9. Rész

                      A halál szele
                                   2. fejezet

Camill

A mai napom pocsékul kezdődött. Amikor kinyitottam a szemem, valami borzalmas érzés kerített hatalmába. A gyomrom görcsbe rándult, hatalmas gombócot éreztem a torkomban. Nem tudtam mire vélni, mi lehet velem. Felvettem az apámtól kapott ruhát, hajamat kiengedve hagytam. A hátam közeléig ért, gesztenye barna, pont mint édesanyámé is volt. Lassan elindultam a lépcsőn, és az étkezőbe mentem, ahol csak az öcsém üldögélt egymagában. Apánk szokásosan nem volt itthon, mert már korán reggel elment a földekre ellenőrizni a munkát. Az öcsém szomorúnak látszott, mint általában. Talán őt viselte meg a legjobban anyánk halála. Szótlan, magába fordult. Most is csak ült egyedül, s épp egy könyvet olvasott. Érkezésemre fel sem nézett.
- Jó reggelt Rob!-kedves mosolyt próbáltam az arcomra erőltetni, bár nekem is inkább sírni volt kedvem. A rossz érzésem nem akard megszűnni.
- Neked is.- Rám sem nézett, csak gyorsan becsukta a könyvét, felállt és kihúzta nekem a széket.
- Köszönöm. Mit olvasol?- Próbáltam kissé oldani a feszültséget, ami mostanában nem újdonság a Darling házban.
- Csak egy régi könyv. Semmi érdekes.- figyeltem, ahogyan felveszi a barna borítós tárgyat az asztalról, majd bólint egyet.
- Most megyek. Szép napot Camill!- Bambán néztem utána, s ismét egyedül maradtam a gondolataimmal és a rossz érzésemmel, ami egy kicsit sem hagyott alább. A kakukkos órára pillantottam, ami halkan kattogva számolta a perceket. Hat óra. Hétfő. Minden gyerek a városban, most indul el az iskolába.
Mélyet sóhajtva felálltam, majd teljesen ok nélkül rávertem egyet az asztalra. Aztán még egyet. Addig ütöttem a fából készült bútort, amíg a könnyeim ki nem csordultak. Az idegeim szét akartak pattanni, talán az örökös egyedülléttől, talán a rossz érzéstől, ami nem hagyott nyugodni. Miért nem lehet egy békés családom? Miért kell mindennek így lennie? Sok kérdésem van, amire nem tudom a választ. Csak azt tudom, hogy ezt már nem bírom így tovább.
Kopogás hallatszódott a lépcső felől, amire összerezzentem.
- Camill! Mégis mit művelsz?- Josephine aggodalmas arccal jelent meg előttem, kezeit körém fonta, erőltetve, hogy ránézzek.
- Mi ütött beléd? Camilla, nézz rám! Nincs semmi baj.- magához ölelt, én pedig nem tudtam mi van velem. Csak zihálva folytak a könnyeim. Tristan. El kell mennem. Hirtelen felindulásból kiszabadítottam magam Josephie karjaiból, s megindultam az ajtó irányába.
- Hová mész? Camilla, mi van veled? Állj meg! Hová mész?- Szinte meg sem hallottam a szavait. Mennem kellett.
Két kezemmel megemeltem a szoknyámat, így nem akadályozta , hogy kocogásra, majd rohanásra váltsak. Húgom kiáltásai megszűntek, ahogy elnyelt a bozót.

******
- Camilla! Te meg, hogy kerülsz ide? És mi történt veled? Rémültnek látszol.- Annak is éreztem magam, a szívem majd' kiugrott a helyéről, mert átfutottam az egész erdőt.
- Alicia, Trintan itt van? - A hangom meggyötörten hallatszott. Alacia zavartnak látszott.
- Nem, már kora hajnalban elindult a rabszolga telepre. Azt mondta, muszáj mennie. Egy óra múlva biztosan itthon lesz, gyere be addig...-
- De nekem most kell beszélnem vele!!- a mondat egy oktávval magasabban jött ki a torkomból, amire a velem szemben álló lány összerezzent, s lesütötte a szemét. A feszültségem túl ment minden határon. Mennem kell, de nem tudom, hova.
- Sajnálom.- Azzal hátat fordítottam a döbbent lánynak , s ismét rohanni kezdtem.
A lábaim csak vittek, hagytam, hogy ők irányítsanak. Olyan helyeken gázoltam keresztül, ahol még életemben nem jártam. Patakokon, köveken. A ruhám csupa sár lett , de ez érdekelt most a legkevésbé. Meg kell találnom Tristant. Kiértem egy hosszú tisztásra, ahol földművelő eszközöket láttam elszórtan a fűben. Sikerült is megbotlanom, hatalmas puffanással és reccsenéssen landoltam a nyirkos földön. A ruhám alsó rétege leszakadt, oldalamon egy óriási fűfolt égtelenkedett. Ez sem érdekelt. Felpattantam, nem törődve semmivel tovább futottam. A tisztás végén kísérteties épületek magasodtak. Rácsos ablak, mocskos falak. A mellkasom szúrt, nem bírtam már a futást. Zihálva átváltottam egy lassabb tempóra. Átvágtam a "házak" között. Megpillantottam egy hatalmas tömeget, s a rossz érzésem még az eddiginél is jobban gyötört. Újra rohanni kezdtem volna, de egy kezet éreztem a számon, s derekamon, ami berántott egy vékony résbe, két épület között. Kapálótni kezdtem, de a kéz hirtelen elengedett és magához ölelt.
- Nyugodj meg! Itt vagyok! Nincs semmi baj. Én vagyok, Tristan.- Szavaira felnéztem, de cseppet sem nyugtatott meg.
- Camilla, hogy kerülsz ide? Mit keresel itt? Van fogalmad róla, hogy mi lest ha apád meglát?- Összerezzentem. Apám itt van? Nem, az nem lehet. Ez lenne a rabszolga telep? Ezen a förtelmes helyen?
Ennyi kellett. Ellöktem Tristant, és rohanni kezdtem a tömeg felé. Vegyesen voltak férfiak és nők, gyerekek. Szakadt ruhájuk volt és látszott rajtuk a tisztálkodás hiánya. Szívszorító volt a látványuk. Átverekedtem magam az emberek között, mígnem feltárult előttem, hogy mit is néznek. Akasztófa. Három velem egykorú fiatal feküdt a pódiumon. A negyedik állt, nyakában a hurokkal. Ahogy ránéztem, felémkapta a tekintetét. Félelem, zavarodottság. Éppen ezt éreztem én is. Olyan volt, mintha ismertem volna őt. Egy pillanatra elszakítottam róla a tekintetem, s mellé néztem. Elfogott az undor, ahogy megpillantottam ennek a helynek a vezetőjét: Apámat. Éppen utasítást adott a hóhérnak. A fiú nyakán lassan kezdett megfeszülni a kötél. Bepánikoltam, s olyan volt mindtha az én torkom is összeszorulna.
- Azonnal hagyja abba!!! Engedje el őket!!- Üvöltöttem, ahogy csak tudtam, mire apám felémforgult. Elkerekedett a szeme. Ez volt az egyetlen, amit láttam az arcán. Őszinte meglepettség, semmi több. Sosem nézte volna ki belőlem, hogy idejövök, és szembe is szállok vele. Többre vagyok képes, mint amit ő valaha is gondolt.
- Camilla Darling! Ne légy olyan, mint anyád volt. Ezek csak szolgák! Nézz rájuk! Ne légy szánalmas!- Dacosan néztem a szemébe, miközben a nyakamon szinte éreztem a kötél szorítását. Lesajnáló szavait nem hagyhattam annyiban. Az elfolytott dühöm mind előjött, anyám említésére.
- Anyámat ne merészeld a szádra venni!- Ez volt a végszavam. Becsuktam a szemem , s szabadjára engedtem mindazt az érzelmet, ami felhalmozódott bennem. Harag, gyász, elveszettség...
A szél feltámadt, én pedig átvettem az energiáit. Teljesen átjárt ez az érzés. Beborult az ég, szinte orkán tépázta a fákat. Rémült sikolyok hallatszottak, de cseppet sem érdekelt. Egybe forrtam a széllel, s a villámok sugarától még erősebbnek éreztem magam. Az apám egy mocsok. Gyűlöletre se méltó szemét.
Az ég hatalmasat dörgött. A nyakamon érzett szorítás teljesen elmúlt. Kezdetét vette egy égi háború. Hatalmas dörrenéssel kezdett rá a zivatar. A testem megtelt energiával, aztán elvágódtam. Két feketébe öltözött férfi ugrott rám, lefogtak. Az erőm kezdett megfogyatkozni. Apámat láttam magam felett. Undort láttam a szemében, amit gyűlöltem. Az arcom rezzenéstelen maradt, mert nem akartam kimutatni semmi fajta érzelmet.Hosszan néztünk farkasszemet egymással. Mígnem lábát fölém emelte.
- Ne! Apám!!!- A vékonyka hang szívrohamként ütötte meg apám fülét. Josephine. Apám intett a fogvatartóimnak, akik elengedtek. Felálltam, s a pódiumra siettem. Apám Josephine-nel beszélt. Tristan utánam sietett. Úgy látszik ő lemaradt a történtekről.
- Camilla mit csinálsz? Mi volt ez? -  Az eső szakadt, a szél elült.
- Tristan, segíts felállítani őket és menjünk!- Az egyetlen lányhoz indultam, kábán felállt. Tristan felállította a két fiút, míg én a hurokhoz mentem. Megálltam a fekete hajú fiú előtt. Barna szeme volt. Bőre, akár a bronz. Feleszméltem, s levettem a kötelet a nyakáról.
- Köszönöm.- Meggyötört hangja szinte fájt. Mennyi szenvedést okozhatott neki az apám... Ő mindenkinek csak azt okoz...
- Camill?! Menjünk!- Tristan bevárt minket, majd elindultunk a tisztás felé. Utolsó pillantást vetettem hátra. Döbbent tekintetek. Apám üresen nézett utánam, majd elfordította a fejét.

...................................................................................................................................................................

