedig szája elé tette, nehogy a lány sikítson.
- Nem lát minket. Ott vannak a bokrok. Ne félj.-
Lassan leeresztette a kezét Sophi szájáról, majd hozzám fordult:
- Ha a háromhoz ér, futunk!
- Ennyi volt a kegyelemből!! Egy....-
- Juan!! Lelő minket!!!
- Ide figyelj okoskám. Ha itt maradunk, akkor is lő, csak akkor biztos a halál, ha futunk, akkor van esélyünk!
- Kettő!!
- De...
- Nincsen de Migual!!! Fuss!!!
- Hároom!!!!-
Mindannyian kilőttünk, kifutottunk a bokrok mögűl. Ekkor láttunk, hogy az őr nem egyedül jött... Nem volt időm számolgatni őket, mert Juan az erdőbe parancsolt minket. Okos gyerek! Itt egy darabig rejtőzhetünk!
 Próbálrunk csendesen futni, Juan pedig csak a kezével jelzett nekünk, hogy merre menjünk. Már nem bírtam futni. Szerencsére a többiek sem és meg voltunk győződve, hogy az őrök sem. Letelepedtünk egy ágas-bogas helyre, majd percekig szótlanul ültünk. Kellett nekünk szülinapot ünnepelni...
Hosszas csend után egymásra néztünk, majd mindenkiből egyszerre kitört a nevetés.
Ebben a helyzetben, annyira zavarodottak voltunk, hogy csak nevettünk. Sokáig...aztán egy apró szúrással elsötétült minden...

      ~~~

- Hazaértem anyu!!
- Szervusz kicsim!
Hosszú meleg ölelést kaptam anyukámtól, aki éppen főzött.
- Mi ez a nagy ölelkezés?
-Apa!
Kitártam egyik karomat, hogy apa is beférjen az ölelésünkbe.
- Nagyon szeretünk téged kicsi Hugo!

Az ajtó hirtelen kivágódott, ismeretlen emberek szaladtak be rajta, fegyverekkel. Szétszakítottak bennünket.
- Anyaaa!!! Hagyjanak!! Apa, segíts, kérlek!-
Nem tudtak segíteni. Lefogták őket, és fegyvert nyomtak a fejükhöz. Engem egyre messzebb rángattak. Semmit sem tudtam tenni.
A szüleim kiabáltak , majd hirtelen....nagy puffanás után a földre estek. Lelőtték őket. A szemem láttára ölték meg a családomat. Az az érzés,fájdalom, leírhatatlanul hasított belém, ahogy messzíről néztem szeretteim testét.
Ekkor kirántottam a kezem a férfi szorításából és rohantam. Visszarohantam hozzájuk. Térdre rogytam szüleim teste között. A könnyeim folytak. Megfogtam kezüket:
- Én is szeretlek titeket.- A hangom elcsuklott, ahogy néztem élettelen arcukat.
Erős lökés rántotta ki kezemet az övéikből.
- Mit képzelsz te nyomorult?!
Nem mondtam semmit.
Nem tudtam. Az életem számomra itt véget èrt. Egyszerre vesztettem el azokat, akiket a legjobban szerettem. Megtört bennem valami.
Hagytam, hogy elvigyenek. Csak sírtam. Meredten bámultam a földet, miközben potyogtak a könnyeim. Nem érdekelt, hova visznek és mit csinálnak velem. Megsemmisültem.

    ~~~

Felriadtam. Csak egy álom volt.
a cellámban ébredtem, kezemet, lábamat lilafoltok díszítették. Megvertek. Legalább nem éreztem semmit. Az álmom sokkal jobban meggyötört. Felültem az ágyban. A végtagjaimban fáradság ült.
- Juan?!
A mellettem lévő cella volt az övé. Biztos nem tért még magához.
-Itt vagyok Hugo. Mindenem fáj. Azt mondták, nem tűrnek ilyen engedetlenséget többé... Legközelebb megölnek.
- Kár, hogy csak legközelebb....
- Nem lesz legközelebb! Nem tűröm el, hogy így bánjanak velünk!! Túl sokáig tűrtük...
- Mégis mit akarsz csinálni?
 Juan suttogásra váltott és hallottam ahogy kicsit közelebb csúszik a cella falához, ami elválaszt minket.

- A részleteket nem most fogom elmondani. Elég, ha annyit tudsz, hogy meg fogunk szökni!


...................................................................................................................................................................