Sorstársak
Camill
Titokzatos megmentőm egyáltalán nem tűnt veszélyesnek. Kedves arca volt. Szőkés haja kócosan meredt az égnek, barna szemeivel engem fürkészett. Szája sarkában ott lapult egy szórakozott mosoly.
- A nevem Tristan.- Ugyanolyan kedvességgel mutatkozott be, hangjától teljesen megnyugodtam. Felém nyújtotta a kezét, amit elfogadtam.
- Camilla Darling.- Kicsit félénken szólaltam meg.
- Szép név, szép lány.- Édesen szájához emelte kezemet, és megcsókolta. Az arcom a kelleténél több színt kapott, lesütöttem a szememet.
- Camilla, mutatok valamit.- azzal elindult a kicsi faház folyosóján. Követni kezdtem, lépteim alatt nyikorogtak a deszkák. A falon végig kicsi ajtócskákat lehetett látni. Nem tudtam mik azok, talán szekrények. Végül egy hatalmas ablakhoz értünk. Ezt akarta mutatni?
Hirtelen megragadta a kezem és maga mellé állított. Rögtön világossá vált, hogy mit akart mutatni. Ahogy kinéztem, elém tárult a gyönyörű kilátás. Magasan voltunk egy fa tetején. Elláttam az erdő végéig. Hitetlenkedve Tristanre néztem, aki csak mosolygott Valami kimondhatatlant éreztem iránta. Nem szerelem volt, de valahogy éreztem, hogy közöm van hozzá. Hosszú percekig csak néztünk egymás szemébe. Az érzéseim zavarosak voltak. Egy ajtócsapódás terelte vissza a gondolataimat a földre.
- Tristan?! Hazaértem. Voltam a városban!- Egy majdnem velem egykorú lány lépett be a szobába, akinek elállt a lélegzete amikor meglátott engem.
- Tristan, ő kicsoda?- A hangneme egyáltalán nem volt vádló, csak kíváncsi. Sötét, szinte fekete göndör haja volt, és színes bőre. Még sosem láttam ezelőtt fekete embert. Pedig apám rabszolga tartó... Ilyen szép lánnyal még életemben nem találkoztam. Karcsú volt és magas. Elképzeltem az én ruháimban, melyek kiemelnék alakját.
- Camilla vagyok. Tristan talált rám az erdőben, majd idehozott. Eszméletlen voltam. Neki köszönhetem, hogy még életben vagyok.-
A lány arca kissé komor lett, és döbbenet vette át a kíváncsiságát, ahogy végigmért. Tekintetét hirtelen Tristanre kapta, aki egy aprót bólintott. Nem értettem ezt a reakciót. Zavarban éreztem magam. Mezítelen lábaimra néztem, s megmozgattam ujjaim.
- Camill, ő itt Alicia. Húgom helyett húgom. Anyám helyett anyám. Bár pár évvel fiatalabb, ő gondoskodik rólam.-
Alicia visszanyerte kedves mosolyát, amint kezet nyújtottam neki. Alacsonyabb voltam nála, talán pár centivel, így csak egészen kicsit kellett lenéznie rám.
- Örvendek Camilla.
- A nevem Tristan.- Ugyanolyan kedvességgel mutatkozott be, hangjától teljesen megnyugodtam. Felém nyújtotta a kezét, amit elfogadtam.
- Camilla Darling.- Kicsit félénken szólaltam meg.
- Szép név, szép lány.- Édesen szájához emelte kezemet, és megcsókolta. Az arcom a kelleténél több színt kapott, lesütöttem a szememet.
- Camilla, mutatok valamit.- azzal elindult a kicsi faház folyosóján. Követni kezdtem, lépteim alatt nyikorogtak a deszkák. A falon végig kicsi ajtócskákat lehetett látni. Nem tudtam mik azok, talán szekrények. Végül egy hatalmas ablakhoz értünk. Ezt akarta mutatni?
Hirtelen megragadta a kezem és maga mellé állított. Rögtön világossá vált, hogy mit akart mutatni. Ahogy kinéztem, elém tárult a gyönyörű kilátás. Magasan voltunk egy fa tetején. Elláttam az erdő végéig. Hitetlenkedve Tristanre néztem, aki csak mosolygott Valami kimondhatatlant éreztem iránta. Nem szerelem volt, de valahogy éreztem, hogy közöm van hozzá. Hosszú percekig csak néztünk egymás szemébe. Az érzéseim zavarosak voltak. Egy ajtócsapódás terelte vissza a gondolataimat a földre.
