1.Rész

                                                              Szülinapi katasztrófa

Camill*

Életem egyik nagy napjának kellene lennie, hogy 21 éves lettem, de nem tudok örülni neki. Ugyanis 2 éve ezen a napon vesztettem el édesanyámat. És én azóta gyászolom őt az egyetlen helyen amit szeretek:

Landlake-tó erdejében, ahol most is vagyok.

                                *******

Borús napnak indult ez a mai. A madarak sem énekeltek, mintha gyászolnának ,bár ez nem volt valószínű. A napomat ma is az erdőben indítottam. Besétáltam az erdő legmélyére, ahol néha furcsa állathangokat lehetett hallani, de egy ideig nem sikerült őket azonosítanom. Épp a tónál voltam amikor megszólalt a déli harang, ami azt jelentette, mennem kell! Hűen magamhoz, hazafelé menet elestem a semmiben, és jól elszakítottam a ruhámat. Meg persze lett egy szép horzsolás a térdemen. Hát nem előkelő?
Átvágtam a mezőn, ami közvetlenül a birtokunk mellett, gazosan árválkodott, mert gazdája nem volt. Hagytam, hogy a kora reggelről maradt harmat cseppek kimossák sebesült térdem. Abban reménykedtem, talán az út nem fogy el előttem, s nem kell szembenéznem az otthon váró ünnepéllyel, de sajnos nem így történt. Megpillantottam a hatalmas embertömeget, akik nyüzsögve várták a bebocsátást. 

Apám szokásosan nem törődött a véleményemmel, és hatalmas díszünnepséget szervezett... Ragyogó. Ma is lehet bájologni...
A hatalmas abroncsos ruhákba öltözött nők, és frakkot és elegáns öltönyt viselő kísérőik magabiztosan lépkedtek a bejárat felé, ahol apám egyenként üdvözölte őket. Nyilván fogalma sem volt, hogy egyáltalán hol vagyok, de ennek ellenére nyugodt szívvel kezdte el az ünneplést.

Nagyon mérges voltam rá, mert sosem törődik azzal, hogy én mit akarok.

Amikor megláttam, a dühöm még nagyobb lett! A hátsó bejáraton osontam be a házba, majd mit sem törődve egy meglepett párral, felrohantam a lépcsőn, egyenesen a szobámba. Bár nem volt ínyemre a mulatság, mégis az én tiszteletemre rendezték, így gyorsan rendbe szedtem magam, s örültem, mert a belépőmre mindenki felfigyelt. Sokan üdvözöltek, s elhalmoztak jókívánságukkal. Mosolyogtam, de amit belül éreztem, azt senki sem látta.

200 ember után már nem tartottam számon az érkezőket. De gondolom mindenki megérkezett, ezért leültünk az asztalhoz, ami két egybenyitott termen át tartott. Rengeteg gyertya égett és a főételek után megérkezett a nem túl kicsi tortám. Még mindig iszonyat dühös voltam apámra, aki ott sem volt...

Oldalra néztem és az ajtóban állva cseverészett valami...nővel! Hát nem cuki?

A gyereke gyászolva ül egy rakás emberrel akit nem is ismer, ő meg nagyban bájolog...

Josephine megfogta a kezem, ezzel jelezve, hogy nyugodjak le, de nem tudtam!!! Tomboltam és olyanra gondoltam, amire nem kellett volna:

Elképzeltem, ahogy az a "nő" összeesik és meghal. Dühömben sem kellett volna ilyet gondolnom, de ami utána történt...

A gyertyák elaludtak, apám "nője" pedig nagyot csattant a padlón!

Magamban arra gondoltam, hogy talán csak képzeltem, és semmi ilyesmi nem történt. Becsuktam a szemem, majd ismét kinyitottam. Ugyanaz a látvány. Apám hitetlen arccal próbálta feléleszteni a nőt, de az semmire sem reagált. 

Apám az orvosért küldette az őröket, én pedig kiakadtam. Felrohantam a szobámba, faképnél hagyva a zavart vendégeimet. Hangos csattanással csuktam be szobám ajtaját, majd az ágyra rogyva elnyomott a tehetetlenség álma.

                                                                        ********

Arra ébredtem, hogy valaki eszméletlenül dörömböl...



.................................................................................................................................................................