6. Rész

                             Sziasztok,
       ismét meghoztam az új részt. Újra            megkérlek titeket, hogy írjátok le a    véleményeteket komiban. Előre is köszi,
                         jó olvasást.
                                                xx Fanny

                              Szabadság

Hugo*

- Te teljesen megőrültél? Hogy akarsz innen megszökni?- Bár a cella falai miatt nem tudtam a szemébe nézni, de Juan tudhatta, hogy éppen eléggé megvetően néztem volna rá. Ezt nem tudom , hogy találta ki. Bár sajnos valószínű, hogy ez a terv kudarcba fullad, azért valahol, leges legbelül reménykedni kezdtem, ami már nagyon régóta nem fordult elő. Juan csendben volt. Vagy haragudott, amiért így álltam hozzá, vagy megértette, hogy ez őrültség. Hosszasan elmerengve rájöttem, hogy a hirtelen támadt reményem erősemm mimt az eszem. Legalábbis ebben a pillanatban. Nagyot sóhajtottam.
- Benne vagyok. Remélem kitaláltad, hogy hogyan fogunk kimenni innen. És remélem tudod, hogy csak egy esélyünk van! Ha szökésen kapnak minket akkor megölnek. Mindenkit, aki velünk tart. Sophiát is beleértve.-

Nyomatékosítani akartam benne, hogy ez nemcsak egy játék lesz. Az életünk a tét, úgyhogy jól gondolja át.
Juan még mindig nem szólalt meg.
- Hahó? Juan?
- Hugo, ha nem akarsz már most az elején lebunkni akkor maradj csöndben! Percenként járkálnak itt az őrök.- alig hallhatóan suttogott, de hallottam az izgatottságot a hangjában. Én is ugyan ilyen izgatott voltam, csak nem mertem beleélni magam már most az elején. Bár Juan nem mondott semmit az előbbi mondandómra, tudtam, hogy jól fog dönteni. És már döntött is. Megszökünk.

Este 8 óra lehetett. Az őrök pontban éjfélkor terelik be az embereket a celláikba. Addig kell várnunk a megbeszélèssel és minden mással. Juan nem a türelméről híres, mert már a rövid beszélgetésünk után nyöszörögni kezdett.
- Hugo? Hugo?! HUGO?!
-  Mi van már ? Mit ordítasz? Félsz?
- Mennyit kell még várnunk?
-  Hát ha az éjfélre gondolsz akkor még elég sokat, de ha arra vagy kíváncsi, hogy mikor mész már az idegeimre, akkor örömmel értesítelek, hogy nem kell tovább várnod.
- Hugo! Ne legyél már ilyen! Csak izgatott vagyok! Gondolj csak bele, hogy milyen lesz, hogyha ez tényleg sikerül. Ha kijutunk innen,  családot alapítunk, saját házunk és birtokunk lehet! Nem kell többé ebben a cellában raboskodnunk és soha többé nem kényszeríthetnek semmire! De ami a legjobb az egészben: szabadok leszünk.
Nem korlátoznak minket többé. Ez a leglényegesebb ok, amiért ennyire izgatott vagyok. Bennem már csak ez tartja a reményt. Hugo, reménykedni nem bűn! Tudom, hogy te is ugyanebben reménykedsz. Kérlek, ne add fel.- Juan szavai  elgondolkoztattak. Igaza volt. Reménykedtem. Reménykedtem mindenben amit Juan felsorolt. Egész életemben fogságban èltem. Ki vagyok éhezve a szabadságra! És előbb vagy utóbb szabadok leszünk!
Rengeteget elmélkedhettem Juan szavain, mert a harmadik megszólításomra sem válaszolt. Nem is volt lényeges, hogy èbren legyen, csak ki akartam mondani.
- Juan, soha nem adom fel.

    ~~~
Juan suttogó hangjára ébredtem. Nyilván elérkezett az éjfél.
- Hugo?
- igen?
- Meg van a terv. Az őrök nemsokára lefekszenek, addig meg kell szereznünk a cella kulcsokat.
- Ez kedves kis terv, de elmondanád, hogy akarod elvenni az őrtől a kulcsokat? Mert szerintem a pillarebegtetés nem egy hatásos módszer.- Kezdtem kissé kételkedni ebben az egész "megszökünk" dologban.

- Na ide figyelj, öcsi! Te teljesen hülyének nézel?- Juan hangja cseppet sem volt dühös. 

- Nem nézlek hülyének, bár az vagy. Csak félek. Félek, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Juan én nem akarok itt lenni tovább.- Elérkezett a holdpontom, amikor az eszem érvelt, én pedig hallgattam volna rá. De egyszer már döntöttem, nem adom fel.Elkeseredetten meredtem magam elé,az agyam teljesen máshol járt. Otthon voltam a szüleimmel, teljes biztonságban.De amint körbepillantottam a rideg valóságban, nem láttam mást mint négy falat, amiknek szorításából lehetetlen kiszabadulni.

