Meghoztam az új részt, de eléggé csalódott vagyok, mivel még egy komment sem érkezett. Ilyenkor nagyon elgondolkodom, hogy érdemes-e folytatnom. Kérlek titeket, ha olvassátok, adjatok visszajelzést! Nektek pár billentyű lenyomás, nekem pedig hatalmas boldogság!
Remélem tetszik a rész, jó olvasást!
Fanny xxx
Az idő majd begyógyítja
Hugo
Az éjszaka borzalmas. Az emlékeim mintha kitörlődtek volna az után, hogy Camilla megjelent. Rémült arca beleégett a fejembe. Soha többé nem akarom ilyennek látni. Nyomorultul érzem magam, hogy ő mentett meg engem. Hálásnak kellene lennem, de tudom azt, amit...
Mikor elmentem, vakmerően nekiindultam a semminek, mondván, úgyis kitalálok az erdőből. Sosem jártam még ott, s ezek után nem is lett a kedvenc helyem, viszont volt időm gondolkozni. Az egész életemet átfuthattam, a jelennel együtt véve. A szívem azt súgta, forduljak vissza és ha igaz a feltételezésem Camillról, akkor minden hátramaradt percet a barátaimmal kell töltenem.
Egész utam alatt, mintha figyeltek volna. Gyakran hátra is fordultam, hogy ellenőrizzem, de csak a sötétség nézett vissza rám. Egyszer csak furcsa neszek is hallhatóak lettek, melyek semmire sem emlékeztettek. Sem állatra, sem emberre. Mintha csak a fejemben hallottam volna őket. Szédülni kezdtem, a fejem zúgott, majd óriási fájdalom hullám közepette elsötétült a világ.
Mikor kinyitottam a szememet, körülvettek. Gusztustalan, csupasz teremtmények, melyek ontották magukból a dögszagot. Alig tudtam pislogni, s azt hittem itt a vége, mikor Camilla megjelent. Ők nem vették észre, csak én. Észrevétlenül botorkált a fák között, szemébe sok minden tükröződött. Egyszerre láttam dühösnek, és féltőnek. Mikor elindult felém, legszívesebben ordítottam volna, hogy azonnal menjen vissza, de nem tudtam. Lábamban eluralkodott a borzalmas érzés, mely álomra kényszerített.
Nem tudom, hogy kerültem ide, de kibírhatatlan bűntudat gyötör. Az alvás gondolatát hamar elvetettem, miután visszaéltem az éjszaka hangulatát egy álom képében. Forgolódni sem bírtam, lában sajgott, s minden mozdításnál belém nyilallt a fájdalom. Rabszolgaként töltött éveimben sem éreztem ekkora kínt, mint amit az a seb okozott. Folyt rólam a víz, majd fáztam. Minden erőmmel próbáltam nyugtatni magam, mellyel nem jártam sikerrel. A szobában egyre világosabb kezdett lenni, de szenvedésemen még a hajnali madarak éneke sem segített. A házban többször hallottam beszélgetést. A déli napsugarak megnyugtattak, melegükkel cirógatták meggyötört testem, s egy rövid időre álomba merültem.
- Hugo? Hugo?- Kómásan nyitottam ki szemeimet, s Alicia homályos alakját pillantottam meg. Kezében egy tál, benne átlátszó folyadék.
- Hogy érzed magad?- Kedvesen mosolygott, szemében láttam az együttérzést. Lassan felültem, mielőtt válaszoltam:
- Mindenem sajog. A lában nagyon fáj és nem emlékszem a történtekre. - Alicia lehúzta rólam a takarót, hogy megnézze a sebemet.
- Talán jobb is, hogy nem emlékszel. Még rosszabbul éreznéd magad.- Nem nézett rám, csak kitisztította a sérülésemet. A víz csípte, felszisszentem.
- Mi történt tegnap? Hol vannak a többiek?-Semmit sem értettem, s megragadtam az alkalmat a kérdezősködésre. Alivia egy pillanatra ledermedt, majd a szemembe nézett.
- Sophie meghalt.- A hír hideg zuhanyként ért. Majd bevillant egy kép. Sophie ölében volt a fejem, ő pedig halkan beszélt hozzám. Ez minden, ami derengett.
- Én öltem meg?- Komoran szegeztem neki a kérdést, amire szinte biztosan tudtam a választ. Álmatlan éjszakám alatt èrzett bűntudatom oka világossá vált. Alicia szomorúan megsimította a karomat, majd kiment a szobából. Pár perc múlva Tristan lépett be. Szememmel követtem, ahogy leül az ágyra.
- Nem emlékszel semmire. Ez teljesen normális. A méreg miatt.- Teljesen nyugodtan beszélt, szeme sem rebbent, mintha már lett volna ebben tapasztalata.
- Miféle méreg? Semmit sem értek.