- Tristan?! Hazaértem. Voltam a városban!- Egy majdnem velem egykorú lány lépett be a szobába, akinek elállt a lélegzete amikor meglátott engem.
- Tristan, ő kicsoda?- A hangneme egyáltalán nem volt vádló, csak kíváncsi. Sötét, szinte fekete göndör haja volt, és színes bőre. Még sosem láttam ezelőtt fekete embert. Pedig apám rabszolga tartó... Ilyen szép lánnyal még életemben nem találkoztam. Karcsú volt és magas. Elképzeltem az én ruháimban, melyek kiemelnék alakját.
- Camilla vagyok. Tristan talált rám az erdőben, majd idehozott. Eszméletlen voltam. Neki köszönhetem, hogy még életben vagyok.-
A lány arca kissé komor lett, és döbbenet vette át a kíváncsiságát, ahogy végigmért. Tekintetét hirtelen Tristanre kapta, aki egy aprót bólintott. Nem értettem ezt a reakciót. Zavarban éreztem magam. Mezítelen lábaimra néztem, s megmozgattam ujjaim.
- Camill, ő itt Alicia. Húgom helyett húgom. Anyám helyett anyám. Bár pár évvel fiatalabb, ő gondoskodik rólam.-
Alicia visszanyerte kedves mosolyát, amint kezet nyújtottam neki. Alacsonyabb voltam nála, talán pár centivel, így csak egészen kicsit kellett lenéznie rám.
- Örvendek Camilla.
~~~~~
Immár egy gyönyörű faasztalnál ültünk, hárman. Kint már majdnem sötét volt. Elbeszélgettük az időt. Mindketten igazán barátságosan viselkedtek velem, annak ellenére, hogy először látnak. Nálunk ez sosem volt szokás. Apánk mindig arra tanított minket, hogy mindenkivel illedelmesen és távolságtartóan viselkedjünk. Mindenkivel tartsunk távolságot, ne mutassuk önmagunkat... Ezt mindig ostobaságnak tartottam. Ha nem vagyunk nyitottak mások felé, ök sem lesznek azok felénk.
- Szóval édesapád megmentő volt?- kíváncsi voltam minden részletre. Tristan korán vesztette el az anyukáját, ahogyan én is. Aztán később az apja is távozott, akit a hallottakból ítélve csodálatos embernek tartottam.Felfoghatatlan, hogy mindig a jók mennek el...
- Sosem gondolt magára megmentőként, csupán ott akart segíteni, ahol tudott. Annak idején, mikor Aliciat tette szabaddá abból a rettenetes táborból, számomra bebizonyosodott, hogy nála tisztább szívű ember nem létezik még egy.- Tristan határozott volt. Látszott, hogy már fel tudta dolgozni apja halálát, már amennyire az ilyet fel lehet...
- Én is úgy tekintettem rá, mintha az édesapám lett volna.- Alicia nem tudta megállni, hogy ne sírja el magát. Felálltam a székemből és átöleltem. Kedvesen viszonozta, majd visszaültem, amikor már egy kicsit megnyugodott.
- Én az édesanyámat vesztettem el pár éve, azóta sem találom a helyem. Csak egy naplót hagyott hátra nekem, még a régi holmijait sem tarthattam meg. Apám nem tudta feldolgozni a hirtelen halálát, ezért kidobta az összeset.- A hangom elcsuklott, s ezúttal Alicia jött segítségemre egy öleléssel.
- Teljesen megértjük.- Alicia az enyém mellé húzta a székén, és ott foglalt helyet.
- Az apám azóta mindenkivel távolságtartó, kivéve a húgomat. A születésnapomon...- Eszembe jutottak a történtek, és a képességem. Nem szabad elmesélnem nekik! Nem fogadnák el... Csak bajt hoznék mindannyiunkra.
-... Még csak fel sem köszöntött.
Tristan arca teljesen megváltozott apám említésére. Komor lett és megtelt gyűlölettel. Nem tudtam mire vélni ezeket a reakciókat. Alicia is észrevette, majd megragadta a kezemet.
- Talán ideje lenne indulnod. Nem tanácsos teljes sötétségben mászkálni. Biztosan aggódnak is érted.- Anyáskodó tekintettel nézett rám, pont mint Josephine szokott. Be kellett látnom, hogy igaza van. Jócskán elszaladt az idő. Tristanre néztem, akinek még mindig harag ült a szemében. Barna szemei szinte feketévé váltak , s úgy meredtek a távolba. Kezeimre pillantottam, melyeken hatalmas kék-zöld foltok virítottak. Nagyot sóhajtva felálltam, majd lassan megálltam a fiú előtt.