11. Rész

                           Az Alvilág éjjele

Camill

- Ne foglalkozz vele Camilla. Nyugodj, meg. Hugo ilyen. Erős a fantáziája, amihez még az is közre játszik, hogy nem tudja felfogni, tényleg szabad. Időre van szüksége, ahogy mindannyiunknak. Ne vedd magadra. Szörnyű dolgokat mondott, de mi tudjuk, hogy nem így van. Hamarosan ő is rá fog jönni, hidd el. - Sophie beszéde egy cseppet sem nyugtatott meg. Amiket Hugo mondott, azokra nincs mentsége. Nem ismer engem, ezáltal, hogy mer ilyenekkel vádolni? És ami a legrosszabb, mi van ha nem is téved a családommal kapcsolatban... Mi van, ha tényleg igaza van, és nincs is okom szenvedni? Ha így is van, semmi joga nincsen árulónak nevezni. Ezért voltam dühös. Éreztem, ahogyan természetfeletti energiáim felerősödnek a széllel és a haragommal együtt.
- Mi tudjuk, hogy nem vagy áruló.- Juan kedvesen megsimította a vállam, ami a kelleténél jobban meg volt feszülve. Ez a gesztus nagyon jól is esett volna, ha éppen nem lettem volna ennyire pipa.
- Elmegyek!- Muszáj innen elmennem, hogy egy kicsit egyedül lehessek és átgondolhassam a dolgokat. Túl sok minden történt velem. Fel kell, hogy dolgozzam. Sophie azonnal felkapta a fejét.
- Nem mehetsz el! Ne foglalkozz már vele! Frissek benne a történtek, ahogyan bennünk is. Neki több idő kell, hogy feldolgozza. Ne félj, vissza fog jönni,mert rájön, hogy nem volt igaza és bocsánatot kér. Semmi értelme elmenned!- Hirtelen még dühösebb lettem, mert nem igaz, hogy ezzel el lenne intézve.
- Nem kérek a bocsánatából! Semmit nem old meg! A szavai kitörlődnek? Kevésbé leszek megalázott? Hát nem!- Úgy viselkedtem, mint aki egy emberre próbálná rázúdítani a haragját. Sophie csak sóhajtott egyet, majd pár lépéssel odébb ment. Hatalmas hévvel indultam neki a sötét erdőnek, még véletlenül sem abba az irányba, amerre Hugo ment, bár szívesen felképeltem volna. A nagy lendületet megfékezte egy kéz, ami a karomon ragadott meg. Már éppen pofon vágtam volna, amikor Juant pillantottam meg.
- Azonnal eressz el! Akkor is elmegyek, ha lefogsz, mert magammal rángatlak, vagy kiszabadítom magam, de abból nem lesz köszönet!- Borzalmasan mérges voltam, fel sem fogtam miket beszélek, de egyszerűen el akartam menni. Juan arcára pillantottam, akinek a szokáson csibész tekintete most az egyszer határozottan nézett vissza rám.
- Vigyázz magadra!- Az arcom egy pillanatra megrezdült, majd újra visszaállt a haragos formájába.
- Mindig vigyázok.- Az orrom alá motyogtam, s képtelen voltam a szemébe nézni azok után, hogy szinte leordítottam a fejét. Nem is értem, hogy lehet egy ekkora bunkónak ilyen figyelmes és kedves barátja.
- Kérlek, ne vedd magadra azokat a dolgokat, amiket az az ütődött mondott. Nem jut elég vér az agyába, ezért néha azt sem éri, mit miért mond. Biztos vagyok benne, ha megismered, kedvelni fogod. Bár nálam jobban nem, de félig olyan jófej mint én.- Egy cseppet sem lettem nyugodtabb. Minek hozza fel Hugot? Hallani sem akarok róla! Ennyi volt. Én mentem!
- Nem hiszem el, hogy ennyire nem látjátok át a helyzetet!  Nem volt joga a fejemhez vágni azokat a dolgokat, amiről halvány fogalma sincs! - A hangom el-elcsuklott, ahogy felidéztem a szavait. Gyűlölöm! Őt is, és azokat is , amiket mondott!
Juannak nem volt ideje reagálni, mert kirántottam a kezem az övéből, majd futásnak eredtem az erdő sűrű sötétségébe. Csak rohantam, maradék ruhámat szorongatva, amit néhol megtépázott az észrevétlen bozót. Kavarogtak bennem az érzelmek, s úgy éreztem, felrobbanok. A lábaim remegve vittek, de hamar felmondták a szolgálatot, így nagy puffanással rogytam a földre. A szívem erősen kalapált a futástól, s az erdő nem éppen barátságos látványától. Egészen különleges volt, szinte meseszerű. Telihold fénye kékesen világította meg a fasorokat, ami kiemelte a fekete fák szabálytalan, égbe markoló körvonalát. Néhol mintha ezüstös csillámlások villantak volna a földön, de talán csak a szemem káprázott. Könnycseppek hullottak a ruhámra, s ahogy felnéztem az égre, apró csillagokat láttam, ahogyan körülveszik királyukat, a hatalmas ezüst holdat. Szememhez nyúltam, hogy letöröljem könnyeim, de helyette csak még jobban eleredtek. Zokogásba kezdtem, ami miatt még mérgesebb lettem, mint egy kisgyerek, aki azért bömböl, mert az anyukája nem vigasztalja meg. Pont úgy éreztem magam, s az is voltam. Egy elhagyott kisgyerek. Elveszve a világban. A következő pillanatban összerezzentem. Farkas vonyítás hasított a néma levegőbe, ami arra késztetett, hogy meneküljek. Egy ág reccsent, majd még egy vonyítás. Sikerült rávennem ernyedt izmaimat, hogy felálljak, majd amilyen gyorsan csak tudok, elinduljak. Nyugtalanított a gondolat, hogy hol lehetnek a farkasok, ezért rohantam. Az utamba tévedt gyökerek most nem okoztak gondot, az adrenalin szintem átrepített felettük, míg ki nem értem az erdőből. Fogalmam sem volt, hová megyek, csak el innen. Messze ettől az erdőtől. Az általában pozitív energiák, amiket onnan merítettem, mintha teljesen átváltottak volna nyugtalansággá és félelemmé. Ahogy elértem a patakot, tudtam, hogy hová kell mennem. Anyám naplója az egyetlen, ami maradt nekem. Így régi otthonom felé vettem az irányt, s titkon reméltem, hogy találkozom testvéreimmel, utoljára.

*****

Félelmem továbbra sem szűnt meg, ahogyan szülőházam ajtajához értem. Cipőimet elhagytam futás közben, így nem kellett azon aggódnom, hogy kopogásommal felkeltek valakit. Ahogy beléptem az ismerős légtérbe, semmit sem éreztem. Idegennek tűnt minden, nem éreztem otthonomnak.
Ahogy felértem a hosszú márvány lépcsőn, egy pillanatra megtorpantam, majd Josephine szobájának irányába néztem. Néma csend honolt. Sóhajtva nyitottam be "birodalmamba",s rögtön elkapott a nyugalom. Édesanyám régi könyvtára volt ez a szoba, míg meg nem születtem. Sokat tartózkodott itt, talán ez is az oka, hogy jól érzem magam, ha az én kuckómban vagyok.
Leültem az ágyamra, s hosszú percekig csak néztem körbe. Aztán lehúztam magamról megviselt ruhámat, s egy hófehér, hosszú ujjú, abroncs nélküli darabot vettem fel helyette. Leguggoltam az ágyam mellé, s kivettem alóla anyám tükrét, s a naplóját. Édesanyám sokat nézte magát a tükörben, s emlékszem, arca olyankor mindig üres lett. Néha fájdalmas, pedig gyönyörű asszony volt. Én sosem nézhettem bele abba a tükörbe, mert anyám szerint csak egy felnőtt nőnek kell megnéznie magát, a kisasszonyok mindig makulátlanul szépek. Sosem tartottam magam kifejezetten szépnek, de nem panaszkodtam. Akinek én leszek szerelme tárgya, ez a szépség is pont elég lesz. Feleszméltem gondolataimból, s elérkezett az idő, hogy induljak. Összepakoltam ruháimat, halkan leosontam a lépcsőn. A testvéreim már most szörnyen hiányoztak, de nem volt maradásom. Végső pillantást vetettem szülőházamra, s ismét nekiindultam a semminek.

*****

Az erdő széléhez érve megtorpantam. Ugyan hová is mehetnék? A szívem azt mondta menjek vissza a többiekhez, de az eszem csak azért is ellent mondott neki. Végül a kettőt egybe kombinálva arra jutottam, teszek egy kisebb kerülőt, s úgy térek vissza hozzájuk. 

Az erdő rettentő sötét volt, megőrizte azt a borongós hangulatot, amit elmenetelemkor éreztem. Bosszantott ez az érzés. Tudtam, hogy valami nagyon nincsen rendben. A ruháim közül valami mintha megvillant volna. A hirtelen fényre összerezzentem.  Hangosabban vettem a levegőt, s fehér felhőcskék maradtak minden lélegzet után. A ruháim között csak anyám tükre és naplója volt. Egyik sem tudott világítani. Már éppen visszahajtottam volna az anyagokat, mikor ismét villanás látszódott. Azt hittem, csak a fantáziám játszik velem, mikor megint halvány fény terítette be az erdőt, majd még egy. A tükör volt a. Rendszertelenül villogott, fénnyel beborítva a környezetemet. Az érzelmeim nem voltak olyan erősek ahhoz, hogy én irányítsam, más magyarázatom nem volt. Egyre furcsább dolgok történtek... 