- A zavartság is teljesen normális. Idővel mindenre emlékezni fogsz, de ami megtörtént, azon már sajnos nem tudunk változtatni.- Leült az ágy szélére, majd hosszasan nézett kifelé az ablakon.
Teljesen világossá vált, hogy én tettem. Megöltem őt. Akármennyire is próbáltam elfojtani, a könnyek előtörtek a szememből. Sokszor civakodtam Sophie-val, de a halálát sosem kívántam. Rengeteg érzés kavargott bennem, s számtalan kérdés.
- Hol van Juan?- Semleges lett a hangnemem, s elképzelni sem tudtam, Juan mit érezhet most.
- Camilla-val. Csak vele hajlandó megosztani a gondolatait.
- Gyűlöl engem.- A legnagyobb félelmem vált valóra. Elveszítettem az egyetlen embert, akire családomként tekintettem. Forró könnycseppek szántották végig arcomat, amiket nem volt erőm letörölni.
- Fel kell, hogy dolgozza. Mindannyiunk számára borzasztó volt a tegnapi nap. Idővel mindenen túljutunk, ne aggódj.- Egy világ omlott össze bennem. Juan ezt sosem bocsájtja meg nekem, és teljesen igaza is van.
- Mik voltak azok a lények?- Ez volt az utolsó kérdés, amire még kíváncsi voltam. Tristan felsóhajtott, majd egy kissé felém fordult.
- Holtfarkasok voltak.- Bár komolyan beszélt, a szavai mégis nevetségesen hangzottak.
- Csak teliholdkor jönnek elő. Mint láttad, semmihez sem hasonlítanak. Csupaszak, és hússal táplálkoznak. Kíméletlenül ölnek. Tegnap meglepően higgadtan viselkedtek, ami talán a szerencsénknek tudható be.- A szavai nem jutottak be a fejembe, mert képtelenség, hogy ez igaz legyen.
- De mégis mik ezek pontosan? Olyanok, mint a vérfarkasok? Róluk sok legenda kering.
- Nem. Semmiben nem kötődnek a vérfarkasokhoz, akik emberek, természetfeletti képességgel. A holdfarkasok valaha halandók voltak, akik büntetésből kerültek abba az állapotba. - Azt hittem, ez csak egy rossz mese, de sajnos a két szememmel láttam őket.
- Miért kapták ezt a büntetést? És egyáltalán kitől?- Mindent meg akartam tudni, hogy összerakhassam a képet.
- Az Úrtól. Vannak kiváltságosok, akiket Ő kiválasztott magának, hogy éljen az emberek között, s irányítsa őket a helyes útra. Akik ezt a parancsolatot megszegték, büntetést kaptak. Kínok között váltak a Hold rabjává, amiért engedetlenek voltak. Ők egész életükben ebbe a testbe kényszerülve élnek. Csak teliholdkor jönnek elő búvóhelyükről, s csak ekkor lehet velük végezni. Ekkor a testük hamuvá válik, s nem létezik többé. Hát, ez lenne a legenda.- Tristan bekötötte a sebemet, majd elindult a maga dolgára. Azt megtudhattam róla, hogy sosem fecseg feleslegesen.
- Várj!- A fiú kíváncsian rám nézett, ujjai közt tartva a kilincset.
- Én miért változtam olyanná?
- Mint mondtam, a mérgük miatt. Az egyikük megharapott, de ha nem sértelek meg vele, te nem tartozol a kiváltságosokhoz, nem válhattál teljesen azzá, csak egy időre. A méreg kitisztult a szervezetedből, s holnapra a sebnek sem lesz nyoma. Egyet jegyezz meg. Sose járkálj egyedül az erdőben, főleg ne telihold idején.- Komoly pillantást vetett rám, majd magamra hagyott.
A tegnapi napon kezdtem ismét gondolkozni. Felelevenedett bennem a tábortűz hangulata, s a feltételezésem Camilla-val kapcsolatban, amiben még mindig biztos voltam. Alicia szavai csengtek a fülemben, amiket elmenetelemkor mondott. Zavart volt, s Camilla testvéréről beszélt. Hosszasan elmélkedtem róla, majd rájöttem a megoldásra, ami visszagondolva egyértelmű volt. Egyedül Tristan-ről beszélhetett, mint Camilla testvére, akit most ismert meg. Egyedül az nem volt világos, hogy ezt miért nem mondták el nekünk? Hiszen ebben nincsen szégyellnivaló.
Délután lehetett, mikor elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy kimerészkedjek a szobából. A lábam kevésbé fájt, így könnyebben botorkáltam ki az ajtón. A szobámból egyből a konyhába jutottam, ahol Alicia, Tristan és Miguel tartózkodott. Az utóbbi éppen ételt készített egy nagy tálban, az előbbiek pedig alig hallhatóan duruzsoltak, s érkezésemre szétrebbentek.
