15. Rész

                                                                     Sziasztok!
Nagyon szégyenlem magam, mivel nem sikerült betartanom az ígéretem, miszerint gyorsan hozom a részt. Ne haragudjatok rám, de a felvételire való felkészülés teljesen lefoglalt. Az írásbelit letudtam, ezért biztosan nem kell ennyit várnotok a követező részre. A türelmeteket nagyon köszönöm, s minden felvételizőnek sok szerencsét kívánok a szúbelikhez! Jó olvasást!  
ui.: Ez egy rövidebb rész lett, kérlek nézzétek el nekem.
                                                                                                xxxFanny

                                      *****************************************

                                                                Törődni valakivel...


Camilla



Megtorpantam a szobám küszöbén, s éreztem, hogy Juan belém ütközik, majd kikerül. Mikor észrevette, mi zajlik előttünk, gyászosan lesütötte a szemét, mintha tudná, mi történik. Alicia hangjára lettünk figyelmesek, aki pár lépésnyire volt tőlünk, mégis csak akkor vettük észre. Fehér ruhája lebegett rajta, kiemelve csodálatos bőrszínét.
- Hugo... - Ali megszeppenten próbálta elfojtani a kitörni készülő hurrikánt, de már túl késő volt. A természeti csapás azonnal kitört.
- Mi ez az egész? Miguel, mit művelsz? Hová mész?- Még nem hallottam ennyire mérgesnek. Akkor sem emelte fel így a hangját, mikor engem vádolt. Rémültnek és zavarodottnak tűnt, amit próbált a hangjába fojtani. Alira vezettem a tekintetem, aki annyira bepánikolt, hogy hangtalanul zokogni kezdett. Ívelt arccsontján csörgedeztek a könnyek. Apró mozdulattal oldalba böktem Juant, aki ha lehet még jobban megtört a síró szerelme láttán. Lassan odalépett, majd magához húzva vígasztalni kezdte a lányt.
- Hugo, hagyd abba. Nem kell a veszekedés. Erre a döntésre jutottam és nem tágítok mellőle! El kell mennem és el is fogok! Túl sok inger ért ebben a pár hétben. Semmit sem értek már, csak azt, hogy sürgősen el kell tűnnöm innen.- Miguel magabiztosan, végig tartotta Hugo-val a szemkontaktust, akinek a szemei vérben forogtak, s talán könnyben...
- Felfogtad, hogy mik történtek? Hugo, emlékszel, ki mentett meg a halálból? És, hogy hogyan? Mert én emlékszem.- A gyomrom görcsbe rándult, mert tudtam mire gondolt. Eljött az idő, amire nem számítottam, s nem agyaltam rajta. Senki sem emlegette, hogyan mentettem meg őket, de nyilván gyanakodtak, s fogalmam sem volt, hogyan magyarázzam meg, mikor mind a négy szempár fürkészve vizslatott. A lebukás veszélye fenyegetett, amitől rettegtem. Képtelen voltam megszólalni, mikor egy kezet éreztem a vállamon. Felkaptam a fejem, de Tristan már megszólalt.
- Tudtam, hogy egyszer erre is sor fog kerülni, így nem is próbálok hamis meséket gyártani, hanem elmondom az igazat. De, ehhez megértés kell, bizalommal, s hittel együtt. Olyan titok ez, amit a sírba kell vinnetek, máskülönben mindnyájan meghalhatunk. Azon az éjjelen a víz mentett meg minket. Ezt a vizet varászerővel lehet előhívni. Camilla rendelkezik ezzel az erővel, mert a boszorkányság képességével  született.- A szívem egy pillanatra kihagyott, majd gőzerővel dobogni kezdett. A titkom már nem volt többé biztonságban. Egy könnycsepp csordult ki szememből, ahogy körbe néztem az arcokon.
Alicia nem sírt. Komoran meredt maga elé, s Juan kezét szorongatta, aki értetlen arccal motyogott neki valamit a mesékről. Miguel rémültebb már aligha lehetett volna, ahogy a táskáját szorongatta, előre-hátra ingatva a fejét. A mögötte álló értetlen képet vágva, gondterhelten fogta tarkóját, s várta, hogy valaki megszólaljon.
 - Most már megérted a szándékomat? El kell mennem. Semmit sem értek veletek kapcsolatban. Te és Camilla, a seb...- Miguel sírva fakadt, majd félrelökve Hugo-t az ajtóból, heves léptekkel eltűnt. Hugo egy pillanatig lemerevedett, majd Tristan-nel és Juan-nal együtt megiramodott a lépcsőn. A két utóbbi lefogta az őrjöngő férfit, aki félig kétségbeesetten ordítozott Miguel után, félig pedig zokogott. Ali ismét sírva fakadt, de nem törődhettem vele, mivel Hugo kiverekedte magát a fogságából. Pánikot kaptam, s odarohanva átvezettem kezeimet a nyakán, mintha ölelném.
- Ne! Nem mehetsz! Nyugodj meg és hagyd!- A könnyeim eláztatták arcomat, s minden erőmet bevetettem, hogy visszarántsam őt. Izmai ellágyultak. majd hagyta, hogy öntudatlanul is megöleljem. Karjaim összefonódtak nyaka körül, fejemet az övének támasztottam. Feszült csend lett a szobában, ami szabadjára engedte a gondolataim zabolátlan hullámait. Halkan, megnyugtató szvakat duruzsoltam a fülébe, amit csak ő hallhatott. Lehunytam a szemem, s elgondolkodtam, vajon a lábaim miért remegtek? A hasam miért volt olyan, mintha ezer kilós súlyt tettek volna bele? Miért éget kezeinek nyoma, ahogy a derekam köré helyezte őket, s durván magához szorított? De ami a legfontosabb. Miért kerített hatalmába a félelem, miszerint annak a pillanatnak vége szakad, s azután talán újra gyűlölni fog?
De abban a pillanatban nem számított semmi, csak mi ketten. Egy elsöprő hullámot éreztem magamban, amilyet még soha. Tudtam, hogy az ölelés után el kell fojtanom magamban, de csak akkor...
Nem tudtam, miért öleltem meg, egészen addig, míg könnyei el nem áztatták ruhám nyakát. Pontosan tudtam, mit érzek. Tudtam, hogy a halálomat szorítom éppen mellemhez. Törődtem vele, akaratom ellenére. Gondoskodni akartam róla, s cserébe azt akartam, hogy ne lehessen senki másé. Törődtem vele, míg kezem a haját simogatta. A felismerés bódult erejével szorítottam még erősebben magamhoz a végzetem. De egyszer minden jónak vége szakad...


Miguel elmenetele óta fél óra telhetett el, s a levegőben érezhető volt a vihar előtti csend. A kanapén ülve a fogamat kocogtatva vártam, hogy a konyhában lévő Tristan megérkezzen. Hugo szemben velem, a falnak támaszkodva ült a földön, le sem véve a szemét Juanról. Volt valami a tekintetében, valami gyanakvó, elkeseredett. Mintha magában gondolkodott volna.
A feszült csendnek Tristan érkezése vetett véget, aki egy nagy kancsó teával egyensúlyozva lépdelt be a szobába. Amint letette, helyet foglalt Juan mellett, aki pedig mellettem fészkelődött. Alicia lefeküdt, mert nem igazán viselte jól a feszültséget, amit meg is értek.
- Tudom, hogy mindenkit megviselnek a történtek, de nem ragadhatunk le itt. Elment, s ezt tiszteletben kell tartanunk, akkor is ha fáj. Pár nappal ezelőtt is várható volt, hogy így fog dönteni, s csak idő kérdése volt...- Képtelen voltam ezután is Tristanre figyelni, mert Hugo arcvonásai teljes fordulatot vettek. A szeme megtelt könnyel, keze ökölbe szorult, s száját úgy szorította össze, hogy csak egy csík maradt belőle. Éreztem, hogy a vihar elkezdődött...
 - Nem érezte jól magát itt. De ne aggódj, mert tudom, hová megy. Már a táborban is sokat hangoztatta, hogy ha kijut, felkeresi a családját. Ez volt az álma. El sem kellett volna mondania, mert tudtam.- Az ágyú kilőtt... Hugo azonnal felkapta fejét Juan szavaira, s már nem tudta leplezni kósza könnyeit, amik arcát áztatták. Mérhetetlen düh szabadult fel benne, ahogy felpattant a földről, s öklével belevágott a falba. Lemerevedtem, de nem éreztem mást, mint sajnálatot, s azt, hogy oda akarok menni hozzá. Ölembe akartam venni a méregtől vörös arcát, majd simogatni, míg meg nem nyugszik.
Azt hittem ennyivel megelégszik, de a java még csak akkor jött...
Mint akit megszálltak, Hugo olyan gyorsasággal indult meg felénk, vagyis Juan felé.
- Te tudtad?! És nem szóltál?! Egy büdös szót sem szóltál! Testvérek voltunk, és tudtad, hogy nem bírnám elviselni! És nem szóltál.- Kezdetben hangerejébe belerengett az ablak, de mondandója vége már elhalkult, melyben megannyi érzelem tükröződött. Lesújtó Tekintetével egyenesen Juanra nézett, aki dacosan állta a sarat.
- Elmondta volna. De fontosabb dolgod akadt.- Hugoban itt törhetett össze minden. Keze ismét ökölbe feszült, s pillanatok leforgása alatt történt, hogy Tris mellette termett, míg Hugo majdnem nekiesett Juannak.
Innentől kezdve minden gyorsan történt. Juan és Hugo mindent egymás fejéhez vágtak, s az utóbbi majdnem eltörte volna Tristan karját, ha közbe nem lépek. Megragadtam a dühöngő állat vállát, majd felemeltem a hangom, hogy észhez térítsem. Meg is lepődött, de jobb ha tudja, hogy tudok én olyat is. Bár képes lett volna rá, mégsem taszított el, hanem közömbösen fürkészett.
- Nyugodj már meg!! Semmi nem lesz jobb, ha megütöd! Te nem ilyen vagy. Nem vesztheted így el a fejed, ő a barátod.- Megvárta, míg elmondom, majd szavait ismét a készenlétben álló Juannak címezte, undorral az arcán.
- Többé már nem vagy senkim.- Ez volt a végszava. Kitépte magát Tris karjai alól, de az én kezemet magán hagyta, s nemes egyszerűséggel távozott.
Zavartan húztam vissza karomat, s láttam, h mindenki legalább annyira zaklatott mint én. Juan Szinte összeesett. Lerogyott a kanapéra, mintha csak egy bábú lett volna, akit már nem akarnak életre kelteni. Beletúrt fekete hajába, s láttam, hogy ujjai remegtek. Rosszul esett neki. Az egyetlen ember mondott le róla, akit feltétel nélkül szeretett.
Még a mindig magabiztos Tristan is, aki folyton tudta mit kell mondani, tanácstalanul vakarta az állát. Rendszerint makulátlan inge, akkor gyűrötten lógott rajta. Azt inkább el sem képzeltem, vajon én hogyan festhettem... Az volt akkor a legkevesebb gondom...



...................................................................................................................................................................