- Ezt komolyan nem értem. Anya, miért nem vagy itt? Miért nem segítesz? - Könnyeim kezdtek gyűlni az egyre erősödő érzéseimtől. Hirtelen lebénított a fájdalom. A lábamba hasított egy borzalmas érzés, amely arra kényszerített, hogy földre rogyva ordítsak. Erre nem volt időm, ugyanis egy hangos sikolyt hallottam meg, nem olyan messze tőlem. A tükör, amit a kezemben tartottam, egyre gyakrabban villant meg, ahogy a hang irányába botorkáltam. Abba az irányba mentem, amerre a tükör a legtöbbször borította fénybe az utat. A lábam lüktetett, sajgott,de nem volt időm megnézni.
A szemem még nem szokott hozzá az erdő sötétjéhez,így teljes mértékben a hallásomra hagyatkoztam. Egy mély férfias hangot hallottam, s tudtam, hogy abba az irányba kell mennem. A vérem  csak úgy lüktetett. Egyre beljebb és beljebb haladtam, a zajok egyre erősebbek lettek, vonyítás és morgás sértette meg az általában nyugodt erdő csendjét.
A kezemben tartott holmik meggátoltak a futásban, így mit sem törődve a fontosabb tárgyakkal, lehajítottam őket a földre. A félelem egyre jobban fokozódott bennem, ahogy éreztem, feltárul előttem mindaz, ami a hangokat adja. Csak a tükör volt a kezemben, egyedül azt nem dobtam el. Fénye szinte alig csillapodott. Már majdnem a tóhoz értem, mikor megpillantottam a hangok gazdáját, illetve gazdáit. ugyanis többen voltak. A sűrűn nőtt fák takarásában igyekeztem észrevétlen maradni. Hunyorogva kémleltem a "lényeket, melyeknek figyelmét látszólag lekötötte valami. A lehető leggyorsabban vettem őket szemügyre. A farkasokra hasonlítottak, de mégsem. Szőrük nem volt, csupán szürke, néhol vérrel borított bőrük. Szájukból csorgott a fekete váladék. Felfordult a gyomrom. Egyszer csak szétrebbentek, elém tárva azt, amire nem számítottam. Hugo. A pulzusom azonnal az egekbe ugrott, ahogy megláttam, véresen, ájultan. Egy fának támaszkodva ült, szemei csukva. Bármennyire is megbántott, eluralkodott rajtam az aggodalom. Ki kellett találnom valamit, de abban a pillanatban nem tudtam ép ésszel gondolkodni, csak neki indultam. Minden érzelmemet megkétszerezte, hogy látom őt. Egyszerre éreztem haragot, félelmet, aggodalmat és valami teljesen márt, amit még nem neveztem volna semminek. A gallyak ropogtak a talpam alatt, amire a nyomorultak is felfigyeltek. Kevesebben voltak, mint hittem. Felém fordultak, szájukból hatalmas fogak álltak ki. Gyorsabb tempót vettem fel, szememet Hugo-n tartottam, nem törődve, hogy talán a halálommal futok szembe. Az idegeim megfeszültek,s kezemet kitárva próbáltam magamhoz hívni a szelet, mely egyre jobban feltámadt. Trappolásom lépésre csökkent, ahogy az energiáim előtörtek. Az első lény megindult felém. Ránéztem, s minden erőmmel arra gondoltam, nem fog bántani, mert előbb belecsap a villám. Támadóm még mindig csörtetett, egyre közelebb hozzám. Teljesen kétségbe estem, amit egy hatalmas villámcsapás szakított félbe. Egyenesen előttem vágott be. A lény nyüszítve, morogva porladt szét, mintha sosem létezett volna. A falkája hatalmas ordításba kezdett, és pedig felkészítettem magam egy újabb támadásra, ami be is következett. Megtorpantam, s erős tekintettel néztem szembe, gondolatban pedig rájuk döntöttem egy agg fenyőt, ami azonnal recsegve dőlt rá áldozataira, kik hamuként borították be a talajt. Az erőm a tetőfokán volt. Minden porcikám megtelt a természet energiáival, melyek részemmé váltak. Hangosan dörgött az ég. Kiabálást hallottam, s oldalra kapva fejemet, Sophia rohant  felém. Gyorsan megragadtam kezét, magam mögé rántottam, eltekintve a szidalomtól, amit megérdemelt volna. Kezemet kinyújtva képeztem hurrikánt, mely elterelte ellenségeim figyelmét, míg Sophie-val elaraszoltunk Hugohoz.
- Sophie, menj és figyelj rá! Itt vagyok, és vigyázok rátok! Kérlek...- A hangom itt majdnem odaveszett, s koncentrációm is megrezzent. - ... ne hagyd, hogy feladja.- A lány kétségbeesett bólintással vette ölébe Hugo ernyedt, szinte élettelen testét. Vissza kellet terelnem a gondolataimat. Előrébb kellett mennem, de testemmel még mindig védelmezően takarta Sophie-t és Hugo-t. Egy hatalmas "állat" közelített felénk. A szemembe nézett, miközben egy kisebb hóvihart kavartam, ami ledöntötte lábáról. Tristan jelent meg a falka mögött, szerencsére nem vették észre. Kezében balta. Mögötte Juan és Miguel, ugyancsak felszerelkezve. Vakmerően nekirohantak egy-egy lénynek, ütéseik után porfoszlányok maradtak. Egyre gyorsabban fogyatkoztak, s azt hittem nyerésre állunk, mikor meghallottam Sophie rémült kiáltásait. Hátra kaptam a fejem, felfedeztem egy hatalmas példányt, aki egyenesen Sophie előtt villogtatta fogait. A lábán hatalmas seb, esetleg harapás díszelgett. Az agyam szinte leblokkolt, mikor Sophie-ra vetette agát,aki sikítva rogyott meg az állat alatt. Eszeveszetten túrkáltam a fejemben, megoldást keresve. Egy ágat láttam, pont felettük. Elmémmel leszakítottam, s susogással hullott alá, lekényszerítve a dögöt Sophie testéről. A hátam mögül jövő hangok pánikba ejtettek. Az agyam kikapcsolt az ösztöneim javára, ami egy képet játszott le a fejemben. Minden energiámra szükségem volt, hogy ezt a gondolatot véghez tudjam vinni, de sikerült. Landlake tava felmordult. A víz csobogni, majd fodrozódni kezdett. Hatalmas hullámok emelkedtek az ég felé, majd lesújtottak ránk. Mindenkit egyaránt elárasztott a víz. Fulladozni kezdtem, látásom megszűnt. Éreztem, hogy lábam elemelkedik, majd visszaereszkedik a talajra. Az áramlat földre kényszerített. Kábulatban voltam, mikor az ég kitisztult felettem, a víznem pedig nyoma veszett. A gyomrom megrándult, ahogy köhögni kezdtem. Csurom vizes volt a ruhám, torkom belefájdult az öklendezésbe. Megkönnyebbülten hallottam a többiek köhögését, majd elbizonytalanodtam. Lány nem köhögött rajtam kívül. Olyan lendülettel fordultam hátra, hogy megszédültem. Sophie ugyanott feküdt. Azonnal odamásztam mellé, fejét ölembe vébe próbáltam életjelet csikarni belőle. Könnyeim kicsordultak, mikor nem válaszolt.
- Sophie?! Sophia!!!- Hisztérikusan zokogtam- Juan?!- Egy kéz ragadta meg a vállamat. Juan azonnal ölébe fektette Sophie-t. Óvatosan élesztgetni kezdte, majd egyre erősebben rázta a lányt. Semmi jelet nem adott. Meghalt.
- Meghalt. Juan, meghalt.- Tristan ért oda hozzánk. Ő mondta ki először a tényt.
Juan sírva rogyott rá Sophie testére. Elviselhetetlen érzés tört rám, majd megpillantottam valamit. Azt hittem nem lehet már borzalmasabb.
- Tris-Tristan. Tristan!- Meredten bámultam a faágat, mely alatt Hugo feküdt, véresen, lábán egy hatalmas sebbel. Mozdulatlanul hevert ott, én pedig az idegroham szélén ingáztam. Tristan és Juan egyszerre kapták felém a fejüket, majd észrevették kiborulásom okát. Azonnal rájöttek arra, amire én. Mindketten látták, mikor megtámadták Sophie-t. Juanra néztünk, miközben megpróbáltam leemelni Hugo-ról az ágat. Borzalmasan éreztem magam. Hugo nyögve nyitotta ki a szemét. Leguggoltam mellé, majd megfeledkezve mindenről, átöleltem.
- Camilla.- A szívem elszorult, ahogy a nevemet mondta. Kétségbeesettem markolta a kezemet, mintha és jelenteném számára a biztonságot. Egy káz ragadott ki az ölelésből, ami a földnek csapott.
- Megölted! Te voltál, aki megölte őt! Szerettem! Tudtad, hogy szereted, de megölted!- Juan sírva nézett farkasszemet Hugo-val, aki értetlenül nézett rá.
- Nem tudom miről beszélsz.- A gyomrom görcse rándult, ahogy Hugo védte magát, s látszott rajta a tudatlanság.
- Juan, nem tudja mi történt. Csillapodj le. Barátok vagytok, mindent el fogtok rendezni, csak nyugodjunk meg.
- Tisztában vagy vele, miket beszélsz? Camilla, ez egy szörnyeteg. Megölte őt, megbántott téged, és még véded?- Olyan lenézően nézett Hugo arcába, hogy Tristan-en is látszott a feszengés. Én sem értettem, pontosan miért védem, de így láttam helyesnek.
- Többé már nem a barátom. sosem hittem, hogy valaha is ezt mondom, de vége. Soha többé nem akarlak látni.- Hugo fájdalmasan emelte fel a fejét, tekintete meggyötörtséget sugárzott. Juan meg sem várta a válaszát, ölébe kapta Sophie-t és eltűnt az erdő sűrűjében.
Hugo összeomlott. Arcát a kezébe temette, érzései szinte bennem is éltek. Lábára néztem, melyen a hatalmas seb tátongott, majd elgondolkodtam. Felhúztam a szoknyám, ahol megsebesültem. Zavaromat lehetetlen volt leplezni.
- Camilla, azt mikor szerezted?- Tristan gyanakvó arca megrémített. Titokzatos volt a pillantása. Gyorsan visszaejtettem a szoknyámat, majd nagyot nyelve Hugo-ra néztem, mit sem törődve Tristan kérdésére.
- Fel tudsz állni?- Hugo haragosan nézett a szemembe.
- Gyerekjáték.- Felé nyújtottam a kezemet, de nem törődött vele, felállt. Arca fájdalmasan eltorzult, mikor lábra állt. Nekem is fájt, nem is kicsit. Tristan mellém érve áttette kezemet a vállán, amit hálás pillantással nyugtáztam. Hugo előttünk  sántikált, fejét leszegezte.
- Szerinted mi lesz?- Tristan gondterhelten sóhajtott.
- Semmi sem lesz a régi. Juan jogosan mérges. Felfoghatatlan. Hugo viszont nem tud semmiről.
- És egyáltalán, hogyan történhetett ez meg? Hugo... Az a lény?- Értetlenül zagyváltam, remélve, hogy megérti.
- Átmeneti állapot. Lábon harapták. A méreg bejutott a szervezetébe, ami megmagyarázza az átalakulást. Amint a seb begyógyul, nyoma sem marad.- Úgy beszélt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Honnan tudsz ilyeneket?- Csodálattal néztem rá.
- Itt élek egy ideje.- Nem nézett a szemembe, ami kíváncsivá tett. Valamit elhallgatott.
 A ruhám még mindig vizes volt, Tristan pedig magához ölelt, hogy ne fázzak annyira. Azt a tárgyat markolásztam, amiről idáig meg is feledkeztem. A tükör. Egy pillanatig sem engedtem el, mégsem tűnt fel, hogy a kezemben van. Eszembe jutottak a holmijaim, amiket útközben hajítottam el.
- Tris, vissza kell mennem!- Anyám naplója is a ruháim közt volt, ami egyetlen örökségem. Kitárt, hogy otthagyom, még akkor is, ha Tristan összeráncolt homlokkal vizslatja, hogy meg van-e minden kerekem.
- Hazamentem, és elhoztam a holmimat, köztük egy naplót is, amire szükségem van.- A hangulatom kezdett ismét hisztérikus lenni. Mostanában talán kissé érzékenyebb vagyok...
- Nem akarlak megsérteni, de szerintem most a naplódra van legkevésbé szükséged...- Hitetlenkedve néztem rá.
- Nem akarok naplót írni! Az Isten szerelmére! Anyám naplójáról van szó. Muszáj, hogy velem legyen!- Tris-nek mintha bevillant volna valami, gyorsabban kezdett lépkedni, magával rántva engem is.
- Tris!!!- Levettem a kezem a válláról, majd felé fordultam.
- Nem mehetünk vissza! A Holdfarkasok még mindig ott ólálkodnak. Mi a fontosabb, a napló vagy az életed? Szerintem is az utóbbi, úgyhogy nem nyitok vitát! Kisasszony, azonnal hazamegyünk!- Nem hittem a fülemnek.
- Camilla, egy barátunk elhunyt. Nem ez a legfontosabb most.- Azt hittem menten elájulok. Tudtam, hogy nem illő a napló miatt hisztériáznom, de nem hittem, hogy Tristan felhozza Sophie-t. Hosszú másodpercekig néztem rá, majd sietős léptekkel megindultam haza. Hallottam, ahogy sóhajt, majd utánam jön. Mikor a faházhoz értünk, Alicia mr várt minket. Tristan ragaszkodik hozzá, hogy otthon maradjon, mikor sötét van, illetve nem lenne biztonságban. Hugo kikerülte őt, majd felbaktatott a lépcsőn.
- Hallottam mi történt.- Hangja halk volt és megértő.  Én csak bólintani bírtam.
- Juan merre van?- Tristan helyettem is megszólalt, s megkérdezte, amit én nem tudtam. Alicia arca komor lett.
- Végső nyugalomba helyezik Sophie-t. Velük akartam menni, de Juan megtiltotta. Azt mondta titeket se engedjelek. El akar tőle búcsúzni.- Könnyes lett a szeme, amit nem bírtam nézni, így átöleltem, majd felkísértem a lépcsőn. Tris  mögöttünk lépkedett. Alicia megmutatta a szobámat, majd elment.
- Camilla?-  Tristan komoly arccal nézett a szemembe, majd vonásai ellágyultak. - Holnap megnézem a sebedet.- Majd ügyetlenül átölelt. Mindannyiunk számára nehéz volt ez a nap, s ez az ölelés nagyon jól esett. Elengedtük egymást, majd Tristan elindult a folyosó másik végébe.
Benyitottam újdonsült szobámba, melynek látványa teljesen lenyűgözött. Szembe velem egy hatalmas könyves szekrény állt, mellette egy aprócska oltár, mely fehér selyemkendővel volt leborítva. Tőlem jobbra egy ágy, felette álomfogók hada. Körülvették az egész ágyat.
Fáradtan rogytam le közéjük, megfeledkezve vizes ruháimról. Testemet átjárta a nyugalom, ahogy egyenletes lett a légzésem. Az elmém tarka képeket alkotott, s egy időre minden gond eltűnt körülöttem.

...................................................................................................................................................................

10. Rész

                               Tábortűz

Hugo

A kötél nyomai még mindig égették a bőrömet. Az agyam nem fogta fel, hogy szabad vagyok. Mind szabadok vagyunk.
Néztem az előttem sétáló lányt. Hosszú, barna haját fújta a szél. Arra a pillanatra gondoltam, amikor egymásra néztünk. Ő is azt érezhette, amit én. Ismerjük egymást. A szeme, szája...mindene olyan ismerős. Miután átmentünk a tisztáson, beértünk egy erdőbe. Félelmetes, szinte fekete fák tornyosultak felénk. Egy fiú ment legelöl, mögötte Sophie, Juan és Miguel. Senki sem beszélt, mert túlságosan le voltunk sokkolva.
Vajon hova megyünk? De ami a legfontosabb, mi okuk volt megmenteni minket? Most esett csak le, hogy szinte a halál torkából menekültünk meg. Szabadok vagyunk. Szabadok. Megtorpantam, ahogy el jutott a tudatomig.
- Juan?!- Barátom értetlenül és élettelen arccal fordult hátra. A többiek is megálltak.
- Szabadok.- Ennyi jött ki a torkomon, olyan halkan, hogy szinte elhalt. Juan fáradtan fürkészett.
- Mi?- Elsétáltam a lány mellett, majd megálltam Juannal szemben, kezeimet a vállára tettem.
- Szabadok vagyunk.- Két szó, ami számunkra többet jelentett mindennél. Leesett neki, mert a másik pillanatban könnyes szemmel, nevetve szórított magához.
- Szabadok, szabadok!- Öröm könnyek folytak mindkettőnk szeméből. Leírhatatlan érzés ennyi év szenvedés, munka és könyörtelenség után újra a magad ura lenni. Sophie törékeny kezét éreztem a vállamon. Felnéztem és beengedtem az ölelésünkbe, Miguellel együtt.
A hosszas ölelésünk után, mindenki kicsit megnyugodott, oldódott a feszült hangulat. Juan visszanyerte sziporkáját.
- Te Camill vagy, igaz?- Az előttem sétáló lány mellett folytatta az utat.
- Igen. Te pedig...- A mosolya kicsit elbizonytalanodott, ahogy gondolkozott. Közbe akartam szólni, de nem jött ki hang a torkomon.
- A nevem Juan. Dögösnek jellemezném magam, ami természetes. Gondolom már észre vetted, de még Hugo barátomnak is bejövök.- És rám kacsintott. Kész, vége, Juant tuti megverem. Camilla rámnézett, próbálta leplezni, de látam, hogy vigyorog.
- Ha így folytatod senkinek nem fogsz bejönni, mert átrendezem a képed, szépfiú!- Én is kacsintottam, egy mosoly kíséretében. Camilla elnevette magát, Juan szeme szikrákat szórt.
- Juan?! Ne tedd az agyad, gyere, segíts nekem.- Ez Sophie. Amikor Juan másnak udvarol, féltékeny. Úgy látszik nála ez így működik. Szegény barátomnak kellene már egy kedves barátnő, aki nem játszik vele. Csak ne Camilla legyen az.
- Én vagyok a vak, vagy itt tényleg nincs semmi?- Juannak igaza volt, én sem láttam semmit, amiből tudtam volna, hogy megérkeztünk. Camilla elmosolyodott.
- Nézzetek fel!- Értetlenül felemeltük a fejünket, majd elállt a lélegzetünk. Egy ház, a fa tetején. Egy vékony lépcsőt pillantottunk meg,aminek a legtetején egy lány állt. Fekete lány. Rabszolga, mint mi.
- Tristan! Kiket hoztatok?- A  hangja aranyos volt, elidőzőtt rajtunk a tekintete, majd megvárta, hogy felérjünk.Beléptünk a tágas házikóba, ami lentről kissebbnek tűnt. Azt hittem leszakad ennyi ember alatt, de nem.
- Üdv, Alicia vagyok.- Kinyújtotta a kezèt, amit elfogadtam.
- Hugo.- Sima volt a keze és apró, az enyémhez képest. Juanhoz fordult, aki egy kissé nyíltan bámulta Aliciát. Oldalba böktem barátomat.
- Juan, szerintem kifolyt a nyálad.- Camilla felnevetett, Alicia pedig zavarában tördelte az ujjait.
- Ja, Juan vagyok, így simán, Juan.- Te jó ég...
Miután mindenki tudta mindenkinek a nevét, Camilla félrehívta Aliciát, a fiúk pedig elmentek tűzi fáért. Alicia semleges arccal állt Camilla előtt, aki beszélt hozzá. Miután abbahagyta, elmosolyodtak, majd megölelték egymást. Camilla alacsonyabb volt, s alakja törékenyebb mint Aliciának.
- Hugo! Velünk hozatod a fát? Bámulod a lányokat, mi?- Miguel lényegretörő, mint általában. A lányok meg sem hallották, beszélgettek tovább. Kivettem Miguel kezéből a fát, és a kövekből kirakott körbe tettem. Megérkeztek a többiek is, Sophie Tristan- en lógott. Alicia és Camilla segítettek a nekik száraz levelet gyűjteni, én pedig engedélyt kaptam egy gyors mosakodásra. Felmentem a kisházba, minden ruhámat el akartam égetni. Csak azok emlékeztettek a rabszolgaságra. A fehét felsőmet a földre dobtam, mikor kattant a kilincs. Camilla lépett be, aki kicsit megijedt tőlem.
- Úristen! Ne haragudj, nem tudtam, hogy itt vagy! Jaj, bocsánat.- Szórakoztatónak találtam, ahogy az arcába szökik a vér, szeme pedig megakad a felsőtestemen.
- Semmi baj. Én kérek bocsánatot, csak...- Nem tudtam, hogy mit mondjak, ő sem tudta, lehetett volna meghittebb?
Hirtelen Sophia lépett be. Ki gondolta volna, hogy valaki még jön... Félmeztelen vagyok, Camill olyan vörös mint egy rák.
- Camilla...uu. Megzavartam valamit?- Sophie színlelt zavarában szájához kapta a kezét. Megforgattam a szemem, Camill pedig még vörösebb lett.
- Nem zavartál meg semmit, csan ezt akartam odaadni.- Lehajoltam a pólómért és Sophie- hoz vágtam.
- Égesd el.
- Örömmel!-  Gúnyos mosollyal kiment, magunkra hagyva minket.
- Ha jól látom, Sophie nem a szíved csücske.- A lány végre visszanyerte az eredeti színét. Már épp indult volna kifelé, amikor megragadtam a kezét.
- Még meg sem köszöntem, amit értünk tettél.- Egy fejjel alacsonyabb volt nálam, hosszú szempillái aranyosan megrebegtek, ahogy felnézett rám.
- Nem kell megköszönnöd.- Még mindig a szemembe nézett, az arca egyre jobban közelített az enyémhez. Meg akartam csókolni
- Ne. Ne haragudj, de nem tehetem.- kiszabadította magát az ujjaim alól, és sebes léptekkel eltűnt a fal mögött.
Nem is értem mi ütött belém, hogy csak úgy meg akartam csókolni.
Amikor lementem, már égett a tűz. Besötétedett, s a szikrácskák táncot jártak az ég felé. Leültem Juan mellé egy fatönkre.
- Alicia, nem akarok tolakodó lenni, de egykor te is rabszolga voltál, igaz?- Barátom szégyenlősen piszkálta a haját, úgy nézett a barna bőrű lányra, aki nem vette tolakodásnak ezt a kérdést.
- Igen, így igaz. Tristan és az apukája segítségével sikerült megszöknöm öt évvel ezelőtt. Azóta itt élek, Tristan pedig olyan, mintha a bátyám lenne. Igazán gondoskodó.
- Gondoskodnék én rólad...- Juan barátom ezt tette hozzá, de úgy mondta, hogy csak én hallhassam. Oldalba vágtam, mire felszisszent.
- Alicia, néha azért te gondoskodsz rólam...- Tristan arca ragyogott, ahogy Aliciára nézett, de csupán a testvári szeretettől.
- És veled mi a helyzet Hugo?- Alicia kedvesen rám mosolygott, én pedig monotonon nekikezdtem a történetemnek.
- Én nem tudom, hány éves lehettem, amikor elhurcoltak. Csak azt tudom, hogy féltem. A szemem láttára végeztek a családommal, az addigi életemmel. Rabszolgaként nőttem fel. Életem legnagyobb részében másoknak dolgoztam. Nem emlékszem rá, hogy milyen szabadnak lenni. A remény élt bennem, de nem hittem, hogy valaha kijutunk... Aztán a legreménytelenebb pillanatban, mégis sikerült...- Camillra néztem, aki egész végig csendben ült. Felemelte a tekintetét, ami egy pillanatra találkozott az enyémmel.
-... Szabadok vagyunk. Minden eddigi szenvedés, amit azok az átkozottak okoztak, a múlté. Mind a múlté.- Nem akartam misét tartani, de úgylátszik megértették, mire is gondolok. Csöndben ültünk, elgondolkodva. Még Juan is, pedig megkérdőjelezném, hogy ő tud-e olyat.
Pár perc elteltével Sophie is elmesélte a történetét, miszerint az anyukáját terhesen ölték meg, míg az apja dolgozott. Két testvérével együtt vitték el, akiktől elszakították. Mély utálat fogott el. Milyen emberek ezek? Az ilyen nem ember. Egy várandós nő megölése semmi a többihez képest, amire a rabszolgatartók képesek.
A kezem ökölbe szorult, a tüzet bámultam.
- Rólad még semmit sem hallottunk, Camill.- Miguel hangjára felnéztem, engem is érdekelt Camilla élete, jobban mint szerettem volna. A lány félénken felnézett, arca fájdalmas volt.
- Gazdag, nemesi családba születtem, ami a lehető legrosszabb dolog. A pénz nem megoldás semmire. Az édesanyám két éve halt meg. Őt szerettem a világon mindennél jobban...- Elcsuklott a hangja, s egy könnycsepp buggyant ki a szeméből. Bár nem ismertem őt, borzalmas volt sírni látni.
-... az apámmal sosem jöttem ki jól. Úgy érzem, nem szeret. Szinte gyűlöletet látok a szemében, amikor rám néz. Sosem foglalkozott igazán velünk, mindig a telepen volt.- Utolsó mondatára felkaptam a fejem.
- Milyen telep?- Megrezzent a hangos mondatomra, majd fájdalmasan tette hozzá:
- Rabszolga. Apámé a városi rabszolga telep.- Ennyi kellet. Kész. És én még azt hittem, hogy szenved? Rossz az élete? D. A legundorítóbb ember a világon, az apja. Ő akart kivégezni minket. Erre ment ki a játék. Nyílván közre játszik az apjának, hogy azt higyjük, ő a nagy megmentő, aztán visszavitessen minket, hogy a lehető legbrutálisabb halált kapjuk. Hogy is hihettem el, hogy szabadok lehetünk? Hogy lehettem ekkora szerencsétlen...
- Már mindent értek. Ez volt a terved, ugye? Mikor viszel vissza minket, ha?- Kikeltem magamból. Az eddigi eggyütt érzésem helyét düh vette át. Sírni lett volna kedvem, de csak zihálni tudtam, s felpattantam. Camilla elé álltam, szemébe néztem, megvetően.
- Nem vagy több, csak egy elkényesztetett áruló, akinek fogalma sincs a valódi szenvedésről. Mindent megkaptál az életedben, amit kértél, míg apád családokat rombolt szét! Életemben nem gyűlöltem ennyire senkit... Csak, hogy tudd, a tervetek nem fog összejönni! - Szinte üvöltöttem mérgemben, arra számítva, hogy Camilla semmit sem tud mondani. Helyette felállt, bár kissebb volt mint én, szeme centikre volt az enyémtől.
- Neked fogalmad sincs semmiről! Nem ismered az életemet! Apám tényleg egy szörnyeteg! Ugyanúgy gondolok rá, mint te. Ne merészelj endem árulónak nevezni, mikor gyakorlatilag én mentettem meg az életed! - Kiabált velem, végig a szemembe nézve. Mérges volt, akárcsak én. A többiek döbbenten hallgattak.
- Erre megy ki a játék? Megmentesz, elhiteted, hogy velünk vagy, hogy aztán te magad adhass át apád embereinek? Átlátok rajtad.  Apád jutalmat ídért, ugye?Csak egy ármány dög vagy! Semmi több!- Nem vártam meg, míg válaszolna, Juan felé fordultam.
- Jöttök? Nem várom meg míg a terve sikerülne.- Sokkos arcok néztek rám.
- Szóval így állunk. Maradjatok csak, de én megmondtam.- Megvető pillantást vetettem mindenkire. Camilla hátat fordított nekem, én pedig fapofával indultam neki az erdőnek.
- Hugo?! Hová mész? Ne csináld ezt! Nincs igazad!- Alicia futott utánam. Egy pillanatra megálltam.
- Szerintem te is jobban teszed, ha távol tartod magad tőle, mielőtt téged is visszajuttat a rabszolgaságba.- Alicia arca megkeményedett.
- Sosem tenne ilyet! Te nem ismered az életét! Egyikünk sem ismeri! Még a saját testvére sem! Még csak most ismerkednek, de tudjuk, hogy nem bántana senkit.- Hirtelen elhallgatott, mint aki többet mondott a kelleténél. Összezavart, mert nem értettem a lényeget.
- Mindenesetre, én megmondtam.- Hátat fordítottam Aliciának, a sűrű sötétség felé véve az irányt.


...................................................................................................................................................................

8. Rész

                      A halál szele
                                   1. fejezet

Hugo

A szívem a torkomban dobogott, ahogy a léptek egyre közelebbről hallatszódtak. Erősen a falnak szorítottam felsőtestemet. Hirtelen csend lett, s egy vékony, ismerős hang szólalt meg, alig hallhatóan.
- Juan? Itt vannak a kulcsok. Sietnünk kell.- Sophie hangja megkönnyebbülést hozott. Leengedtem megfeszült vállaim, majd lassan a cella ajtajához másztam.
- Egy csodálatos hölgy, bátor és még a sötétben is észbontóan néz ki.- Megforgattam a szemem, mert nem igaz, hogy Juan ennyire naiv. Sophie nem szereti őt, csak irányítja mint egy bábút. Sosem kedveltem igazán a lányt, talán pont e miatt.
- Kívülről lehet, hogy szép... Sietnünk kellene. Nemsokára felkel a nap.- Juan visszafojtott nevető hangot adott ki magából a megjegyzésemre, Sophie arca pedig mintha eltorzult volna. Szánakozó pillantást vetettem rá, s széttártam a kezeimet, jelezve, hogy őszinte vagyok, nem pedig kedves. A kettő együtt sosem jön össze...
- Ideadnád a kulcsokat?- kedvesen rávigyorogtam, ő pedig fintorogva a kezembe ejtette a szabadságomat. Talán nem kellett volna megbántanom, végtére is ő hozott ki minket a négy fal közül... Majd egyszer meghálálom, ha leszállt a legjobb barátom érzéseiről.
A zár apró kattanással nyílt ki, ahogy elfordítottam benne a kulcsot.Nagyot sóhajtottam, majd kiléptem az ajtón. Nem álmodtam, tényleg ki tudtam menni. Ez volt a szabadságunk első, egyben legkönnyebb lépése. Nem tudom, hogy Sophie , hogy jutott ki, és terelte el az őrök figyelmét, de ügyes volt, annyi biztos. Juan cellájához fordultam, ahol barátom már nagyon türelmetlenül várta, hogy kiszabadítsam.
- Hugo, kinyitnád nekem is?
- Ja, hogy te is ki szeretnél jönni?- Játékosan rávigyorogtam, s meglengettem előtte a kulcscsomót.
- Ne szórakozz már! Nincs sok időnk.- Teljesen kétségbe volt esve, de nekem most gonoszkodni volt kedvem.
- Megèri ez nekem? Magamra szabadítsak egy hősszerelmest?- Megjátszott gondolkodással vakargattam az állam, míg hirtelen kivették a kulcsot a kezemből
- Nincs időnk a marhaságokra! Ne most éld ki magad!- Úgy látszik Sophie tényleg berágott rám. Nyors mozdulatokkal nyitotta ki a cellát, barátom pedig üdvözlés képpen beleütött a vállamba.
- Nem voltál vicces...- Elhaladt előttem, csakúgy mint Sophie, aki merő "véletlenségből" széttaposta a lábam.
Miután a "párocska" kellően megsanyargatott, elindultunk a sötét épület folyosóján. Én mentem leghátul, Juan vezetett minket Miguel cellájához. A folyosó minkét oldalán rabszolák aludtak, elszigetelve egymástól. Halk szuszogás lepte el a környezetet, nekem pedig majd megszakadt a szívem. Miért ilyen velünk a sors? Miért nem tudunk mindenkit szabaddá tenni?
Akaratlanul is megtorpantam, és a lábaim összecsuklottak. Térdre estem, mert úgy éreztem, hogy az idegeim felmondták a szolgálatot. Túl sokat szenvedtünk. Mikor lesz vége?
- Hugo? Mi a baj? Kelj fel! Nem maradhatunk itt! Nincs időnk. Kérlek ne most add fel. Minden rendben lesz csak állj fel.- Juan segített felállni , de testem nem hagyta abba a remegést. Zihálva vettem a levegőt. A halálfélelem úgy hatolt belém, mint egy nyílvessző. Ismét összerogytam, magammal rántva Juant is.
- Kérlek, ne add fel. Nyugodj meg, emlékszel mit ígértem?- Juan mellém ülve átkarolt, mintha a keze megvédhetett volna bármitől.
-Hugo, nézz rám! Emlékszel mit ígértem? Soha, de soha nem hagynám, hogy bajod essen. Soha.- Erőtlenül bólintottam, majd vállába temettem az arcom. Biztonságot nyújtott, hogy velem lesz mindvégig. Kezdtem megnyugodni, s beláttam, hogy nem maradhatunk itt. Ahogy felálltunk, észrevettük, hogy Sophie nincs velünk.
- Hol van Sophie?- Értetlenül néztem Juanra , aki elmondta, hogy előre küldte a lányt Miguel-hez. A folyosó végéről hangokat lehetett hallani. Teljesen ledermedtünk. Akár meg is áshatjuk a sírunkat... Két férfi hang, egyre hangosodott. Tanácstalanul néztün össze. Egyre gondoltunk. Mélyet sóhajtottam, majd megragadtam barátom vállát, s testvéri ölelésre húztam magamhoz, amit viszonzott.
- A legjobb dolog az életemben, hogy megismerhettelek. Köszönöm.- Egy könnycsepp csordult ki a szememből, mire Juan erősebben szorított.
- Nem kell elbúcsúznod, mert tőlem a túlvilágon sem szabadulsz.- Viccnek szánta, de ahogy eltolt magától, szemeiben láttam az elveszettséget. Kiabálás törte meg a nyomasztó csendet.
-Ezért halál jár!!! Nem menekülsz meg! Pokolra juttok mindannyian!- A hang irányába kaptuk a fejünket, mert azt hittük, nekünk kiabálnak. De nem. Csodával határos módon az őrök ellenkező irányba vették az irányt handos dobogással. Sokkos állapotba kerültünk, majd belém hasított valami.
- Sophie!- Juan rámkapta a tekintetét, majd kilőtt, mint a puskagolyó.
- Ne! Ne !!!- Reménytelenség visszhangzott szavaiban. Gyorsan vette a kanyarokat, míg Miguel cellájához nem ért. Az ajtó tárva- nyitva. Ezúttal ő rogyott a földre. Melléültem.
- Nincs semmi bajuk. Biztosan kimentek a tisztásra és minket várnak. Kelj fel és induljunk mi is.- Bíztatni próbáltam, majd vállamra támaszkodva a végső kijárat felé vettük az irányt.

*****

- Hugo, te is hallod? Ez Miguel!- Zavarodott pillantásokkal próbáltuk megkeresni, honnan jöhet Miguel segítségkérő hangja. A tisztáson álltunk, majd dél felé indulva követtük a kiáltásokat. A hosszú harmatos fű birizgálta a lábamat, de nem érdekelt. Lehet, hogy egy barátunk bajban van. Szaporább léptekkel haladtunk. A hangok a régi gabonatárolóból jöttek.
- Neee!!!- Ez Sophie vékony kiáltása volt, aminek hallatán Juan vérszemet kapott. Rohanni kezdett, semerre sem nézett. Kénytelen voltam követni, bár nem voltam benne biztos, hogy ez nem valami átverés.
Igazam volt. Amint az aztóhoz értem, belöktek rajta, majd rekedtes nevetés hallatszott.
- Milyen aranyos, hogy azt hittétek megszökhettek! Érthetetlen számomra, hogy csak most sikerült elkapnunk titeket.- A siló üres volt. Két őr állt az ajtónál, egy fogott engem, egy- egy pedig Sophiet, Juant és Miguelt. Aki beszélt, nem őr volt. Az őrök csak a szolgái boltak, akárcsak mi. Ő maga Lucifer volt. A világon nem láttam nála kegyetlenebb lényt. Övé volt minden. A birtok, rabszolgák, őrök. Ő irányított mindent. D. Mindenki csak D- nek emlegette.
- Tudjátok mi jár azoknak, akik ellenszegülnek?- Költői kérdés. Mindenki tudta, hogy a szökésért halál jár. Minden félemem beigazolódott. Itt van a vége. Ennyi lett volna az életem? Ennyi lett volna mindannyiunk élete?
Erős rántást éreztem a kezemen. Csak ennyire elmlékszem...

*****

Résnyire nyitottam a szemeim. A nap ragyogott felettem. Meghaltam talán?
Szédültem. Felültem, s körbepillantva láttam a többieket, akik mellettem feküdtek. Aztán megpillantottam a hatalmas tömeget... az összes rabszolga körülöttünk állt. Szemükben sajnálat és szánakozás bújkált. Hallottam, ahogy halkan pusmognak. Egy fapódiumon feküdtünk, amiből rögtön világossá vált:
Kötél általi halál.
Sosem láttam még olyat, de most meg fogom élni. Leírhatatlan az a félelem, amit èreztem.
- H- Hugo?- Barátom gyenge hangjára felfigyeltem.
- Itt...Itt vagyok.- Nem mutattam ki, mennyire félek.- Sajnálom.- Egy feketébe öltözött férfi elkapta Juan kezét és felrángatta a földről.
- Te leszel az első!- Szórakozott hangja undorral töltött el. A harag elnyomta a félelmemet, ahogy felpattantam
- Ne bántsa! Kérem, inkább engem vigyen helyettük. Csak engem. Az egész az én hibám. Csak én érdemlek halált.-  Egyenesen álltam, felszegett fejjel vártam a halálomat. A férfi hanyagul ellökte Juant, aki a a földnek csapódott. A " kaszás" megragadott.
- Megengedem, hogy te legyél az első, hogy ne kelljen végignézned a többieket, nyomorult.- A megjelölt helyre rángatott, majd nyakamba akasztotta a hurkot.
- Kérlek Őrangyalom. Kérlek, kérlek.- halkan mormoltam, majd meghallottam az ismerős, rekedtes nevetést.
- Halált reá!


...................................................................................................................................................................

6. Rész

                             Sziasztok,
       ismét meghoztam az új részt. Újra            megkérlek titeket, hogy írjátok le a    véleményeteket komiban. Előre is köszi,
                         jó olvasást.
                                                xx Fanny

                              Szabadság

Hugo*

- Te teljesen megőrültél? Hogy akarsz innen megszökni?- Bár a cella falai miatt nem tudtam a szemébe nézni, de Juan tudhatta, hogy éppen eléggé megvetően néztem volna rá. Ezt nem tudom , hogy találta ki. Bár sajnos valószínű, hogy ez a terv kudarcba fullad, azért valahol, leges legbelül reménykedni kezdtem, ami már nagyon régóta nem fordult elő. Juan csendben volt. Vagy haragudott, amiért így álltam hozzá, vagy megértette, hogy ez őrültség. Hosszasan elmerengve rájöttem, hogy a hirtelen támadt reményem erősemm mimt az eszem. Legalábbis ebben a pillanatban. Nagyot sóhajtottam.
- Benne vagyok. Remélem kitaláltad, hogy hogyan fogunk kimenni innen. És remélem tudod, hogy csak egy esélyünk van! Ha szökésen kapnak minket akkor megölnek. Mindenkit, aki velünk tart. Sophiát is beleértve.-

Nyomatékosítani akartam benne, hogy ez nemcsak egy játék lesz. Az életünk a tét, úgyhogy jól gondolja át.
Juan még mindig nem szólalt meg.
- Hahó? Juan?
- Hugo, ha nem akarsz már most az elején lebunkni akkor maradj csöndben! Percenként járkálnak itt az őrök.- alig hallhatóan suttogott, de hallottam az izgatottságot a hangjában. Én is ugyan ilyen izgatott voltam, csak nem mertem beleélni magam már most az elején. Bár Juan nem mondott semmit az előbbi mondandómra, tudtam, hogy jól fog dönteni. És már döntött is. Megszökünk.

Este 8 óra lehetett. Az őrök pontban éjfélkor terelik be az embereket a celláikba. Addig kell várnunk a megbeszélèssel és minden mással. Juan nem a türelméről híres, mert már a rövid beszélgetésünk után nyöszörögni kezdett.
- Hugo? Hugo?! HUGO?!
-  Mi van már ? Mit ordítasz? Félsz?
- Mennyit kell még várnunk?
-  Hát ha az éjfélre gondolsz akkor még elég sokat, de ha arra vagy kíváncsi, hogy mikor mész már az idegeimre, akkor örömmel értesítelek, hogy nem kell tovább várnod.
- Hugo! Ne legyél már ilyen! Csak izgatott vagyok! Gondolj csak bele, hogy milyen lesz, hogyha ez tényleg sikerül. Ha kijutunk innen,  családot alapítunk, saját házunk és birtokunk lehet! Nem kell többé ebben a cellában raboskodnunk és soha többé nem kényszeríthetnek semmire! De ami a legjobb az egészben: szabadok leszünk.
Nem korlátoznak minket többé. Ez a leglényegesebb ok, amiért ennyire izgatott vagyok. Bennem már csak ez tartja a reményt. Hugo, reménykedni nem bűn! Tudom, hogy te is ugyanebben reménykedsz. Kérlek, ne add fel.- Juan szavai  elgondolkoztattak. Igaza volt. Reménykedtem. Reménykedtem mindenben amit Juan felsorolt. Egész életemben fogságban èltem. Ki vagyok éhezve a szabadságra! És előbb vagy utóbb szabadok leszünk!
Rengeteget elmélkedhettem Juan szavain, mert a harmadik megszólításomra sem válaszolt. Nem is volt lényeges, hogy èbren legyen, csak ki akartam mondani.
- Juan, soha nem adom fel.

    ~~~
Juan suttogó hangjára ébredtem. Nyilván elérkezett az éjfél.
- Hugo?
- igen?
- Meg van a terv. Az őrök nemsokára lefekszenek, addig meg kell szereznünk a cella kulcsokat.
- Ez kedves kis terv, de elmondanád, hogy akarod elvenni az őrtől a kulcsokat? Mert szerintem a pillarebegtetés nem egy hatásos módszer.- Kezdtem kissé kételkedni ebben az egész "megszökünk" dologban.

- Na ide figyelj, öcsi! Te teljesen hülyének nézel?- Juan hangja cseppet sem volt dühös. 

- Nem nézlek hülyének, bár az vagy. Csak félek. Félek, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Juan én nem akarok itt lenni tovább.- Elérkezett a holdpontom, amikor az eszem érvelt, én pedig hallgattam volna rá. De egyszer már döntöttem, nem adom fel.Elkeseredetten meredtem magam elé,az agyam teljesen máshol járt. Otthon voltam a szüleimmel, teljes biztonságban.De amint körbepillantottam a rideg valóságban, nem láttam mást mint négy falat, amiknek szorításából lehetetlen kiszabadulni.

- Hugo?

- Hmm?- Kizökkentem a gondolataimból. Végtelenül fáradtnak és nyomorultnak éreztem magamat.

- Én mindig itt leszek neked, és vigyázni fogok rád.- Halványan elmosolyodtam, mert tudtam, hogy komolyan gondolja. Ő az egyetlen ember, akit még nem veszítettem el. Mindent meg fogok tenni, hogy vigyázzak rá.

- Még akkor is, ha egy bolond állatnak tartasz.

- Ezt most muszáj volt? Most megtörted a varázst.

- Hugo, mi nem vagyunk szerelmesek, szóval nem volt köztünk semmilyen varázs. Bocs ha most összetöröm a szíveg, de én Sophy-t szeretem...- Visszatért a vidám Juan. Éljen, éljen...

- Végtelenül hülye vagy.- A légkör teljesen megváltozott. Az eddigi nyomott mostmár csak stresszes, de vidámabb volt.

- És helyes is, ha már a legjobb barátomnak is bejövök...- A mondat végén egy kicsit elgondolkozott, ami az ő esetében nem jelent jót, ezért nyorsan megszakítottam benne.

- Na jó, most már állj le.- A falnak dőlve vigyorogtam, megfeletkezve az összes eddigi gondolatomról. Csak hallgattam, ahogy Juan elmeséli, hogy milyen, amikor az ember olyan tudással bír mint ő. Sokáig beszélt nekem, hogy molyen Sophiával lennie, mert állítása szerint a lány imádja őt, csak még nem tud róla. Nem szakítottam meg egy-egy beszólásommal, bár lett volna...Csak hagytam, hogy kimesélje magából, mert lehet, hogy ez az utolsó alkalom mielőtt megszöknénk. Ha sikerül, akkor nagy valószínűséggel még ezerszer meg kell majd hallgatnom, a kis szívtipró Juan gyerekekkel együtt. Előre sajnálom őket...A dolognak viszont van egy másik oldala is, hogy mi történik akkor, ha elkapnak minket. Megint úrrá lett rajtam az aggodalom, de nem volt időm belemerülni, mert lépteket hallottunk egyre közelebbről. Mi van ha már most lebuktunk?


..................................................................................................................................................................

5. Rész

                         Sziasztok,
meghoztam az 5. részt. Nagyon örülnék pár visszajelzésnek az írásomról, hogy lássam, érdemes-e folytatni. Ezért ha tetszett,    kérlek komizzatok. Előre is köszönöm.
                          xx Fanny                                          
                       

Hazudtál...

 Camill*

    Hajnalban keltem. Nem tudtam aludni. Egész éjszaka ugyanazt álmodtam:

Az erdőben voltam. Sétáltam egyre beljebb és beljebb, amíg egy fához nem èrtem. Tölgy. Anyám naplója volt a kezemben, majd mikor kinyitottam, és lenéztem a lapokra, az írás olvasható és értelmes mondatokat alkotott. Kétségbeesetten próbáltam gyorsan elolvasni, aztán.. Felriadtam. Ahányszor visszaaludtam, ez az álom jött elő, de az ébredés mindig ugyanabban a pillanatban érkezett. Egyszer sem tudtam értelmezni a látott betűket, mert csak elémvillantak. Az agyam mintha a fára összpontosított volna. Minden egyes szeglete belevésődött az elmémbe.

Amikor kikeltem az ágyból, úgy gondoltam senki sincs ébren. Legalábbis reméltem. A tegnapi történtek óta nem találkoztam apámmal. Szerintem nem gondolt rá, hogy közöm lehet Rose halálához, de azért féltem vele szembenézni. Bűntudatot éreztem. De ő sem nagyon törte magát, hogy lásson...   miért is akarna együtt lenni velem? Fel sem köszöntött. Kedves apuka, mint mindig...  Ennyire számítottam tőle.Régebben rosszabbul esett volna, de mostanra már megtanultam, hogy apámat nem foglalkoztatja, hogy mit érzek. Sosem mélyült velem beszélgetésbe, mióta anyukám meghalt. A gyászra fogtam, de ez már rég nem az. Talán velem lehet a baj, talán megbántottam. Nem tudom. Elmúltak azok az idők, mikor próbáltam ezekre rájönni. Beletörődtem.

Halkan lementem a lépcsőn. Szerencsére mindenki aludt még. Gyorsan megreggeliztem, felöltöztem a kedvenc fehér, csipkézett, abroncs nélküli ruhámba, majd elindultam az álmomban látott helyszínre, ami természetesen az erdőben volt található. Valószínűleg akkor is oda mentem volna először, ha nem látom álmomban, de ez mellékes.

Szokásos útvonalon mentem, a patak mentén.Óvatosan lépkedtem a kavicsok között, nehogy megcsússzak.  Elindultam befelé az erdőbe a kis ösvényen keresztül, hogy megtaláljam a Tölgyet. Körbe néztem. Mélyen az erdőben, egyedül, furcsa állathangokkal körülvéve. Idilli... Sóhajtva haladtam és teljesen az elmémre hagyatkoztam. Rengetek Tölgy, de egyik sem az amit keresek. Szinte már lejártam a lábam, amikor neki mentem valaminek. Ami az előbb határozottan nem volt ott. Ennyire vaksi lennék?
Most pedig előttem magasodott, terebélyes lombozatot viselve. Az volt az. Megtaláltam! Vagy...inkább ő talált meg engem. Érdekes...

Leültem a fa alá, majd elővettem a könyvet, amit egy fehér kendőbe csomagoltam. Kinyitottam, és visszatartott lélegzettel lenéztem a papírlapokra. Az írás még mindig értelmetlen volt. Összeráncolt szemöldökkel nekidőltem a fának és csak keresgéltem a fejemben, hogy mit csinálhattam még álmomban, amitől értelmes lehetett az írás.Fázni kezdtem, ezért egy kicsit magamhoz szorítottam a naplót. Ujjaimmal erősen markoltam a borítót. A szél eszméletlenül fújt, én pedig úgy éreztem, hogy tele vagyok energiával. Mintha a fa magához szorított volna...

Becsuktam a szemem és koncentráltam. Mintha éreztem volna a fa energiáját, a saját testemben. Leírhatatlan érzés. Áramlott az ereimben, mintha egyek lennénk.

 Hosszú percekig csak átadtam magam ennek az érzésnek, aztán mintha elvágták volna, a szél elcsendesült és vele együtt az energiám is lecsökkent. Nem tudtam mi történt, de valami azt súgta, sikerült. Amikor kinyitottam a naplót...Az írás teljesen olvasható lett. Nem értettem mi történt. Mély levegőt vettem és belevágtam az olvasásba:

Drága Camilla, 

Tudnod kell, hogy a világon mindennél jobban szeretlek. Én is voltam fiatal, követtem el hibákat. Tudom, hogy haragudni fogsz rám, hogy így, és most tudod meg, de akit egész életedben apádnak tudtál, nem az. Legalábbis nem vérszerinti. Most azt hiheted, elárultalak, de csak azt akartam, hogy békés életed lehessen. Josephin nem édes testvéred, Robert viszont igen. Ídővel ezt is elmagyarázom. Van még egy féltestvéred.

Vérszerinti apád vérvonalát örökölted meg, ami egy csodálatos, ám felelősséggel járó képesség. Kiskorotok óta figyeltelek téged és Robertet, hogy melyikőtöké lesz a vérvonal. Mikor 7 éves voltál, bebizonyosodott számomra, hogy te vagy az, mert mikor a nagynénéd temetésén az ölemben ülve sírtál, egyre csak mondogattad, hogy csak alszik és fel fog ébredni. Lehetetlen volt, de a gyászgyertyák kialudtak, a koporsó pedig kinyílt. A nénikéd felébredt, mintha tényleg  csak aludt volna...Akkor mindenki megdöbbent, és nem tudtunk magyarázatot adni erre a rejtélyre. Egyszerűen nevetséges volt, hogy mennyire lehetetlen, de mégis megtörtént. Mert te hittél benne és ezt akartad. Attól a naptól kezdve minden világos volt.

Te örökölted a vérvonalat.

Boszorkány vagy. Légy büszke a képességeidre.

Nem kell félned, mert könnyen titokban tudod ezt tartani, ha elsajátítod a varázslatokat, amiket részletesen leírtam. "

Könnybe lábadt a szemem. Csak arra tudtam gondolni, hogy hazudott. Mindenkinek. Robnak, Josephinnek, de leginkább apánknak. Vajon ő tudta? Életemben először éreztem együttérzést apám felé.

Sírtam. Földhöz vágtam a könyvet és csak ültem ott, mint egy kisgyerek, akinek a kedvenc játéka épp lezuhan egy szakadékba... Így is éreztem magam, csak éppen én voltam az a játék...
 Erre legkevésbé sem számítottam.

A szüleim sokat veszekedtek anyám halála előtt, de a vitájuk okát egyszer sem hallottam. Sajnáltam apámat, de anyámra nem tudtam haragudni. Mindig nagyon megfontolt döntéseket hozott, tehát okkal tette amit tett. Robertre gondoltam és Josephinre. Vajon ők tudják? Apám tudja mindezt?

 Így ültem a fa alatt és vártam, hogy valaki ébresszen fel, mert ez biztos csak egy rémálom... Összeszedtem a naplót a földről. A tudat gyomorszájon vágott: 

Boszorkány vagyok!

Még csak mesékben hallottam róluk, de sosem gondoltam volna , hogy én is az lehetek. Egyáltalán azt sem gondoltam volna, hogy léteznek... Vegyes érzések kavarogtak bennem ezzel kapcsolatban. Csodálatos adottság, de ha nem vigyázok, könnyen átokká válhat...

Gyakorolnom is kell majd, hogy senki se jöjjön erre rá. Kissé lesokkolt ez a hír. Le kellett nyugodjak, hogy épp ésszel tudjam mindezt felfogni.. Ziháltam és nagyon kimerültnek éreztem magam. Forogni kezdett velem a világ, majd minden elsötétült körülöttem..

   ~~~

Hirtelen vizet éreztem a homlokomon. Kinyitottam a szemem, de a hely amit láttam, cseppet sem volt ismerős. Levettem a vizes kendőt a fejemről, amit nem tudom ki tett oda, majd lassan, nagyon lassan kimásztam az ágyból amiben feküdtem.  Lábujjhegyen kisettenkedtem a pici, barátságosan berendezett szobából, majd gyorsan magamra néztem. Huhh. Volt rajtam ruha. De hol vagyok? És ki hozott ide?

- Khmm.

Úristen!!!! Miért kell ijesztgetni? Épp kiosonok és itt köhécsel... Állj! Ki köhécsel? Nem tűnt agresszív köhögésnek, mint amikor figyelmeztetnek valamire. Inkább szórakozottnak. Remélem az utóbbi fog beigazolódni. Azért egy pillanatra megállt bennem az ütő. Egy elég hosszú pillanatra... Földbe gyökerezett a lábam és nem mertem szembenézni a " személlyel" , aki mögöttem állt. És mi van, ha nem is ember? Te jó ég! Azok után, hogy boszorkányok is léteznek, nincs kizárva semmi.
 Akinek ilyen édes háza van, az nem lehet gyilkos! Nyugi Camill. Csak nyugi.

- Ne félj, nem bántalak. Csak láttam, hogy egy fa alatt fekszel és a lila foltjaidból arra következtettem , hogy megsérültél.- Lenéztem csupasz lábaimra, és nem emlékeztem, hogy ennyi lila folt lett volna rajta. Egyre sem emlékeztem, pedig ott voltak. És a kezemen is. És kissé sajgott mindenem...
A hangjából ítélve a "megmentőm" kevésbé volt félemetes.

- Idehoztalak és már vagy 2 órája aludtál. Nem kell félned, többnyire nem eszem ilyen csinos lányokat.- Hallottam a szórakozott hangnemét, ami mégis

kedves, lágy volt. Majdnem férfias, de még nem annyira. Még mindig féltem, de próbáltam erőt venni magamon, hogy megforduljak. Csak ne egy troll legyen egy ilyen cuki hanggal... Összeszedtem minden bátorságom , és lassan, tétován megfordultam. Elém tárult az édes hang gazdája, és minden félelmem elillant.


..................................................................................................................................................................

4. Rész

                    Csak egy álom....

Hugo*


Hirtelen mindannyian ledermedtünk. Ha elkapnak, beavatnak a felnőtt fegyelmezésbe. "Szórakoztató" lehet, meg minden, de most kihagynám. A többiekre néztem, amikor kiabálást hallottam:
- Gyertek elő ti semmirekellő szerencsétlenek! Úgysem menekülhettek el! Háromig számolok, ha addig nem vagytok itt, garantálom, hogy lelőlek mindannyiótokat! -
Juan magához rántotta Sophit, kezét pedig szája elé tette, nehogy a lány sikítson.
- Nem lát minket. Ott vannak a bokrok. Ne félj.-
Lassan leeresztette a kezét Sophi szájáról, majd hozzám fordult:
- Ha a háromhoz ér, futunk!
- Ennyi volt a kegyelemből!! Egy....-
- Juan!! Lelő minket!!!
- Ide figyelj okoskám. Ha itt maradunk, akkor is lő, csak akkor biztos a halál, ha futunk, akkor van esélyünk!
- Kettő!!
- De...
- Nincsen de Migual!!! Fuss!!!
- Hároom!!!!-
Mindannyian kilőttünk, kifutottunk a bokrok mögűl. Ekkor láttunk, hogy az őr nem egyedül jött... Nem volt időm számolgatni őket, mert Juan az erdőbe parancsolt minket. Okos gyerek! Itt egy darabig rejtőzhetünk!
 Próbálrunk csendesen futni, Juan pedig csak a kezével jelzett nekünk, hogy merre menjünk. Már nem bírtam futni. Szerencsére a többiek sem és meg voltunk győződve, hogy az őrök sem. Letelepedtünk egy ágas-bogas helyre, majd percekig szótlanul ültünk. Kellett nekünk szülinapot ünnepelni...
Hosszas csend után egymásra néztünk, majd mindenkiből egyszerre kitört a nevetés.
Ebben a helyzetben, annyira zavarodottak voltunk, hogy csak nevettünk. Sokáig...aztán egy apró szúrással elsötétült minden...

      ~~~

- Hazaértem anyu!!
- Szervusz kicsim!
Hosszú meleg ölelést kaptam anyukámtól, aki éppen főzött.
- Mi ez a nagy ölelkezés?
-Apa!
Kitártam egyik karomat, hogy apa is beférjen az ölelésünkbe.
- Nagyon szeretünk téged kicsi Hugo!

Az ajtó hirtelen kivágódott, ismeretlen emberek szaladtak be rajta, fegyverekkel. Szétszakítottak bennünket.
- Anyaaa!!! Hagyjanak!! Apa, segíts, kérlek!-
Nem tudtak segíteni. Lefogták őket, és fegyvert nyomtak a fejükhöz. Engem egyre messzebb rángattak. Semmit sem tudtam tenni.
A szüleim kiabáltak , majd hirtelen....nagy puffanás után a földre estek. Lelőtték őket. A szemem láttára ölték meg a családomat. Az az érzés,fájdalom, leírhatatlanul hasított belém, ahogy messzíről néztem szeretteim testét.
Ekkor kirántottam a kezem a férfi szorításából és rohantam. Visszarohantam hozzájuk. Térdre rogytam szüleim teste között. A könnyeim folytak. Megfogtam kezüket:
- Én is szeretlek titeket.- A hangom elcsuklott, ahogy néztem élettelen arcukat.
Erős lökés rántotta ki kezemet az övéikből.
- Mit képzelsz te nyomorult?!
Nem mondtam semmit.
Nem tudtam. Az életem számomra itt véget èrt. Egyszerre vesztettem el azokat, akiket a legjobban szerettem. Megtört bennem valami.
Hagytam, hogy elvigyenek. Csak sírtam. Meredten bámultam a földet, miközben potyogtak a könnyeim. Nem érdekelt, hova visznek és mit csinálnak velem. Megsemmisültem.

    ~~~

Felriadtam. Csak egy álom volt.
a cellámban ébredtem, kezemet, lábamat lilafoltok díszítették. Megvertek. Legalább nem éreztem semmit. Az álmom sokkal jobban meggyötört. Felültem az ágyban. A végtagjaimban fáradság ült.
- Juan?!
A mellettem lévő cella volt az övé. Biztos nem tért még magához.
-Itt vagyok Hugo. Mindenem fáj. Azt mondták, nem tűrnek ilyen engedetlenséget többé... Legközelebb megölnek.
- Kár, hogy csak legközelebb....
- Nem lesz legközelebb! Nem tűröm el, hogy így bánjanak velünk!! Túl sokáig tűrtük...
- Mégis mit akarsz csinálni?
 Juan suttogásra váltott és hallottam ahogy kicsit közelebb csúszik a cella falához, ami elválaszt minket.

- A részleteket nem most fogom elmondani. Elég, ha annyit tudsz, hogy meg fogunk szökni!


...................................................................................................................................................................