- Hol van Juan?- Miguel felém nézett. Szánakozva ingatta a fejét , míg Alicia a földet vizslatta.
- Camilla-t ápolja. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne beszélned vele. Hagynod kell, hogy feldolgozza.- Miguel megértő volt, talán Tristan neki is elmesélte azt, amit nekem. Minden oka megvolt, hogy haragudjon rám.
- Mi történt Camill-al?- A hangom kétségbeesettebben hangzott, mint terveztem. Az agyam nem tudta felfogni, hogy Camilla-nak baja esett.
- Mindketten megsérültetek. Ő mentette meg az életünket, kimerült. Később benézhetsz hozzá, de most semmiképp se zavard.- Tristan céltudatosan beszélt.
- Nem akartam bemenni. Tartom magam ahhoz, amit tegnap mondtam, és nektek is ajánlom.
- Fejezd is be, mielőtt elkezdenéd! Hugo, felfogtad, hogy megmentett minket, másodszorra? Súlyosan megsérült akárcsak te...- Miguel zavartan nézett a többiekre, mintha most jött volna rá valamire.
- A sérülésetek... A lábad... Az övé...- Alicia odalibbent Miguel mellé, majd kivette a keséből az edényt.
- Miguel, pihenj le egy kicsit. Fáradtnak látszol.- Alicia furcsán kezdett viselkedni, majd beterelte Miguel-t a nappaliba. A kötésemre pillantottam, ami szinte lehűtötte sérült lábamat. A furcsaságok véget nem érő forgatagába csöppentem...
Hirtelen kattant az egyik ajtó, s Juan kócos haját láttam kilépni a szobából. Kezében rongy, melyet vörös foltok tarkítottak. Egyetlen pillantást sem pazarolt rám, csak elsiklott mellettem, mely olyan volt, mint egy tőr, melyet mélyen a szívembe döfnek.
- Kitisztítottam. Remélhetőleg hamar begyógyul. Nincs elfertőződve, ami csoda.- Juan letette a rongyot az asztalra, majd megmosta a kezét. Tristan szórakozottan válaszolt neki, ami egy kicsit oldotta a feszült hangulatot.
- Köszönjük a diagnózist, Juan főorvos úr.- Alicia is elmosolyodott, de Juan nem reagált. Némán elmosta az edényeket, majd bevonult a szobájába. Hárman maradtunk, s csendben meredtünk magunk elé, amit nem bírtam elviselni.
- Visszamegyek a szobámba. Úgy éreztem, nem kívánatos személy vagyok, amit meg is értettem. Megöltem egy barátunkat. Szörnyen gyűlöltem magamat. Meg sem várva válaszukat, beviharzottam eddigi kuckóm ajtaján, majd becsaptam magam mögött. Kedvem lett volna elmenni, jó messzire, és csak ordítani egy hatalmasat, mintha az mindent megoldana. A legjobb barátomat örökre elveszítettem, s bármennyire is ellenszenves volt Sophie, mégis a barátom, s Juan számára fontos személy volt. Tudtam, hogy mikor kioltottam egy életet, nem voltam magamnál, de ez nem mentség.
Pár perc után rémesen untam magam, s a lábam is újra fájni kezdett. Az egyik tincsemet kezdtem piszkálni, ami kicsit hosszabban lógott a homlokomra. Az unalom átvette az uralmat felettem, ami miatt legalább nem gondoltam annyit az önutálatra. Éppen egy nyálbuborékot pukkasztottam ki, mikor hangokat hallottam beszűrődni a konyhából. Halk susmogás volt, de mivel közel voltam a helységhez, így is könnyen meghallottam, hogy valakik beszélnek. Mivel magányomban nem volt jobb dolgom, eldöntöttem, hogy hallgatózok egy keveset, rossz szándéktól mentesen. Terveim közt nem szerepelt nagy titkok kihallgatása, csupán szórakoztatni akartam magam. Fájdalmasan elvergődtem az ajtóig, amit a lehető leghalkabban résnyire nyitottam. Teljesen a fülemre hagyatkoztam, mely azonnal felismerte Tristan és Alicia suttogó hangját. Nagyon kellett fülelnem, hogy hallani tudjak valamit.
- Pontosan mit kotyogtál el neki?- Tristan hanglejtése durvább volt, s bár suttogott, az él érezhető volt a mondatából.
- Mondtam, hogy csak majdnem kicsúszott a számon. Nem kell rögtön leharapni a fejemet!- A látásomat korlátozta egy ajtó, meg egy vastagabb fal, de tudtam, hogy a lány sértődötten keresztbe teszi a kezét mellkasa előtt. Tipikus női nyomatékosítás, ami Sophie-t juttatta eszembe... Szerencsére nem volt időm belekezdeni egy újabb önsajnálatba, mert Tristan-re kellett figyelnem, aki jobban felkeltette érdeklődésemet.