- Hugo?

- Hmm?- Kizökkentem a gondolataimból. Végtelenül fáradtnak és nyomorultnak éreztem magamat.

- Én mindig itt leszek neked, és vigyázni fogok rád.- Halványan elmosolyodtam, mert tudtam, hogy komolyan gondolja. Ő az egyetlen ember, akit még nem veszítettem el. Mindent meg fogok tenni, hogy vigyázzak rá.

- Még akkor is, ha egy bolond állatnak tartasz.

- Ezt most muszáj volt? Most megtörted a varázst.

- Hugo, mi nem vagyunk szerelmesek, szóval nem volt köztünk semmilyen varázs. Bocs ha most összetöröm a szíveg, de én Sophy-t szeretem...- Visszatért a vidám Juan. Éljen, éljen...

- Végtelenül hülye vagy.- A légkör teljesen megváltozott. Az eddigi nyomott mostmár csak stresszes, de vidámabb volt.

- És helyes is, ha már a legjobb barátomnak is bejövök...- A mondat végén egy kicsit elgondolkozott, ami az ő esetében nem jelent jót, ezért nyorsan megszakítottam benne.

- Na jó, most már állj le.- A falnak dőlve vigyorogtam, megfeletkezve az összes eddigi gondolatomról. Csak hallgattam, ahogy Juan elmeséli, hogy milyen, amikor az ember olyan tudással bír mint ő. Sokáig beszélt nekem, hogy molyen Sophiával lennie, mert állítása szerint a lány imádja őt, csak még nem tud róla. Nem szakítottam meg egy-egy beszólásommal, bár lett volna...Csak hagytam, hogy kimesélje magából, mert lehet, hogy ez az utolsó alkalom mielőtt megszöknénk. Ha sikerül, akkor nagy valószínűséggel még ezerszer meg kell majd hallgatnom, a kis szívtipró Juan gyerekekkel együtt. Előre sajnálom őket...A dolognak viszont van egy másik oldala is, hogy mi történik akkor, ha elkapnak minket. Megint úrrá lett rajtam az aggodalom, de nem volt időm belemerülni, mert lépteket hallottunk egyre közelebbről. Mi van ha már most lebuktunk?


..................................................................................................................................................................

5. Rész

                         Sziasztok,
meghoztam az 5. részt. Nagyon örülnék pár visszajelzésnek az írásomról, hogy lássam, érdemes-e folytatni. Ezért ha tetszett,    kérlek komizzatok. Előre is köszönöm.
                          xx Fanny                                          
                       

Hazudtál...

 Camill*

    Hajnalban keltem. Nem tudtam aludni. Egész éjszaka ugyanazt álmodtam:

Az erdőben voltam. Sétáltam egyre beljebb és beljebb, amíg egy fához nem èrtem. Tölgy. Anyám naplója volt a kezemben, majd mikor kinyitottam, és lenéztem a lapokra, az írás olvasható és értelmes mondatokat alkotott. Kétségbeesetten próbáltam gyorsan elolvasni, aztán.. Felriadtam. Ahányszor visszaaludtam, ez az álom jött elő, de az ébredés mindig ugyanabban a pillanatban érkezett. Egyszer sem tudtam értelmezni a látott betűket, mert csak elémvillantak. Az agyam mintha a fára összpontosított volna. Minden egyes szeglete belevésődött az elmémbe.

Amikor kikeltem az ágyból, úgy gondoltam senki sincs ébren. Legalábbis reméltem. A tegnapi történtek óta nem találkoztam apámmal. Szerintem nem gondolt rá, hogy közöm lehet Rose halálához, de azért féltem vele szembenézni. Bűntudatot éreztem. De ő sem nagyon törte magát, hogy lásson...   miért is akarna együtt lenni velem? Fel sem köszöntött. Kedves apuka, mint mindig...  Ennyire számítottam tőle.Régebben rosszabbul esett volna, de mostanra már megtanultam, hogy apámat nem foglalkoztatja, hogy mit érzek. Sosem mélyült velem beszélgetésbe, mióta anyukám meghalt. A gyászra fogtam, de ez már rég nem az. Talán velem lehet a baj, talán megbántottam. Nem tudom. Elmúltak azok az idők, mikor próbáltam ezekre rájönni. Beletörődtem.

Halkan lementem a lépcsőn. Szerencsére mindenki aludt még. Gyorsan megreggeliztem, felöltöztem a kedvenc fehér, csipkézett, abroncs nélküli ruhámba, majd elindultam az álmomban látott helyszínre, ami természetesen az erdőben volt található. Valószínűleg akkor is oda mentem volna először, ha nem látom álmomban, de ez mellékes.

