14. Rész

Sziasztok! 

Vègre egy új résszel jelentkezem! Kérlek, nézzétek el nekem a hosszabb hihagyásokat, de a jövőben igyekszem pontos lenni. Pipáljatok, komizzatok!

Jó olvasást!   xxFanny

                                                                     Gideon Moe                                                    



Hugo


A hátamon feküdtem, arcommal a plafonra meredtem, s néhol egy-egy pókháló foszlányt véltem felfedezni. A fejem rémesen fájt, a szervezetem tiltakozott az önsajnálat ellen. Azon merengtem, vajon hogyan lett belőlem egy ilyen csődtömeg, aki napokig képes temetni magát. Arra jutottam, hogy semmi sem lesz így semmi sem oldódik meg, ezért túl kell tennem magam a dolgokon. Kitaláltam, mivel tudnám legjobban elterelni a figyelmemet, mi lenne az, ami leköt. Volt rabszolga lévén, mindig is kíváncsi voltam a városra, a nyüzsgésre, a való életre a kerítésen túl. Szinte már egy hete, hogy szabad voltam, de a telepen tanúsított szabadságvágyam, mintha köddé vált volna, majd újraéledt. A városba akartam menni. Szabad akartam lenni, nem törődni semmivel, senkivel. Ott hagyni mindent. Lelkesedésem parazsa újra lángolni kezdett, s nem féltem, hogy talán megégethet.      Újdonsült szobám látványa megérintett, s éreztem, hogy most tudatosult csak bennem a szabadság. Megértettem, hogy a magam ura lehetek, s mindent meg kell becsülnöm, amim van. Kitakaróztam tollpaplanomból, s óvatos léptekkel mentem szekrényemhez, amit Alicia minden nap frissen mosott ruhákkal töltött meg. Ő sokszor járt a piacra, s ellátásunkat teljes mértékben magára vállalta. Sosem tudtam, Tristan mivel keresi a napi betevőnkre valót, de kötelességemnek tartottam, hogy én is beszálljak, s segítsek neki. Elvégre nem várhattuk el, hogy ők ketten tartsanak el minket, nekem pedig már hiányzott a munka.
A szekrényemet kinyitva, egy halom ruha omlott a kezembe, amiből találomra vettem ki egy inget és egy nadrágot. A szekrény ajtaján egy kisebb tükör díszelgett, ami nekem ritkaságnak számított, mint a fehér holló. A kinézetem abban a pillanatban meglepett, mert ilyen ruhákat aligha viseltem azelőtt.
A cipőmet a bejárat előtti is helységben hagytam, nehogy összekoszoljak valamit, mint a szőnyeget, amit Alicia már segített kitisztítani. Sokat mosolygott az ügyön, ami nekem kissé kínos volt, de őt szemlátomást egy kicsit felvidította.
Halkan léptem ki a folyosóra, ahol szinte hallani lehetett volna, ha valaki leejt egy tűt. A szobám melletti ajtó Miguel kuckóját rejtette, ahol az említett éppen az ágyon ült, s komoly arccal magyarázott. Amint az ajtó takarása engedte, világossá vált, hogy nincs egyedül. De erre rájöhettem volna, hiszen az emberek nem beszélnek magukban. Legalábbis a normális emberek. Akikbe látszólag nem tartozom bele, mivel szent szokásom magammal beszélgetni. Elvégre, egy kedves emberrel is kell néha beszélgetni...
Ahogy elhaladtam a szoba előtt, lopva elengedtem egy pillantást, hogy megtudjam a Miguellel szemben ülő kilétét. Egy ismerős szőkés barna hajzuhatag, és egy vékony, de annál erősebb alak hallgatta feszülten Miguel-t. Ők is észrevettek engem, s beszélgetésük abbamaradt. Tétováztam, vajon megálljak-e, de végül Miguel kért meg rá. Annyira kívántam bemenni abba a szobába, mint egy kínzókamrába. Ingemet kezdtem igazgatni, aminek nyaka hirtelen igencsak szűkös lett.
- Hugo, örülök, hogy látlak. Minden rendben?- Miguel barátom arckifejezése nyitott könyv volt számomra. Minden rezzenéséből ki tudtam olvasni a szándékát. Akkor éppen a homlokát ráncolta, s szemét Tristan-en tartotta, aki mogorván figyelte a padlót. Ez a jelenet régen nem jelentett jót. A küszöbön álltam, nem akaródzott be menjek a szobába, mert féltem a baljós jelektől.
- Én is örülök neked Miguel. Nem is tudom, mit mondhatnék. A lábam rendbe jött, már csak a hegek emlékeztetnek rá, hogy egyáltalán ott volt. Most viszont ne haragudj, de nem bírok tovább itt maradni.- Utolsó pillantást vetettem rájuk. Tristan arcán vegyes érzelmeket láttam, ami kapcsán keserű ízt éreztem számban. Miguel megszólalni sem tudott, s mikor becsuktam magam mögött az ajtót, már nem is foglalkoztam vele, vajon mit akart mondani.