- Te ezt nem érted, Ali. Nincs itt az ideje, hogy megtudják. Még nincs. Túl sok lenne egyszerre, ha még ezt is a nyakukba zúdítanánk.- Itt Tristan még jobban elhalkult, de még pont elcsíptem a mondat végét.
- Tudniuk kell, hogy a testvére vagy. Előbb vagy utóbb úgyis kiderül!- Alicia vékony hangja cincogásra emlékeztetett, ahogy görcsösen próbált nem kiabálni.
- Tudom. El is mondom majd, ha lecsillapodnak a kedélyek. A legkevesebb problémájuk most, hogy Camilla a testvérem.- A mondatot újra meg újra le kellett játszanom a fejemben, hogy egyáltalán fel tudjam fogni, miről is volt szó. Tristan és Camilla testvérek. a feltételezésem igaz volt. Eszembe jutott a tegnapi este, mikor is Alicia utánam jött. Mondandója zavartnak tűnt akkor, de ekkor már teljesen biztos voltam benne. Erről beszélt Alicia. De vajon ezt miért nem akarják elmondani nekünk? Hiszen ez nem jelent sok mindent.
Időközben a pusmogás teljesen elhalt, én pedig ismét magamra maradtam, hajtincseimmel, melyek szanaszét álltak.
A nap nagy részében aludni próbáltam. Néha-néha benézett hozzám valaki, csak az, vagy inkább azok nem, akikre vágytam volna. Kora délután jutottam el ahhoz a ponthoz, melyet minden férfi elhallgat. Önostorozásomnak érzelemkitörés lett a vége, mely egy eláztatott paplant hagyott maga után. Lerúgtam magamról a nedves agyagot, majd vártam, hogy a lábamba hasító lüktetés véget érjen, de meglepetésemre már nem zavart a fájdalom. Élveztem, hogy fáj. Ennyi kijárt nekem mindazokért, amiket tettem. Úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit érdemelek, így nem elégedtem meg ennyivel. Kikecmeregtem az ágyból, majd erősen rátámaszkodtam sérült végtagomra. Lehunyt szemmel tűrtem az égető érzést, ami még mindig nem bizonyult elégnek. Bal lábamat felemeltem, s minden súlyommal a jobbomra tehénkedtem. Eszméletlen fájdalom nyilallt belém, mely alatt megingott lábam, s elestem. Sérülésem kellős közepére. Hatalmas akarat kellett hozzá, hogy vissza tudjam tartani a kitörni kívánkozó üvöltésemet. Megvártam, míg képes leszek felállni, majd az ágy támlájába kapaszkodva felkecmeregtem a padlóról, melyen nagyobbacska piros folt éktelenkedett a szőnyegen. Megdöbbentem a saját véremtől, majd elszégyelltem magam, mert kárt tettem egy tárgyban, ami nem az én tulajdonom. Teljesen eluralkodott rajtam a pánik. A rabszolgatelepen ezért hatalmas büntetés járna...
Körbe- körbe kezdtem járkálni a szobában, majd elhatároztam, inkább elmondom Tristan-nek, mi történt. Talán így nem fogja kitenni a szűrömet... Pár pillanatig haboztam, majd lassan kimerészkedtem az ajtón. Lábujjhegyen mentem végig a folyosón, de egy lelket sem láttam sehol. Az ablaknál megálltam, s kinéztem rajta. A lépcső aljánál Alicia és Juan beszélgettek, igencsak közel egymáshoz. Juan arcán nyoma sem volt gyásznak, helyette visszatért a huncut tekintete. Csodálattal nézett Aliciára, mikor a lány nevetett valamin. Határozottan jól festettek egymás mellett. Juan észrevette, hogy nézem őket, mert undorodó arccal pillantott fel oda, ahol álltam. Ali is felnézett, majd megsimítva Juan karját, elindult felfelé a lépcsőn. Megelőztem őt, és sebesen kirobogtam a bejárati ajtón, hogy barátom nyomába eredjek, aki a tűzrakóhely irányába lépkedett. Alicia rémült képpel lépett velem azonos lépcsőfokra, majd tenyerét mellkasomra helyezve, megakadályozta, hogy tovább menjek.
- Hugo, állj! Hová mész? Meg fogsz fázni!- Türelmetlenül toporogtam előtte, s néztem barátom távolodó alakját.
- Alicia, engedj! Utol kell érnem! Muszáj vele beszélnem!- Kétségbeesetten próbáltam lehámozni kezeit, de szorosabban markolta csuklómat..
- Nem! Le kell csillapodnia. Meg kell értened, hogy időre van szüksége. Veszteség érte, amit ki kell hevernie. Légy türelmes, kérlek.- Elgondolkodtatott, amit Alicia mondott, de teljesen el ment az eszem. Juan a családom, s ha elvesztem, nincs értelme tovább élnem. Ugyanakkor a lánynak igaza volt. Idő kell, mire minden helyreáll, vagy legalább lecsillapszik. Ali észrevette elmélkedésemet, s elengedte a karomat.
- Ha szered őket, kivárod a sorod.- Ezzel kikerült, s feltipegett a lépcsőn. A többesszámot nem tudtam értelmezni, így nem is törtem rajta a fejem. Mindenki össze van zavarodva...
Pár percig még álltam kint, s a távolba nézve meredtem a világra. Az ég enyhén be volt borulva, de a kilátás még így is gyönyörű volt. Az erdő minden pontjába el lehetett látni. Még nem volt szerencsém szabadon megtekinteni Morgan-t. Mámorító érzés a szabadság, s a tudat, hogy a magad ura lehetsz.
Vissza kellett térnem a valóságba, az eredeti tervemhez, miszerint elmondom Tristan-nek, mi történt a szőnyegével. Mikor beértem a meleg faházba, akkor tűnt fel, hogy mennyire is fáztam. Meztelen mellkasom libabőrös lett, lábujjaim pedig szinte lefagytak a helyükről. Vacogva néztem körül a konyhában, majd a nappali felé indultam, megkeresni Tristan-t. Az említett helységben ismét Alicia-ba botlottam, aki éppen rajzolt. Halkan mögé álltam, mert nem akartam kizökkenteni a koncentrált állapotából. A fehér papíron szénrajz díszelgett, mely egy vékony, magas férfi alakot ábrázolt. Arca aprólékosan ki volt dolgozva,s vonásaiból fel lehetett ismerni az illetőt. Juan. Mosolyogva néztem, ahogy Ali precízen egybemossa a szénnel húzott vonalakat. Alicia csodálatos teremtés, s nyilvánvalóan érdeklődött barátom iránt, aki pontosan ilyen lányt érdemelt. Szívesen beszélgettem volna erről Juan-nal is, de arra sajnos nem volt alkalmam.
- Jézusom, Hugo! Te meg mióta állsz itt?- Sebesen lefordította a rajzát, majd szégyenlősen fürkészett.
- Nagyon szépen rajzolsz. Felismerhetőek a vonások. Biztos vagyok benne, hogy neki is tetszene.- Biztatóan rámosolyogtam, mire az arca édesen vörös lett. Aranyosan viselkedett, s látszott rajta, hogy fülig szerelmes.
- Ne mondd el neki, kérlek. Sokat jelent számomra, és nem szeretném elszúrni.- A földet pásztázva motyogott, s a papír sarkát gyűrögette. Leültem mellé a díványra, lábamat fájdalmasan előrenyújtottam.
- Nem fogom elmondani neki, ha nem szeretnéd. De ha engem kérdezel, sikered lenne.- Szórakozottan rávigyorogtam Alira, aki megszeppenten pislogott. A rajzot becsúsztatta egy párna alá, mikor Juan belépett a szobába. Lehervadt a mosolyom, mikor felnéztem komor, barátságtalan arcára, ami látványomra meg sem rezzent. Leült a dívánnyal szemben lévő karosszékre, s egy papírlapot kezdett tanulmányozni. Ali arca teljesen kivörösödött, már- már azt hittem, kigyullad. Feszült csend ereszkedett közénk, amit nehezen viselek, így nem volt maradásom.
- Alicia, nem láttad Tristan-t? - A lány rám emelte bódult tekintetét, s nyekeregve formálta a szavakat.
- Ca-Camill-nál van. Ellenőrzi az állapotát, ami nem túl fényes. A lába egyre jobban fáj. Nagyon fontos beszélned vele?- Aggodalom fogott el Camilla miatt, amit minden erőmmel próbáltam elfojtani. Igaz, hogy megmentett minket, de nyilván csak a terv miatt, amit a gazember apjával eszeltek ki.
- Fontos.- Sürgetően néztem Alira, mert Juan szúrós pillantásai égették a hátam.
A lány megadóan bólintott, így gyorsan távoztam is a helységből. Végiglépdeltem a folyosón, egészen annak végéig. Camilla szobája. Az ajtó előtt lemerevedtek lábaim, s valamiért nem akartam bemenni. Csúnya szokás a hallgatózás, de hasznos is, így ahhoz folyamodtam. A vastag faajtón át csak mormolást lehetett hallani, mert a szavak egybefolytak. Hirtelen csend keletkezett, így megragadtam az alkalmat, hogy benyissak. Halkan nyomtam le a kilincset, majd a látvány teljesen lesokkolt. Egy másodpercig tartott, de egy életre beleégett a fejembe az a kép, ami elém tárult. Tristan az ágyon térdelt, Camilla kinyújtott lábakkal ült, s ajkai a fiúéra tapadtak. Tristan a lány csuklóját fogta, s eltolta magától, majd döbbenten pislogott. Camilla a szájához kapott, majd ijedten rám meredt. Az arcom nem tükrözött semmilyen érzelmet, de a lelkem annál inkább. Csalódottság keveredett fájdalommal, s undorral. Épp nyitották volna a szájukat, de én azonnal becsuktam az ajtót, majd megfeledkezve mindenről, a szobám felé sántikáltam. Elsiettem Miguel mellett, aki szinte észre sem vett, majd halkan, de gyorsan zárkóztam be kuckómba. Zaklatottan vetettem le magam az ágyra, majd arcomat a tenyerembe temettem. Összekavarodtak az érzéseim, s nem tudtam, mit gondoljak. Camilla és Tristan testvérek. Undor fogott el, s rengeteg kérdés merült fel bennem. Gondolatmenetemből hangos kopogás zökkentett ki, de nem vettem róla tudomást. Nekem is időre volt szükségem, hogy mindent fel tudjak dolgozni. Nyomorultul éreztem magam, s csak arra vágytam, hogy végre mindennek vége legyen. Elnyúltam az ágyon, s kikapcsolva érzékeim, nyugalomba borultam.
...................................................................................................................................................................
- Köszönjük a diagnózist, Juan főorvos úr.- Alicia is elmosolyodott, de Juan nem reagált. Némán elmosta az edényeket, majd bevonult a szobájába. Hárman maradtunk, s csendben meredtünk magunk elé, amit nem bírtam elviselni.
- Visszamegyek a szobámba. Úgy éreztem, nem kívánatos személy vagyok, amit meg is értettem. Megöltem egy barátunkat. Szörnyen gyűlöltem magamat. Meg sem várva válaszukat, beviharzottam eddigi kuckóm ajtaján, majd becsaptam magam mögött. Kedvem lett volna elmenni, jó messzire, és csak ordítani egy hatalmasat, mintha az mindent megoldana. A legjobb barátomat örökre elveszítettem, s bármennyire is ellenszenves volt Sophie, mégis a barátom, s Juan számára fontos személy volt. Tudtam, hogy mikor kioltottam egy életet, nem voltam magamnál, de ez nem mentség.
Pár perc után rémesen untam magam, s a lábam is újra fájni kezdett. Az egyik tincsemet kezdtem piszkálni, ami kicsit hosszabban lógott a homlokomra. Az unalom átvette az uralmat felettem, ami miatt legalább nem gondoltam annyit az önutálatra. Éppen egy nyálbuborékot pukkasztottam ki, mikor hangokat hallottam beszűrődni a konyhából. Halk susmogás volt, de mivel közel voltam a helységhez, így is könnyen meghallottam, hogy valakik beszélnek. Mivel magányomban nem volt jobb dolgom, eldöntöttem, hogy hallgatózok egy keveset, rossz szándéktól mentesen. Terveim közt nem szerepelt nagy titkok kihallgatása, csupán szórakoztatni akartam magam. Fájdalmasan elvergődtem az ajtóig, amit a lehető leghalkabban résnyire nyitottam. Teljesen a fülemre hagyatkoztam, mely azonnal felismerte Tristan és Alicia suttogó hangját. Nagyon kellett fülelnem, hogy hallani tudjak valamit.
- Pontosan mit kotyogtál el neki?- Tristan hanglejtése durvább volt, s bár suttogott, az él érezhető volt a mondatából.
- Mondtam, hogy csak majdnem kicsúszott a számon. Nem kell rögtön leharapni a fejemet!- A látásomat korlátozta egy ajtó, meg egy vastagabb fal, de tudtam, hogy a lány sértődötten keresztbe teszi a kezét mellkasa előtt. Tipikus női nyomatékosítás, ami Sophie-t juttatta eszembe... Szerencsére nem volt időm belekezdeni egy újabb önsajnálatba, mert Tristan-re kellett figyelnem, aki jobban felkeltette érdeklődésemet.
- Te ezt nem érted, Ali. Nincs itt az ideje, hogy megtudják. Még nincs. Túl sok lenne egyszerre, ha még ezt is a nyakukba zúdítanánk.- Itt Tristan még jobban elhalkult, de még pont elcsíptem a mondat végét.
- Tudniuk kell, hogy a testvére vagy. Előbb vagy utóbb úgyis kiderül!- Alicia vékony hangja cincogásra emlékeztetett, ahogy görcsösen próbált nem kiabálni.
- Tudom. El is mondom majd, ha lecsillapodnak a kedélyek. A legkevesebb problémájuk most, hogy Camilla a testvérem.- A mondatot újra meg újra le kellett játszanom a fejemben, hogy egyáltalán fel tudjam fogni, miről is volt szó. Tristan és Camilla testvérek. a feltételezésem igaz volt. Eszembe jutott a tegnapi este, mikor is Alicia utánam jött. Mondandója zavartnak tűnt akkor, de ekkor már teljesen biztos voltam benne. Erről beszélt Alicia. De vajon ezt miért nem akarják elmondani nekünk? Hiszen ez nem jelent sok mindent.
Időközben a pusmogás teljesen elhalt, én pedig ismét magamra maradtam, hajtincseimmel, melyek szanaszét álltak.
A nap nagy részében aludni próbáltam. Néha-néha benézett hozzám valaki, csak az, vagy inkább azok nem, akikre vágytam volna. Kora délután jutottam el ahhoz a ponthoz, melyet minden férfi elhallgat. Önostorozásomnak érzelemkitörés lett a vége, mely egy eláztatott paplant hagyott maga után. Lerúgtam magamról a nedves agyagot, majd vártam, hogy a lábamba hasító lüktetés véget érjen, de meglepetésemre már nem zavart a fájdalom. Élveztem, hogy fáj. Ennyi kijárt nekem mindazokért, amiket tettem. Úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit érdemelek, így nem elégedtem meg ennyivel. Kikecmeregtem az ágyból, majd erősen rátámaszkodtam sérült végtagomra. Lehunyt szemmel tűrtem az égető érzést, ami még mindig nem bizonyult elégnek. Bal lábamat felemeltem, s minden súlyommal a jobbomra tehénkedtem. Eszméletlen fájdalom nyilallt belém, mely alatt megingott lábam, s elestem. Sérülésem kellős közepére. Hatalmas akarat kellett hozzá, hogy vissza tudjam tartani a kitörni kívánkozó üvöltésemet. Megvártam, míg képes leszek felállni, majd az ágy támlájába kapaszkodva felkecmeregtem a padlóról, melyen nagyobbacska piros folt éktelenkedett a szőnyegen. Megdöbbentem a saját véremtől, majd elszégyelltem magam, mert kárt tettem egy tárgyban, ami nem az én tulajdonom. Teljesen eluralkodott rajtam a pánik. A rabszolgatelepen ezért hatalmas büntetés járna...
Körbe- körbe kezdtem járkálni a szobában, majd elhatároztam, inkább elmondom Tristan-nek, mi történt. Talán így nem fogja kitenni a szűrömet... Pár pillanatig haboztam, majd lassan kimerészkedtem az ajtón. Lábujjhegyen mentem végig a folyosón, de egy lelket sem láttam sehol. Az ablaknál megálltam, s kinéztem rajta. A lépcső aljánál Alicia és Juan beszélgettek, igencsak közel egymáshoz. Juan arcán nyoma sem volt gyásznak, helyette visszatért a huncut tekintete. Csodálattal nézett Aliciára, mikor a lány nevetett valamin. Határozottan jól festettek egymás mellett. Juan észrevette, hogy nézem őket, mert undorodó arccal pillantott fel oda, ahol álltam. Ali is felnézett, majd megsimítva Juan karját, elindult felfelé a lépcsőn. Megelőztem őt, és sebesen kirobogtam a bejárati ajtón, hogy barátom nyomába eredjek, aki a tűzrakóhely irányába lépkedett. Alicia rémült képpel lépett velem azonos lépcsőfokra, majd tenyerét mellkasomra helyezve, megakadályozta, hogy tovább menjek.
- Hugo, állj! Hová mész? Meg fogsz fázni!- Türelmetlenül toporogtam előtte, s néztem barátom távolodó alakját.
- Alicia, engedj! Utol kell érnem! Muszáj vele beszélnem!- Kétségbeesetten próbáltam lehámozni kezeit, de szorosabban markolta csuklómat..
- Nem! Le kell csillapodnia. Meg kell értened, hogy időre van szüksége. Veszteség érte, amit ki kell hevernie. Légy türelmes, kérlek.- Elgondolkodtatott, amit Alicia mondott, de teljesen el ment az eszem. Juan a családom, s ha elvesztem, nincs értelme tovább élnem. Ugyanakkor a lánynak igaza volt. Idő kell, mire minden helyreáll, vagy legalább lecsillapszik. Ali észrevette elmélkedésemet, s elengedte a karomat.
- Ha szered őket, kivárod a sorod.- Ezzel kikerült, s feltipegett a lépcsőn. A többesszámot nem tudtam értelmezni, így nem is törtem rajta a fejem. Mindenki össze van zavarodva...
Pár percig még álltam kint, s a távolba nézve meredtem a világra. Az ég enyhén be volt borulva, de a kilátás még így is gyönyörű volt. Az erdő minden pontjába el lehetett látni. Még nem volt szerencsém szabadon megtekinteni Morgan-t. Mámorító érzés a szabadság, s a tudat, hogy a magad ura lehetsz.