- Köszönöm.- Ennyit tudtam mondani, de Tristam megértette. Felállt, bólintott, majd illedelmesen kezet csókolt. Eltűnt a harag a szeméből, minden mással együtt. Üresen nézett rám, majd Aliciával együtt az ajtóhoz kíséltek. Ahogy kinyílt, egy hosszú falépcsőt pillantottam meg az esti homályban. Itt hozott volna fel engem teljesen egyedül? Talán 3 méter magasan lehettünk, ami épp elég, egy embert cipelve...Tristan előre ment, egyik kezével segített le a lépcsőfokokon. Alicia mögöttünk jött. Mikor leértünk, megálltunk egymással szemben. Tristan az eget kémlelte.
- Idetalálsz holnap?- Értetlenül Aliciára néztem.
- Szeretnénk, ha átjönnél. Vagy akár el is ájulhatsz, Tristan úgyis megtalál.- Vigyorogva a fiúra nézett, aki nevetett, majd fülön pöckölte a lányt.
- Hé! Ez fájt! - Próbált komoly lenni, de elnevette magát.
- Mostmár ideje indulnom. Holnap találkozunk.- Mosollyal az arcomon vágtam neki a sötét erdőnek...
- Szóval édesapád megmentő volt?- kíváncsi voltam minden részletre. Tristan korán vesztette el az anyukáját, ahogyan én is. Aztán később az apja is távozott, akit a hallottakból ítélve csodálatos embernek tartottam.Felfoghatatlan, hogy mindig a jók mennek el...
- Sosem gondolt magára megmentőként, csupán ott akart segíteni, ahol tudott. Annak idején, mikor Aliciat tette szabaddá abból a rettenetes táborból, számomra bebizonyosodott, hogy nála tisztább szívű ember nem létezik még egy.- Tristan határozott volt. Látszott, hogy már fel tudta dolgozni apja halálát, már amennyire az ilyet fel lehet...
- Én is úgy tekintettem rá, mintha az édesapám lett volna.- Alicia nem tudta megállni, hogy ne sírja el magát. Felálltam a székemből és átöleltem. Kedvesen viszonozta, majd visszaültem, amikor már egy kicsit megnyugodott.
- Én az édesanyámat vesztettem el pár éve, azóta sem találom a helyem. Csak egy naplót hagyott hátra nekem, még a régi holmijait sem tarthattam meg. Apám nem tudta feldolgozni a hirtelen halálát, ezért kidobta az összeset.- A hangom elcsuklott, s ezúttal Alicia jött segítségemre egy öleléssel.
- Teljesen megértjük.- Alicia az enyém mellé húzta a székén, és ott foglalt helyet.
- Az apám azóta mindenkivel távolságtartó, kivéve a húgomat. A születésnapomon...- Eszembe jutottak a történtek, és a képességem. Nem szabad elmesélnem nekik! Nem fogadnák el... Csak bajt hoznék mindannyiunkra.
-... Még csak fel sem köszöntött.
Tristan arca teljesen megváltozott apám említésére. Komor lett és megtelt gyűlölettel. Nem tudtam mire vélni ezeket a reakciókat. Alicia is észrevette, majd megragadta a kezemet.
- Talán ideje lenne indulnod. Nem tanácsos teljes sötétségben mászkálni. Biztosan aggódnak is érted.- Anyáskodó tekintettel nézett rám, pont mint Josephine szokott. Be kellett látnom, hogy igaza van. Jócskán elszaladt az idő. Tristanre néztem, akinek még mindig harag ült a szemében. Barna szemei szinte feketévé váltak , s úgy meredtek a távolba. Kezeimre pillantottam, melyeken hatalmas kék-zöld foltok virítottak. Nagyot sóhajtva felálltam, majd lassan megálltam a fiú előtt.
- Köszönöm.- Ennyit tudtam mondani, de Tristam megértette. Felállt, bólintott, majd illedelmesen kezet csókolt. Eltűnt a harag a szeméből, minden mással együtt. Üresen nézett rám, majd Aliciával együtt az ajtóhoz kíséltek. Ahogy kinyílt, egy hosszú falépcsőt pillantottam meg az esti homályban. Itt hozott volna fel engem teljesen egyedül? Talán 3 méter magasan lehettünk, ami épp elég, egy embert cipelve...Tristan előre ment, egyik kezével segített le a lépcsőfokokon. Alicia mögöttünk jött. Mikor leértünk, megálltunk egymással szemben. Tristan az eget kémlelte.
- Idetalálsz holnap?- Értetlenül Aliciára néztem.
- Szeretnénk, ha átjönnél. Vagy akár el is ájulhatsz, Tristan úgyis megtalál.- Vigyorogva a fiúra nézett, aki nevetett, majd fülön pöckölte a lányt.
- Hé! Ez fájt! - Próbált komoly lenni, de elnevette magát.
- Mostmár ideje indulnom. Holnap találkozunk.- Mosollyal az arcomon vágtam neki a sötét erdőnek...
~~~~~
A birtokunkhoz èrve lassabbra vettem a lépteim. Eddig nem gondoltam, hogy mi lesz, ha ilyen későn érek haza. Egy kicsit féltem, reméltem, hogy senki sem lesz ébren. Lassan kinyitottam a hazalmas ajtót, majd levettem a cipőmet, nehogy kopogjon a kövezeten. Lábujjhegyen indultam fel a márvány lépcsőn. A szobám szerencsére a folyosó legelején volt. Megkönnyebbülten zártam be magam után "birodalmam" ajtaját. Leraktam a cipőmet, s meglepetten néztem az ágyamat. Két nagyobbacska doboz volt a paplanon. A tetejükre tett cetlin ez állt:
A birtokunkhoz èrve lassabbra vettem a lépteim. Eddig nem gondoltam, hogy mi lesz, ha ilyen későn érek haza. Egy kicsit féltem, reméltem, hogy senki sem lesz ébren. Lassan kinyitottam a hazalmas ajtót, majd levettem a cipőmet, nehogy kopogjon a kövezeten. Lábujjhegyen indultam fel a márvány lépcsőn. A szobám szerencsére a folyosó legelején volt. Megkönnyebbülten zártam be magam után "birodalmam" ajtaját. Leraktam a cipőmet, s meglepetten néztem az ágyamat. Két nagyobbacska doboz volt a paplanon. A tetejükre tett cetlin ez állt:
" Camill,
Tegnap nem tudtalak felköszönteni, ezért fogadd el most jókívánságaim, ebben a formában.
Tegnap nem tudtalak felköszönteni, ezért fogadd el most jókívánságaim, ebben a formában.
Atyád "
Kurta levél, egy kurta embertől... Köszönöm, hogy nem személyesen köszöntöttél. Kedves vagy " atyám", de ajándék helyett jöhettél volna velem beszélgetni....
Csalódottan az ágyamra ültem, majd nekiláttam kibontani a nagyobbik dobozt. Egy masnival volt átkötve. Könnyedén kibontottam, majd egy ruhát találtam benne. Rózsaszín, réteges ruha. Csipkézett az alja, s ujja. Egy hozzáillő kalap is lapult alatta. Gyönyörű ajándék, személyesen átadva még jobb. Nagyon örültem neki. Apámnak mindig jó ízlése volt. Csak a modora elég "sajátos".
A másik doboz jóval kissebb volt. Egy kis kézi tükröt fedeztem fel benne, kézzel faragott fából. Azonnal felismertem. Anyám legféltettebb kincse volt. Még az ő édesanyjától maradt rá.
Könnyek szöktek a szemembe, ahogy magamhoz szorítottam a legfontosabb tárgyamat. Azt hittem apám mindent kidobott, de mégsem... Hálás voltam neki. Fáradtan dőltem hátra az ágyamban, még mindig a tükröt szorongatva. Előtört belőlem minden érzelem, amit anyámmal kapcsolatban elfojtottam.
Csak zokogtam, míg valahogy elnyomott az álom.
...................................................................................................................................................................
Csalódottan az ágyamra ültem, majd nekiláttam kibontani a nagyobbik dobozt. Egy masnival volt átkötve. Könnyedén kibontottam, majd egy ruhát találtam benne. Rózsaszín, réteges ruha. Csipkézett az alja, s ujja. Egy hozzáillő kalap is lapult alatta. Gyönyörű ajándék, személyesen átadva még jobb. Nagyon örültem neki. Apámnak mindig jó ízlése volt. Csak a modora elég "sajátos".
A másik doboz jóval kissebb volt. Egy kis kézi tükröt fedeztem fel benne, kézzel faragott fából. Azonnal felismertem. Anyám legféltettebb kincse volt. Még az ő édesanyjától maradt rá.
Könnyek szöktek a szemembe, ahogy magamhoz szorítottam a legfontosabb tárgyamat. Azt hittem apám mindent kidobott, de mégsem... Hálás voltam neki. Fáradtan dőltem hátra az ágyamban, még mindig a tükröt szorongatva. Előtört belőlem minden érzelem, amit anyámmal kapcsolatban elfojtottam.
Csak zokogtam, míg valahogy elnyomott az álom.
...................................................................................................................................................................
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése