2.Rész

                               Furcsa seb

Hugo

Csodás reggelre ébredtünk! Várjunk csak..... mégsem, mert itt senki sem aludt!

Szokásosan dolgoztunk ezeknek a "kellemes" embereknek. Köszönet nincs, aludni minek? Ma hivatalosan is nagykorú lettem, de ez csak annyin változtat, hogy a gyerek fegyelem helyett, most felnőtt módszerrel torolják meg engedetlenségemet. Ami már egy ideje nem fordult elő...

- Hugo??!!! Na ki született ma? - Vigyorgott rám Juan barátom, akinek ez a vigyor inkább ijesztő vicsorgásra sikerült. A szántóföld közepén dolgoztunk, a többi emberrel együtt, akik csendben végezték a feladatukat. Nekünk is az lett volna a dolgunk, de Juan sosem az engedelmességéről volt híres. Fekete haja kócosan keretezte arcát, s a mosoly ma sem hiányzott a képéről. 

Vászon pólója koszos lett a homoktól, lábán pedig fegyelmezésének nyomai látszódtak. Sosem értettem, ennek ellenére hogyan lehet mindig olyan '' be happy''.

- Itt vagyok 1 méterre mögötted! Ne ordíts! Még meghallják! Amúgy meg, nem tudom kinek van ma szülinapja, de marhára nem örül neki!!- Mogorván visszatereltem figyelmemet az ásásra, de Juan csak nem bírt magával. 

- Arra gondoltam, hogy ebéd szünetben megünnepelhetnénk!! -

Kikerekedett szemekkel néztem rá, de nem nagyon érdekelte. Vigyora idióta grimasszá fajult, ami látszólag nem zavarta.

- Akkor hallgatás, beleegyezés! - Elégedetten bólintott egyet,aztán folytatta a munkát.

Pár percig csak bámultam alakját, és nem fért a fejembe ez az ötlet. Na meg az sem, vajon, hogyan képes fütyörészve ásogatni azon a helyen, ahol a legtöbb kínt kell átélnünk. Bolondnak tartottam, de irigyeltem is az optimizmusát, amivel már nem egyszer mentette meg az életemet.
Mélyet sóhajtva elfogadtam sorsomat, majd monoton munkába kezdtem. 

       ~~~

Elérkezett az ebédszünet is. És Juan "csodálatosan kivitelezhető" terve is. Úgyhogy elindultunk a szántóföld határáig, ameddig egyébként tilos elmenni.

- Hugo?! Gyere már gyorsabban ember! Ha már ki kell szöknöm miattad akkor ne itt bukjunk le.

- Hé!! Miattam? Nem is akartam ünnepelni!!

 * ez komolyan nem normális...

- Jó, jó... De amúgy.....

*Mi a franc??!!!*

Amikor már majdnem ott voltunk, megálltam, mert eszméletlenül viszketni kezdett a térdem. Megnézted, de semmi nyoma nem volt csípésnek vagy ilyesmi. Vállat vontam és odasiettem Juanhoz, aki a barátaink társaságában ült

Sophia értetlenül nézett Juanra, aki a lány hosszú, barna haját fonta, s barna szemeit dicsérte. A szántóföld talajához hasonlította azokat, ami egyértelműen nem tetszett Sophienak.
Mosolyogtam, de reméltem, hogy barátom végre észreveszi, hogy a lány csak kihasználja.
Egy erős férfi alkat terült ki a főben, nem messze a pártól. Miguel volt az, aki zöld szemeivel vágyakozva nézte az elsuhanó madarakat, s néha-néha felnevetett Juan bókjain. Letelepedtem mellé, majd kezdetét vette a szülinapom.

                                                                          ~~~

 - Az ebéd szünetnek rég vége. Juan,vissza kellene mennünk!!-Értetlenül néztem Sophie-ra. mert csak akkor jött erre rá. Juan sem az eszéért szerette...
Aztán Juanra néztem. Na erre mi lesz a válasza?

-Jaj Sophia,ne kezdd! Hugo...jézusom, mi lett a lábaddal?

-Mi?Mi lett volna?semm...azta,nem tudom.

Ahogy lenéztem, a lábamon egy elég méretes seb díszelgett (azért nem akkora, hogy belehaljak), amit nem tudom hol szereztem, mert sehol sem estem el... Nem tudtam sokat agyalni rajta, mert hirtelen

hatalmas durranásra lettünk figyelmesek.
Miguel ledermedt, neki esett le először:
- Észre vették, hogy eljöttünk...


...................................................................................................................................................................