A ház további részében ügyeltem, hogy senki se vegyen észre, így hamar kijutottam a szabadba. A madarak lágy énekkel borították be az erdőt, amit azelőtt sosem vettem észre. Beleszívtam a levegőbe, ami úgy hatott rám, mint a gazdagokra a szivar. Teljesen betöltötte a tüdőm, s a mámor ízét keltette bennem.
Az erdő sűrűjébe lépve, kissé elbizonytalanodtam. A tájékozódás okozott némi fejtörést. Majdnem a szó szoros értelmében... Határozott léptekkel indultam neki a semminek, s gondoltam, megválthatom a világot is. Ez volt az, ami nem sikerült... Körülbelül a tizedik lépésnél elfogyott alólam a tűlevelekkel borított talaj. Helyette egy kedves szakadékféle jelenség tátondott alattam, ami csak a jószerencsémnek köszönhetően nem volt olyan mély. Fájdalmasan huppantam le hátsófelemre, ami nem sokáig maradt egy helyben. Lefelé kezdtem gurulni, miközben az aljas aljnövényzet rendesen megtépázott. Kezeimmel arcomat védtem, Majd hangod nyekkenéssel értem a vájat mélyére.
Fogalmam sem volt, hogy lehettem ekkora szerencsétlen, de talán ez egy adottság, ami biztosan csak engem kísér. Hátamon feküdtem, megszemlélve magamnak az erdőt. A fákon egy sereg holló ült, akik vad rikácsolásba kezdtek. Vagyis kinevettek, de elég rendesen.
- Átkozott madarak! Nevessetek csak! Semmirekellő dögök.- Arcommal imitáltam a madarakat, s kezemmel csapkodni kezdtem, mintha szárnyaim lennének. Egy hangos köhintésre lettem figyelmes, amitől a hideg is kirázott.
- Fiacskám, ne a madarat okolt, amiért nem tudsz repülni! És ne is a szüleidet. Egyébként igen mulattató egy előadást nyújtottál, az egyszer biztos!- A rabszolgatársaimon és megmentőimen kívül nem volt alkalmam  más emberekkel találkozni,így nagyon izgatott lettem. Számítottam társaságra, hiszen a városba igyekeztem, de nem gondoltam, hogy ilyen közvetlen beszélgetésbe bonyolódok. Elfelejtettem, hogy még mindig fekszem, így nagy lendülettel próbáltam magam feltornázni a földről. A titokzatos idegen szórakozottan figyelte, ahogyan hozom a formám, s visszahuppanok, majd hangosan felkacagott.
- Gyere fiam, itt a kezem, ragadd meg! Fiatal szervezet, s mégsem tud talpra állni. Bezzeg az én időmben!- A felém nyújtott kezet figyelmen kívül hagyva, sikerült felállnom. A nagy erőlködéstől kissé megszédültem, ami ismét megnevettette újdonsült barátomat.
- Ha nem, hát nem! Mondd csak fiam, régóta gyakorlod ezt a mutatványt? Mert ilyet én még nem láttam! Áruld el, ki vagy, te kis tehetség?- Akkor emeltem rá először a tekintetem.  Nálam egy fejjel alacsonyabb, jól megtermett öregúr állt előttem. Göndör, dús haja volt, ami szinte fehér színben pompázott fején. Barna zakót viselt egy elegáns nadrággal. Arcán egy kedves mosoly terült el, ami nem gúnyos volt, csupán vidám. Ha egy ilyen őrülttel találkoznék, mint én, a helyében jól kinevetném. Megjegyzésére csak elmosolyodtam, majd illedelmesen kezet fogtunk.
- A nevem Hugo. Hugo Lordes.- A nevemből áradt, hogy nem onnan származom. Féltem is elárulni a kilétemet, de valami volt abban az öregben, ami megnyugtatott.
Egy pillanatra értetlenül nézett, éles ráncai kidudorodtak homlokán.
- Nem vagy idevalósi. De erre már a bőrszínedből is rájöttem.- Átsuhant rajtam egy kisebb jeges fuvallat, miszerint ha kiderül, hogy rabszolga vagyok, vissza is kerülhetek a telepre. Az öreg láthatta az arcomat, mert "nyugtatólag" beleütött a vállamba.
- Ne félj fiam, nem árullak el senkinek! De azért nem árt, ha vigyázol. Ó, és még be sem mutatkoztam! Én faragatlan! A nevem Gideon Moe.- Vigyorogva megigazgatta zakóját, majd megfordult, s elsétált. Értetlenül néztem, majd utánaeredtem.
- Várjon! Hová megy?- Annak ellenére, hogy Gideon nem volt egy monstrum, elég nagyokat lépett ahhoz, hogy futnom elljen utána.
Megállt egy avarkupacon, így olyan magas lett mint én.
- Hát te merre tartasz? Vagy inkább gurulsz?- Kék szeme sarkában nevetőráncok húzódtak, ami engem is hamis nevetésre késztetett.
- A városba tartok. Még sosem volt szerencsém megnézni. Reméltem, hogy erre találom. Nem szívesen kérek ilyet, de esetleg megmutatná merre menjek?- Mintha csak erre várt volna, Gideon belém karolt, s újra útnak indult.

A város. Sosem láttam, de pont ilyennek képzeltem el. Az utcák macskakővel voltak kirakva, amit alig lehetett észre venni az emberek forgatagától. Hatalmas kalapos, szoknyás hölgyek utaztak lovas hintókon, amik ütemes kopogással jelezték érkezésüket. A házak magas téglafalai tarkán keretezték az utat, s az ablakokból gyér fény áradt. Az üzletek ajtajában zenészek játszottak, kalapba dobáltak nekik egy-két garast. Erősen kapaszkodtam Gideon kezébe, mint egy kisgyerek. Az emberek lökdösődve akartak utat törni maguknak.
Mikor kiértünk a tér forgatagából, egy csendesebb, s szerényebb létszámú utcában kötöttünk ki. Itt szegényesebb ruhába öltözött nőket, gyerekeket láttunk. Hangos kiabálás harsant:
- Tessék Uraim! Vegyenek a szenzációs pékárukból! Tessék, tessék!- Gideon hangját alig lehetett hallani az árusok kiabálásától.
- Ez itt a piac. Alicia is idejár vásárolni. Csodás kis teremtés az a lány!- Ali említése lesokkolt.
- Maga ismeri Alit? És egyáltalán, honnal tudj...- Az öreg sietősen közbevágott, majd elengedte a karomat.
- Én mindent tudok Hugo. Olyanokat is, amiket nem is gondolnál...- Gideon  rám kacsintott, majd eltűnt a tömegben. Az emberek között átvergődve a nyomába eredtem. Nem mehetett el!
Néha beleütköztem egy-egy kisgyerekbe, akik csodálkozva néztek rám. Hosszú ideje kerestem már Gideont, mikor végre rátaláltam a téren, amint egy csinos hölggyel társalog. A vén rókája!
Az érkezésemre elhallgattak- úgy látszik az egy ilyen nap volt- s a bájos, feketébe öltözött szőkeség tekergetni kezdte a haját.
- Végre megtaláltam! Gideon, már vagy egy órája maga után loholok!- A térdemre támaszkodtam, s csak akkor tűnt fel az esés okozta kosz, ami egész ruhámat dísztette. Meg sem lepődtem rajta.
- Camille Laymond vagyok. Gideon éppen rólad mesél. Hallottam, szeretsz verseket írni.- Döbbenten néztem mindkettőjükre. A lány neve tőrként döfött a szívembe. Miért pont Camille? Gideon elégedetten vigyorgott, zsebre dugott kézzel élvezte tépelődésem. Fogalmam sincs, honnan tudta, hogy szeretek verset írni. Ezt még az olyan jó barátaim sen tudták, mint Juan vagy Miguel.
- I-Igen. Megesik,hogy néha írogatok. De semmi említésre méltó.- Gyanakvóan pásztáztam az öreg arcát, mit sem törődve a lánnyal. Bár Camille volt a neve, semmiben sem tudtam Camillahoz hasonlítani. Camilla  gesztenye barna, hosszú haja, vékony alkata, s sötét szempárja messze maga mögött hagyta az eddigi életemben látott lányok tömegét.
- Ne szerénykedj fiam, remekműveket írsz! Egy csiszolatlan gyémánt vagy!- Gideon hátba veregetett, míg a szőkeség bugyután vigyorgott. Az egész helyzet teljesen kínos volt számomra, amire még az egyre hangosodó tömeg is feltett egy lapáttal.
A helyzet egyre nyomasztóbb lett, s nem gondoltam, hogy még ennél is lehet rosszabb.
- Hát nem gyönyörű ez a kis hölgy? No meg a neve? Szerintem csodálatos név ez a Camille, Camilla...- A nyomrom görcsbe rándult, s a hányinger hirtelen tört rám. Gideon titokzatossága gyanakvást ébresztett bennem, amit nem tudtam hova tenni. Minden porcikám tudni akarta, ki ez a férfi, aki mindent tud?
- Na gyere fiam, ideje mennünk. Nagyon örültem a találkozásnak Camille.- A zömök termetű jós elegánsan kezet csókolt, majd pár lépéssel odébb állva, ösztökélve nézett rám. Zavartan a hajamba túrtam, majd esetlenül a lány kezéért nyúltam, aki halk kuncogással pukedlizett egyet. Miután elbúcsúztunk, megvártam a tisztes távolságot, s prüszkölve köptem ki a lány tollas kesztyűjéből érkezett maradványokat. A művelettől eltorzult arccal estem, vagyis estem volna Gideonnak, aki előbb szólalt meg.
- Ismét remekül szórakoztattál! Bámulatos az arcmimikád! Az értetlen arc különösen tetszett.- Elképedve néztem a kacagó férfit, majd az elmúlt napok feszültségének erejével neki szegeztem a kérdéseimet:

- Ki a fene maga? Honnan tud rólam olyanokat, amiket még a barátaim sem?- Gideon mintha meg sem hallotta volna, belém karolt, s behúzott egy szűk mellékutcába, ahol csak egy-két ember lézengett.
- Hugo, Hugo. Sok mindent nem tudsz még az életről. Néha olyan emberekkel hoz össze a sors, akikre szükségünk van valamiért. Ne kérdezősködj annyit, mert most nekem kell beszélnem.- A szám O alakot vett fel, míg lassan haladtunk a szürkületben.
- Látom, felzaklatott a Camilla név.- Felkaptam a fejem, s heves ellenkezésbe kezdtem. Nem Camilla körül forog a világ! Ezt jobb ha tudja.
- Honnan tudja, hogy egyáltalán van-e Camilla nevű ismerősöm? Ez csak egy név! Nem jelent az égvilágon semmit!- Éreztem, hogy az arcom forróvá válik, s a szemem égni kezd, amit azonnal elfojtottam.
- Ha nem jelentene semmit, nem érintene ilyen mélyen. Magadnak hazudhatsz, de nekem nem. Tudom, hogy szenvedsz, és azt is, hogy csakis magadnak köszönheted. A saját büszkeséged fog tönkre tenni ha így folytatod. Miért nem fogadod el, ha valaki törődik veled? Fiam, ez így nem lesz jó!- Dorgáló, s egyben sajnálkozó tekintetet vetett rám, s fejét csóválva jelezte, hogy még nem fejezte be.
- Tudod, néha nem csak te lehetsz a rossz. Hibázunk. Néha akkorát is, hogy emberéletet követel a baklövésünk. De túl kell lépnünk, mert aki szeret, az megbocsát. Nekünk is tudnunk kell megbocsátani, legtöbbször saját magunknak. Ez a legnehezebb feladat az életben.- Végig a földet követtem, s beletörődtem, hogy nem tudom meg kilétét. A szavai elgondolkoztattak, s olyan volt, mintha ezer éve ismert volna.
- Befejeztem a hegyi beszédemet, de remélem felfogtad a lényeget. Ne állj a saját érzelmeid útjába.- Már az is átfutott az agyamon, hogy Gideon valami hittérítő egylet tagja.
 Kicsit megszédültem, s az egyik köves épület falainak támasztottam tenyeremet. A szívem a torkomban dobogott, hevesen. Gideon kezét éreztem a vállamon, s pillanatokkal később sikítozás, ordibálás ütötte meg a fülünket. Egyszerre néztünk a tér irányába,ahol egyenruhás férfiak taszították földre az embereket. A gyerekek sírtak mielőtt az asszonyok elrángatták őket a fegyveresek útjából. Homlok ráncolgatva néztem vissza az aggodalmas arcú öregemberre, aki továbbra is a közeledő férfiakat nézte. Erősen megszorította a vállamat, majd maga mögé terelt.
- Eredj fiam! Rohanj, ahogy csak bírsz!- Ekkor esett le, mi történik odakint. Az egyenruhás, fegyveres férfiak kiléte. Rabszolga hajcsárok.
A pánik ismét eluralkodott rajtam, ami egy helyben toporgásra kényszerített. Gigeon hátra fordulva erőset taszított rajtam.
-Meg akarsz halni, fiam? Ezeknek nem mi kellünk! Siess, ahogy csak bírsz, eredj már!- Utolsó pillantást vetettem rá, majd teljes erőmből futni kezdtem az erdő irányába. Egy árus éppen előttem tolta át portékáját, ami csörömpölve hullott a földre, ahogy átugrottam felette. A káromkodás, amit akkor hallatott, zavarba ejtően csengett a fülemben, de rá sem hederítve rohantam tovább. Az emberek birkacsordaként vonultak, nehezen, de sikerült utat törnöm magamnak. Kezemmel próbáltam eltakarni arcomat, míg a pulzusom az egekbe hágva vezérelt keresztül a macskaköveken. A lábak akadálya között apró pillantást vetettem a térre. A fegyveresek szétosztódtak, dacosan irányították a sikongató tömeget. Szívem szerint visszamentem volna, de az eszem nem engedte. A tehetetlenség érzete marta a torkom, mígnem az erdőbe értem, ahol teljes sötétség honolt. Lépteimet még jobban szaporáztam. Rossz élményeim kísértettek ezen a helyen. Az avar susogott cipőm alatt, ingem kigombolódott. Izmaim ellenálltak a hajszolásnak, így kénytelen voltam lelassulni. Mellkason dübörgött, ajkaim elváltak egymástól. Az esti szél mozgatta a fák ágait, kísérteties hangokat kiváltva azokból. A sötétség fokozta félelmemet, s fellélegeztem, mikor megláttam a kis házikót a fa tetején. Felvonszoltam magam a meredek lépcsőn, majd benyitottam a biztonságot jelentő viskóba. Nyugalomra vágytam, amit közel sem akkor kaptam meg. Amint becsuktam az ajtót, üt aggodalmas arc fogadott. Azt hittem miattam váltak ilyenné, de közel sem. Miguel állt közvetlen előttem,kezében hatalmas táskával. Ez volt a nap legnagyobb döfése, amit egyenesen a szívembe intéztek.


...................................................................................................................................................................