Szokásos útvonalon mentem, a patak mentén.Óvatosan lépkedtem a kavicsok között, nehogy megcsússzak.  Elindultam befelé az erdőbe a kis ösvényen keresztül, hogy megtaláljam a Tölgyet. Körbe néztem. Mélyen az erdőben, egyedül, furcsa állathangokkal körülvéve. Idilli... Sóhajtva haladtam és teljesen az elmémre hagyatkoztam. Rengetek Tölgy, de egyik sem az amit keresek. Szinte már lejártam a lábam, amikor neki mentem valaminek. Ami az előbb határozottan nem volt ott. Ennyire vaksi lennék?
Most pedig előttem magasodott, terebélyes lombozatot viselve. Az volt az. Megtaláltam! Vagy...inkább ő talált meg engem. Érdekes...

Leültem a fa alá, majd elővettem a könyvet, amit egy fehér kendőbe csomagoltam. Kinyitottam, és visszatartott lélegzettel lenéztem a papírlapokra. Az írás még mindig értelmetlen volt. Összeráncolt szemöldökkel nekidőltem a fának és csak keresgéltem a fejemben, hogy mit csinálhattam még álmomban, amitől értelmes lehetett az írás.Fázni kezdtem, ezért egy kicsit magamhoz szorítottam a naplót. Ujjaimmal erősen markoltam a borítót. A szél eszméletlenül fújt, én pedig úgy éreztem, hogy tele vagyok energiával. Mintha a fa magához szorított volna...

Becsuktam a szemem és koncentráltam. Mintha éreztem volna a fa energiáját, a saját testemben. Leírhatatlan érzés. Áramlott az ereimben, mintha egyek lennénk.

 Hosszú percekig csak átadtam magam ennek az érzésnek, aztán mintha elvágták volna, a szél elcsendesült és vele együtt az energiám is lecsökkent. Nem tudtam mi történt, de valami azt súgta, sikerült. Amikor kinyitottam a naplót...Az írás teljesen olvasható lett. Nem értettem mi történt. Mély levegőt vettem és belevágtam az olvasásba:

Drága Camilla, 

Tudnod kell, hogy a világon mindennél jobban szeretlek. Én is voltam fiatal, követtem el hibákat. Tudom, hogy haragudni fogsz rám, hogy így, és most tudod meg, de akit egész életedben apádnak tudtál, nem az. Legalábbis nem vérszerinti. Most azt hiheted, elárultalak, de csak azt akartam, hogy békés életed lehessen. Josephin nem édes testvéred, Robert viszont igen. Ídővel ezt is elmagyarázom. Van még egy féltestvéred.

Vérszerinti apád vérvonalát örökölted meg, ami egy csodálatos, ám felelősséggel járó képesség. Kiskorotok óta figyeltelek téged és Robertet, hogy melyikőtöké lesz a vérvonal. Mikor 7 éves voltál, bebizonyosodott számomra, hogy te vagy az, mert mikor a nagynénéd temetésén az ölemben ülve sírtál, egyre csak mondogattad, hogy csak alszik és fel fog ébredni. Lehetetlen volt, de a gyászgyertyák kialudtak, a koporsó pedig kinyílt. A nénikéd felébredt, mintha tényleg  csak aludt volna...Akkor mindenki megdöbbent, és nem tudtunk magyarázatot adni erre a rejtélyre. Egyszerűen nevetséges volt, hogy mennyire lehetetlen, de mégis megtörtént. Mert te hittél benne és ezt akartad. Attól a naptól kezdve minden világos volt.

Te örökölted a vérvonalat.

Boszorkány vagy. Légy büszke a képességeidre.

Nem kell félned, mert könnyen titokban tudod ezt tartani, ha elsajátítod a varázslatokat, amiket részletesen leírtam. "

Könnybe lábadt a szemem. Csak arra tudtam gondolni, hogy hazudott. Mindenkinek. Robnak, Josephinnek, de leginkább apánknak. Vajon ő tudta? Életemben először éreztem együttérzést apám felé.

Sírtam. Földhöz vágtam a könyvet és csak ültem ott, mint egy kisgyerek, akinek a kedvenc játéka épp lezuhan egy szakadékba... Így is éreztem magam, csak éppen én voltam az a játék...
 Erre legkevésbé sem számítottam.

A szüleim sokat veszekedtek anyám halála előtt, de a vitájuk okát egyszer sem hallottam. Sajnáltam apámat, de anyámra nem tudtam haragudni. Mindig nagyon megfontolt döntéseket hozott, tehát okkal tette amit tett. Robertre gondoltam és Josephinre. Vajon ők tudják? Apám tudja mindezt?

 Így ültem a fa alatt és vártam, hogy valaki ébresszen fel, mert ez biztos csak egy rémálom... Összeszedtem a naplót a földről. A tudat gyomorszájon vágott: 

Boszorkány vagyok!

Még csak mesékben hallottam róluk, de sosem gondoltam volna , hogy én is az lehetek. Egyáltalán azt sem gondoltam volna, hogy léteznek... Vegyes érzések kavarogtak bennem ezzel kapcsolatban. Csodálatos adottság, de ha nem vigyázok, könnyen átokká válhat...

Gyakorolnom is kell majd, hogy senki se jöjjön erre rá. Kissé lesokkolt ez a hír. Le kellett nyugodjak, hogy épp ésszel tudjam mindezt felfogni.. Ziháltam és nagyon kimerültnek éreztem magam. Forogni kezdett velem a világ, majd minden elsötétült körülöttem..

   ~~~

Hirtelen vizet éreztem a homlokomon. Kinyitottam a szemem, de a hely amit láttam, cseppet sem volt ismerős. Levettem a vizes kendőt a fejemről, amit nem tudom ki tett oda, majd lassan, nagyon lassan kimásztam az ágyból amiben feküdtem.  Lábujjhegyen kisettenkedtem a pici, barátságosan berendezett szobából, majd gyorsan magamra néztem. Huhh. Volt rajtam ruha. De hol vagyok? És ki hozott ide?

- Khmm.

Úristen!!!! Miért kell ijesztgetni? Épp kiosonok és itt köhécsel... Állj! Ki köhécsel? Nem tűnt agresszív köhögésnek, mint amikor figyelmeztetnek valamire. Inkább szórakozottnak. Remélem az utóbbi fog beigazolódni. Azért egy pillanatra megállt bennem az ütő. Egy elég hosszú pillanatra... Földbe gyökerezett a lábam és nem mertem szembenézni a " személlyel" , aki mögöttem állt. És mi van, ha nem is ember? Te jó ég! Azok után, hogy boszorkányok is léteznek, nincs kizárva semmi.
 Akinek ilyen édes háza van, az nem lehet gyilkos! Nyugi Camill. Csak nyugi.

- Ne félj, nem bántalak. Csak láttam, hogy egy fa alatt fekszel és a lila foltjaidból arra következtettem , hogy megsérültél.- Lenéztem csupasz lábaimra, és nem emlékeztem, hogy ennyi lila folt lett volna rajta. Egyre sem emlékeztem, pedig ott voltak. És a kezemen is. És kissé sajgott mindenem...
A hangjából ítélve a "megmentőm" kevésbé volt félemetes.

- Idehoztalak és már vagy 2 órája aludtál. Nem kell félned, többnyire nem eszem ilyen csinos lányokat.- Hallottam a szórakozott hangnemét, ami mégis

kedves, lágy volt. Majdnem férfias, de még nem annyira. Még mindig féltem, de próbáltam erőt venni magamon, hogy megforduljak. Csak ne egy troll legyen egy ilyen cuki hanggal... Összeszedtem minden bátorságom , és lassan, tétován megfordultam. Elém tárult az édes hang gazdája, és minden félelmem elillant.


..................................................................................................................................................................

4. Rész

                    Csak egy álom....

Hugo*


Hirtelen mindannyian ledermedtünk. Ha elkapnak, beavatnak a felnőtt fegyelmezésbe. "Szórakoztató" lehet, meg minden, de most kihagynám. A többiekre néztem, amikor kiabálást hallottam:
- Gyertek elő ti semmirekellő szerencsétlenek! Úgysem menekülhettek el! Háromig számolok, ha addig nem vagytok itt, garantálom, hogy lelőlek mindannyiótokat! -
Juan magához rántotta Sophit, kezét pedig szája elé tette, nehogy a lány sikítson.
- Nem lát minket. Ott vannak a bokrok. Ne félj.-
Lassan leeresztette a kezét Sophi szájáról, majd hozzám fordult:
- Ha a háromhoz ér, futunk!
- Ennyi volt a kegyelemből!! Egy....-
- Juan!! Lelő minket!!!
- Ide figyelj okoskám. Ha itt maradunk, akkor is lő, csak akkor biztos a halál, ha futunk, akkor van esélyünk!
- Kettő!!
- De...
- Nincsen de Migual!!! Fuss!!!
- Hároom!!!!-
Mindannyian kilőttünk, kifutottunk a bokrok mögűl. Ekkor láttunk, hogy az őr nem egyedül jött... Nem volt időm számolgatni őket, mert Juan az erdőbe parancsolt minket. Okos gyerek! Itt egy darabig rejtőzhetünk!
 Próbálrunk csendesen futni, Juan pedig csak a kezével jelzett nekünk, hogy merre menjünk. Már nem bírtam futni. Szerencsére a többiek sem és meg voltunk győződve, hogy az őrök sem. Letelepedtünk egy ágas-bogas helyre, majd percekig szótlanul ültünk. Kellett nekünk szülinapot ünnepelni...
Hosszas csend után egymásra néztünk, majd mindenkiből egyszerre kitört a nevetés.
Ebben a helyzetben, annyira zavarodottak voltunk, hogy csak nevettünk. Sokáig...aztán egy apró szúrással elsötétült minden...

      ~~~

- Hazaértem anyu!!
- Szervusz kicsim!
Hosszú meleg ölelést kaptam anyukámtól, aki éppen főzött.
- Mi ez a nagy ölelkezés?
-Apa!
Kitártam egyik karomat, hogy apa is beférjen az ölelésünkbe.
- Nagyon szeretünk téged kicsi Hugo!

Az ajtó hirtelen kivágódott, ismeretlen emberek szaladtak be rajta, fegyverekkel. Szétszakítottak bennünket.
- Anyaaa!!! Hagyjanak!! Apa, segíts, kérlek!-
Nem tudtak segíteni. Lefogták őket, és fegyvert nyomtak a fejükhöz. Engem egyre messzebb rángattak. Semmit sem tudtam tenni.
A szüleim kiabáltak , majd hirtelen....nagy puffanás után a földre estek. Lelőtték őket. A szemem láttára ölték meg a családomat. Az az érzés,fájdalom, leírhatatlanul hasított belém, ahogy messzíről néztem szeretteim testét.
Ekkor kirántottam a kezem a férfi szorításából és rohantam. Visszarohantam hozzájuk. Térdre rogytam szüleim teste között. A könnyeim folytak. Megfogtam kezüket:
- Én is szeretlek titeket.- A hangom elcsuklott, ahogy néztem élettelen arcukat.
Erős lökés rántotta ki kezemet az övéikből.
- Mit képzelsz te nyomorult?!
Nem mondtam semmit.
Nem tudtam. Az életem számomra itt véget èrt. Egyszerre vesztettem el azokat, akiket a legjobban szerettem. Megtört bennem valami.
Hagytam, hogy elvigyenek. Csak sírtam. Meredten bámultam a földet, miközben potyogtak a könnyeim. Nem érdekelt, hova visznek és mit csinálnak velem. Megsemmisültem.

    ~~~

Felriadtam. Csak egy álom volt.
a cellámban ébredtem, kezemet, lábamat lilafoltok díszítették. Megvertek. Legalább nem éreztem semmit. Az álmom sokkal jobban meggyötört. Felültem az ágyban. A végtagjaimban fáradság ült.
- Juan?!
A mellettem lévő cella volt az övé. Biztos nem tért még magához.
-Itt vagyok Hugo. Mindenem fáj. Azt mondták, nem tűrnek ilyen engedetlenséget többé... Legközelebb megölnek.
- Kár, hogy csak legközelebb....
- Nem lesz legközelebb! Nem tűröm el, hogy így bánjanak velünk!! Túl sokáig tűrtük...
- Mégis mit akarsz csinálni?
 Juan suttogásra váltott és hallottam ahogy kicsit közelebb csúszik a cella falához, ami elválaszt minket.

- A részleteket nem most fogom elmondani. Elég, ha annyit tudsz, hogy meg fogunk szökni!


...................................................................................................................................................................

3.Rész

                                Napló

Camill*

- Camill kérlek nyisd ki az ajtót! Beszélnünk kell!-
Josephin dörömbölt, de nem tudtam, hogy beengedjem-e. Mi van ha látta? Ha tudja, hogy esetleg közöm lehet a történtekhez. Lehetetlen. Nem láthatta hiszen csak én láttam, a fejemben. De mi van, ha látta rajtam? Nem, ez nem történhet meg!! Nem hihetik azt, hogy közöm van hozzá!!! Nem vagyok gyilkos!
- Cami, kérlek.-
Tanakodtam egy kicsit, de beengedtem. De a hangja egyáltalán nem hangzott vádlóan vagy gyanakvóan. Egyszerűen kedves volt. Lassan az ajtóhoz sétáltam és alig mertem kinyitni. Mint egy gyerek, akit rosszaságon kapnak...
- Végre már, hogy beengedsz.-
Semmit sem tudtam mondani, csak ültem az ágyamon és néztem ahogy gondolkozik.
- Figyelj Camill, nem tudom mi ez az egész, de ha bármi közöd van Rose kisasszony halálához, akkor kérlek....
- Mi??? Meghalt?-
Josephin némán bólintott, én pedig lesokkolódtam. Ez nem lehet. Nem én öltem meg... De Josephin honnan tudta? És miért nem mérges vagy csalódott?
- Tudom, hogy közöd van a történtekhez és ne aggódj...-
Jose megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett:
- Megőrzöm a titkodat, ahogy anyáét is megőriztem.- Ezt a mondatát nem tudtam hová tenni.
- Nem értelek Jose...
- Nem is kell. Majd idővel megértesz mindent.-
Rám mosolygott. Az arca, akár anyánké. Bár én vagyok az idősebb, ő sokkal érettebb és erősebb mint én. Anyánk halála óta, ő gondoskodik a családunkról. Sosem láttam anyánk miatt szomorkodni. Mintha tudná, hogy neki kell példát mutatnia, mert ha ő tovább lép, akkor nekünk is könnyebb. Ezért is ő áll legközelebb apánkhoz. Robertet és engem sosem szeretett annyira mint őt. Mintha lenne benne valami távolságtartás irántunk. Persze ezt nem vallaná be.
- Az ajándékodat még meg sem kaptad tőlem.-
Oldalra nyúlt,és elő vett egy csinosan becsomagolt dobozt.
- Tudod, hogy nem kellett volna külön ajándékot venned. Apa úgyis vett valami felesleges dolgot a többi közé.-
Felvonta fél szemöldökét, nem szereti amikor így beszélek apáról. Így gyorsan hozzátettem:
- Aminek biztos nagyon örülök majd, ha megkapom!
Villantottam egy őrült-vigyort.
- Megyek és megnézem, hogy Rob lefeküdt-e már. És neked is ideje lenne...- Megjelent az anyai arckifejezése, amivel tiszteletet próbál parancsolni. Ilyenkor vissza kell tartanom a nevetésemet.
- Nagykorú vagyok, tudod ugye?
Ismét egy vigyort villantottam rá, ő pedig fejcsóválva kiment, ezzel egyedül hagyva engem, az idegölő gondolataimat és az ajándékot. Sóhajtottam egyet, majd az ölembe vettem a kis dobozkát.
* Na lássuk mit kaptam.*

Kibontottam a csomagolást, ami alatt egy kis levélke és egy könyv volt. Címtelen könyv. Arany cirádás minták díszítették a zöldes borítót. A levélben ez állt:

"Kedves Camill, ne haragudj amiért ezt így kell meg tudnod, de nem volt alkalmam ezt elmondani neked.
Tudod, hogy már nem lehetek ott veletek, de ennek oka van...
Mindig is tudtam, hogy te öröklöd apád vérvonalának képességét, amit részletesen leírtam és tovább adom neked segítségül. Most biztosan nem érted, hogy mire gondolok,  de idővel mindent megértesz. Arra kérlek, vigyázz, mert ami egykor áldás, könnyen átokká válik."

*Anyu..ez anya naplója.*

Sírni kezdtem, nem fogtam fel a levél lényegét, csak azt, hogy ezt édes anyám írta... nekem. Csak nekem.
Megfogtam a naplót, majd elhelyezkedtem az ágyamban. Lassan kinyitottam a megviselt lapokat, és olvasni kezdtem.
Már harmadszorra próbáltam elolvasni az első mondatot, de egyszerűen nem ment...
Ez nem is szokványos írás. Olyan bonyolult, cifra jelek amiknek semmi értelme. Sokra megyek vele ha el sem tudom olvasni... Fáradt voltam ezért félre tettem, az ágyam melletti kis asztalra. Bebújtam a hatalmas, kényelmes ágyamba, és mélyen beleburkolóztam a paplanba. Lehajtottam a fejem és álomba merültem. Az álom csendesen lopódzott a fejembe, s nyugalmat árasztott. Anyám ölében ültem, csendesen, biztonságban. Aztán mindennek nyoma veszett.

Hirtelen bevillant valami.


...................................................................................................................................................................

2.Rész

                               Furcsa seb

Hugo

Csodás reggelre ébredtünk! Várjunk csak..... mégsem, mert itt senki sem aludt!

Szokásosan dolgoztunk ezeknek a "kellemes" embereknek. Köszönet nincs, aludni minek? Ma hivatalosan is nagykorú lettem, de ez csak annyin változtat, hogy a gyerek fegyelem helyett, most felnőtt módszerrel torolják meg engedetlenségemet. Ami már egy ideje nem fordult elő...

- Hugo??!!! Na ki született ma? - Vigyorgott rám Juan barátom, akinek ez a vigyor inkább ijesztő vicsorgásra sikerült. A szántóföld közepén dolgoztunk, a többi emberrel együtt, akik csendben végezték a feladatukat. Nekünk is az lett volna a dolgunk, de Juan sosem az engedelmességéről volt híres. Fekete haja kócosan keretezte arcát, s a mosoly ma sem hiányzott a képéről. 

Vászon pólója koszos lett a homoktól, lábán pedig fegyelmezésének nyomai látszódtak. Sosem értettem, ennek ellenére hogyan lehet mindig olyan '' be happy''.

- Itt vagyok 1 méterre mögötted! Ne ordíts! Még meghallják! Amúgy meg, nem tudom kinek van ma szülinapja, de marhára nem örül neki!!- Mogorván visszatereltem figyelmemet az ásásra, de Juan csak nem bírt magával. 

- Arra gondoltam, hogy ebéd szünetben megünnepelhetnénk!! -

Kikerekedett szemekkel néztem rá, de nem nagyon érdekelte. Vigyora idióta grimasszá fajult, ami látszólag nem zavarta.

- Akkor hallgatás, beleegyezés! - Elégedetten bólintott egyet,aztán folytatta a munkát.

Pár percig csak bámultam alakját, és nem fért a fejembe ez az ötlet. Na meg az sem, vajon, hogyan képes fütyörészve ásogatni azon a helyen, ahol a legtöbb kínt kell átélnünk. Bolondnak tartottam, de irigyeltem is az optimizmusát, amivel már nem egyszer mentette meg az életemet.
Mélyet sóhajtva elfogadtam sorsomat, majd monoton munkába kezdtem. 

       ~~~

Elérkezett az ebédszünet is. És Juan "csodálatosan kivitelezhető" terve is. Úgyhogy elindultunk a szántóföld határáig, ameddig egyébként tilos elmenni.

- Hugo?! Gyere már gyorsabban ember! Ha már ki kell szöknöm miattad akkor ne itt bukjunk le.

- Hé!! Miattam? Nem is akartam ünnepelni!!

 * ez komolyan nem normális...

- Jó, jó... De amúgy.....

*Mi a franc??!!!*

Amikor már majdnem ott voltunk, megálltam, mert eszméletlenül viszketni kezdett a térdem. Megnézted, de semmi nyoma nem volt csípésnek vagy ilyesmi. Vállat vontam és odasiettem Juanhoz, aki a barátaink társaságában ült

Sophia értetlenül nézett Juanra, aki a lány hosszú, barna haját fonta, s barna szemeit dicsérte. A szántóföld talajához hasonlította azokat, ami egyértelműen nem tetszett Sophienak.
Mosolyogtam, de reméltem, hogy barátom végre észreveszi, hogy a lány csak kihasználja.
Egy erős férfi alkat terült ki a főben, nem messze a pártól. Miguel volt az, aki zöld szemeivel vágyakozva nézte az elsuhanó madarakat, s néha-néha felnevetett Juan bókjain. Letelepedtem mellé, majd kezdetét vette a szülinapom.

                                                                          ~~~

 - Az ebéd szünetnek rég vége. Juan,vissza kellene mennünk!!-Értetlenül néztem Sophie-ra. mert csak akkor jött erre rá. Juan sem az eszéért szerette...
Aztán Juanra néztem. Na erre mi lesz a válasza?

-Jaj Sophia,ne kezdd! Hugo...jézusom, mi lett a lábaddal?

-Mi?Mi lett volna?semm...azta,nem tudom.

Ahogy lenéztem, a lábamon egy elég méretes seb díszelgett (azért nem akkora, hogy belehaljak), amit nem tudom hol szereztem, mert sehol sem estem el... Nem tudtam sokat agyalni rajta, mert hirtelen

hatalmas durranásra lettünk figyelmesek.
Miguel ledermedt, neki esett le először:
- Észre vették, hogy eljöttünk...


...................................................................................................................................................................

1.Rész

                                                              Szülinapi katasztrófa

Camill*

Életem egyik nagy napjának kellene lennie, hogy 21 éves lettem, de nem tudok örülni neki. Ugyanis 2 éve ezen a napon vesztettem el édesanyámat. És én azóta gyászolom őt az egyetlen helyen amit szeretek:

Landlake-tó erdejében, ahol most is vagyok.

                                *******

Borús napnak indult ez a mai. A madarak sem énekeltek, mintha gyászolnának ,bár ez nem volt valószínű. A napomat ma is az erdőben indítottam. Besétáltam az erdő legmélyére, ahol néha furcsa állathangokat lehetett hallani, de egy ideig nem sikerült őket azonosítanom. Épp a tónál voltam amikor megszólalt a déli harang, ami azt jelentette, mennem kell! Hűen magamhoz, hazafelé menet elestem a semmiben, és jól elszakítottam a ruhámat. Meg persze lett egy szép horzsolás a térdemen. Hát nem előkelő?
Átvágtam a mezőn, ami közvetlenül a birtokunk mellett, gazosan árválkodott, mert gazdája nem volt. Hagytam, hogy a kora reggelről maradt harmat cseppek kimossák sebesült térdem. Abban reménykedtem, talán az út nem fogy el előttem, s nem kell szembenéznem az otthon váró ünnepéllyel, de sajnos nem így történt. Megpillantottam a hatalmas embertömeget, akik nyüzsögve várták a bebocsátást. 

Apám szokásosan nem törődött a véleményemmel, és hatalmas díszünnepséget szervezett... Ragyogó. Ma is lehet bájologni...
A hatalmas abroncsos ruhákba öltözött nők, és frakkot és elegáns öltönyt viselő kísérőik magabiztosan lépkedtek a bejárat felé, ahol apám egyenként üdvözölte őket. Nyilván fogalma sem volt, hogy egyáltalán hol vagyok, de ennek ellenére nyugodt szívvel kezdte el az ünneplést.

Nagyon mérges voltam rá, mert sosem törődik azzal, hogy én mit akarok.

Amikor megláttam, a dühöm még nagyobb lett! A hátsó bejáraton osontam be a házba, majd mit sem törődve egy meglepett párral, felrohantam a lépcsőn, egyenesen a szobámba. Bár nem volt ínyemre a mulatság, mégis az én tiszteletemre rendezték, így gyorsan rendbe szedtem magam, s örültem, mert a belépőmre mindenki felfigyelt. Sokan üdvözöltek, s elhalmoztak jókívánságukkal. Mosolyogtam, de amit belül éreztem, azt senki sem látta.

200 ember után már nem tartottam számon az érkezőket. De gondolom mindenki megérkezett, ezért leültünk az asztalhoz, ami két egybenyitott termen át tartott. Rengeteg gyertya égett és a főételek után megérkezett a nem túl kicsi tortám. Még mindig iszonyat dühös voltam apámra, aki ott sem volt...

Oldalra néztem és az ajtóban állva cseverészett valami...nővel! Hát nem cuki?

A gyereke gyászolva ül egy rakás emberrel akit nem is ismer, ő meg nagyban bájolog...

Josephine megfogta a kezem, ezzel jelezve, hogy nyugodjak le, de nem tudtam!!! Tomboltam és olyanra gondoltam, amire nem kellett volna:

Elképzeltem, ahogy az a "nő" összeesik és meghal. Dühömben sem kellett volna ilyet gondolnom, de ami utána történt...

A gyertyák elaludtak, apám "nője" pedig nagyot csattant a padlón!

Magamban arra gondoltam, hogy talán csak képzeltem, és semmi ilyesmi nem történt. Becsuktam a szemem, majd ismét kinyitottam. Ugyanaz a látvány. Apám hitetlen arccal próbálta feléleszteni a nőt, de az semmire sem reagált. 

Apám az orvosért küldette az őröket, én pedig kiakadtam. Felrohantam a szobámba, faképnél hagyva a zavart vendégeimet. Hangos csattanással csuktam be szobám ajtaját, majd az ágyra rogyva elnyomott a tehetetlenség álma.

                                                                        ********

Arra ébredtem, hogy valaki eszméletlenül dörömböl...



.................................................................................................................................................................

Prológus

A nevem Camill. 1837-ben születtem Morgan városában. Apám gazdag rabszolgatartó. Édesanyám, Maryanne Felice úri hölgy, fiatalon ment hozzá apámhoz. Korán szült meg engem és két testvéremet Josephine-t és Robert Darlingot. Eddigi életem során mindenki előtt visszafogtam magam és pukedliztem... Leány lévén ezt várták el tőlem. Egy ideig szenvedtem, mert nem tudtam, hogyan törhetnék ki ebből az udvarias börtönből, míg egy nap...
Anyám betegségben meghalt... Bánatomban elmentem. Csak egy helyen éreztem jól magam:

A Landlake erdejében.
Ott úgy éreztem nem vagyok egyedül... Aztán egyre furcsább dolgok kezdtek történni...

~~~~~

Ember, rabszolga, vagy csak más dühének levezetője... Nem is tudom melyik vagyok én, de talán egy kicsit mind.
Amit tudok magamról:

Hugonak hívnak és nem itt kéne lennem.
Nem itt, egy rabszolga telepen, hanem otthon, Monikban, a szobámban a családommal...
Nem is emlékszem már rá,hogy mikor hurcoltak ide. Könyörtelen egy banda, az biztos! Napi 20 óra munka! Azt a maradék négyet kell beosztanunk alvásra, evésre és egyéb dolgokra, mondjuk ha hív a természet. Hiszem, hogy egyszer kijutok innen, csak várnom kell! És én ugyancsak türelmes ember vagyok...