Vissza kellett térnem a valóságba, az eredeti tervemhez, miszerint elmondom Tristan-nek, mi történt a szőnyegével. Mikor beértem a meleg faházba, akkor tűnt fel, hogy mennyire is fáztam. Meztelen mellkasom libabőrös lett, lábujjaim pedig szinte lefagytak a helyükről. Vacogva néztem körül a konyhában, majd a nappali felé indultam, megkeresni Tristan-t. Az említett helységben ismét Alicia-ba botlottam, aki éppen rajzolt. Halkan mögé álltam, mert nem akartam kizökkenteni a koncentrált állapotából. A fehér papíron szénrajz díszelgett, mely egy vékony, magas férfi alakot ábrázolt. Arca aprólékosan ki volt dolgozva,s vonásaiból fel lehetett ismerni az illetőt. Juan. Mosolyogva néztem, ahogy Ali precízen egybemossa a szénnel húzott vonalakat. Alicia csodálatos teremtés, s nyilvánvalóan érdeklődött barátom iránt, aki pontosan ilyen lányt érdemelt. Szívesen beszélgettem volna erről Juan-nal is, de arra sajnos nem volt alkalmam.
- Jézusom, Hugo! Te meg mióta állsz itt?- Sebesen lefordította a rajzát, majd szégyenlősen fürkészett.
- Nagyon szépen rajzolsz. Felismerhetőek a vonások. Biztos vagyok benne, hogy neki is tetszene.- Biztatóan rámosolyogtam, mire az arca édesen vörös lett. Aranyosan viselkedett, s látszott rajta, hogy fülig szerelmes.
- Ne mondd el neki, kérlek. Sokat jelent számomra, és nem szeretném elszúrni.- A földet pásztázva motyogott, s a papír sarkát gyűrögette. Leültem mellé a díványra, lábamat fájdalmasan előrenyújtottam.
- Nem fogom elmondani neki, ha nem szeretnéd. De ha engem kérdezel, sikered lenne.- Szórakozottan rávigyorogtam Alira, aki megszeppenten pislogott. A rajzot becsúsztatta egy párna alá, mikor Juan belépett a szobába. Lehervadt a mosolyom, mikor felnéztem komor, barátságtalan arcára, ami látványomra meg sem rezzent. Leült a dívánnyal szemben lévő karosszékre, s egy papírlapot kezdett tanulmányozni. Ali arca teljesen kivörösödött, már- már azt hittem, kigyullad. Feszült csend ereszkedett közénk, amit nehezen viselek, így nem volt maradásom.
- Alicia, nem láttad Tristan-t? - A lány rám emelte bódult tekintetét, s nyekeregve formálta a szavakat.
- Ca-Camill-nál van. Ellenőrzi az állapotát, ami nem túl fényes. A lába egyre jobban fáj. Nagyon fontos beszélned vele?- Aggodalom fogott el Camilla miatt, amit minden erőmmel próbáltam elfojtani. Igaz, hogy megmentett minket, de nyilván csak a terv miatt, amit a gazember apjával eszeltek ki.
- Fontos.- Sürgetően néztem Alira, mert Juan szúrós pillantásai égették a hátam.
A lány megadóan bólintott, így gyorsan távoztam is a helységből. Végiglépdeltem a folyosón, egészen annak végéig. Camilla szobája. Az ajtó előtt lemerevedtek lábaim, s valamiért nem akartam bemenni. Csúnya szokás a hallgatózás, de hasznos is, így ahhoz folyamodtam. A vastag faajtón át csak mormolást lehetett hallani, mert a szavak egybefolytak. Hirtelen csend keletkezett, így megragadtam az alkalmat, hogy benyissak. Halkan nyomtam le a kilincset, majd a látvány teljesen lesokkolt. Egy másodpercig tartott, de egy életre beleégett a fejembe az a kép, ami elém tárult. Tristan az ágyon térdelt, Camilla kinyújtott lábakkal ült, s ajkai a fiúéra tapadtak. Tristan a lány csuklóját fogta, s eltolta magától, majd döbbenten pislogott. Camilla a szájához kapott, majd ijedten rám meredt. Az arcom nem tükrözött semmilyen érzelmet, de a lelkem annál inkább. Csalódottság keveredett fájdalommal, s undorral. Épp nyitották volna a szájukat, de én azonnal becsuktam az ajtót, majd megfeledkezve mindenről, a szobám felé sántikáltam. Elsiettem Miguel mellett, aki szinte észre sem vett, majd halkan, de gyorsan zárkóztam be kuckómba. Zaklatottan vetettem le magam az ágyra, majd arcomat a tenyerembe temettem. Összekavarodtak az érzéseim, s nem tudtam, mit gondoljak. Camilla és Tristan testvérek. Undor fogott el, s rengeteg kérdés merült fel bennem. Gondolatmenetemből hangos kopogás zökkentett ki, de nem vettem róla tudomást. Nekem is időre volt szükségem, hogy mindent fel tudjak dolgozni. Nyomorultul éreztem magam, s csak arra vágytam, hogy végre mindennek vége legyen. Elnyúltam az ágyon, s kikapcsolva érzékeim, nyugalomba borultam.
...................................................................................................................................................................
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése